Autós újságíróként sokszor fel sem fogjuk, hogy mennyire szerencsések vagyunk. Alkalmanként lehetőségünk van olyan autókat vezetni, amikről gyermekként álmodtunk, és hát – legyünk őszinték -, amelyek sokszor felnőttként is azok maradnak.
Könnyű elfelejteni valódi mivoltunkat, gyermekkori énünket és azt az őszinte rajongást, amit akkor éreztünk. Ezért is gondoltam arra, hogy ezúttal kicsit más megközelítésből írom meg a legutóbbi Ford Mustang 5.0 V8 élményeimet, mint a korábbiakban.
Abban a szerencsés helyzetben volt részem, hogy az autóban alig volt néhány kilométer és meg is kértek, hogy vigyázzak rá, mert “bejáratós”. Gondoltam, ez természetes, ne én legyek már az, aki egy életre hazavágja a verdát, nem vagyok az a fajta, aki nem vigyáz a dolgaira. Nem is kell mondanom, hogy milyen érzés beülni egy új autóba – megvan a varázsa, bárki bármit mond. Hamar feltalálod magad, hiszen a Ford nem arról híres, hogy megbonyolítja az utasteret, minden a helyén van.
Belövöd az üléseket, a tükröket, és rányomsz az indító gombra. Valaki előttem bekapcsolva hagyta az ülésfűtést, hirtelen azt hittem, hogy ekkora hatással volt rám a V8 dübörgő hangja, de hamar felfedeztem, hogy valami nem stimmel, és gyorsan likvidáltam.
A lényeg, hogy mondhatunk bármit, nem sok minden hasonlítható ehhez a nyers, vadállatias hanghoz.
Mély és határozott. Olyan, mint amikor a hím oroszlán üvöltése megtölti a szavannát, mindenki tudja, hol a helye. A váltó tűpontos, már vágom is az egyest, és mehetünk. Kicsit kaparva indul el az apró kavicson, érzem szinte minden porcikáját és a súlyát. A fogyasztásjelző 14,1 litert mutat, amit elsőre reálisnak érzek, kedveznek hozzá a mostani üzemanyagárak.
Szeretek minden nap úgy odalépni az autómhoz, hogy azt érezzem jól döntöttem.
A kevés megtett kilométer nagyon érződik rajta, közel sincs még ereje teljében. Persze nem azt jelenti, hogy nem erős, de nem esik még olyan jól neki a fordulat. Nagyon nem szomorít el, mert a nyers, dörmögő hangja szinte mindenért kárpótol. Elég határozott karakter, nem olyan vezetni, mint a Toyotát, amit a hétköznapokban hajtok. Nem könnyű időket élünk, és ugye karanténban nem illik egyfolytában az utakon lenni de egy dolog biztos: azt mindenki tudta, hogy mikor indulok útnak reggelente, mert a hangja bezengte a lakóparkot, főleg hidegen. Egy-két gázfröccs és az én arcomra is mosolyt csalt még ebben a helyzetben is. Felemelő érzés volt, amikor szépen lassan csorogtam ki vele az épületek között és szaladtak mellette a gyerekek azt kiabálva, hogy ez a kedvenc autójuk.
Nem bántam, hogy nem volt benne sok ezer kilométer, nem is akartam nagyon hajtani. Eleget mentem már ilyennel, hogy tudjam milyen érzés, nem kell folyamatosan bizonyítania, hogy megvan mind a 450 lóerő benne. Sokkal inkább egy életérzés, mint a versenypálya szülötte. Túl nagy és nehéz ahhoz, hogy állandóan nyaggassuk, nekem elég volt a tudat is, hogy bármikor bármit megoldok egy visszaváltással.
Autópálya tempónál is alig mozdul a fordulatszámmérő, ha meg tudjuk állni, hogy nem nyomjuk neki kimondottan barátságos értékek születnek. Hogy ez mennyire igaz, mi sem mutatja jobban, minthogy néhány alkalommal, amikor nem siettem, vegyes használatban 8,8 literes átlagfogyasztást is tudott produkálni. Itt azért oda kellett figyelni nem tagadom, de egy kis csibészkedéssel egybekötve 9-10 liter között simán tartható. Legnagyobb ellensége a városi araszolás, szerencsére ismeretlen számára a Start/Stop funkció, vicces is lenne az 5000 köbcenti tükrében.
Korábban érte kritika a beltér anyaghasználatát, pedig egyszerűen helyén kell kezeljük a dolgokat ami a minőséget illeti. Azt gondolom, hogy nem érdemes összehasonlítani a német trióval hiszen sokszor majdnem duplázzuk az árcédulát, így talán belefér, ha időnként rá kell majd szánni egy kis aprót, hogy megőrizze frissességét.
Nagy hibalehetőség nincs benne – van egy V8-as motor, de se turbó, se kompresszor – egy kézi váltó is kész öröm.
Imádtam minden egyes percet, amit benne tölthettem. Az a helyzet, hogy igenis klassz életérzést nyújt, van benne fűszer és nem unalmas. Akkor sem, ha lassan gurulsz vele, és csak hallgatod a V8 dörmögését, és akkor sem, ha 6000-es fordulat fölé forgatod és üvölt. Hiába a magas érték lóerők és nyomaték tekintetében, vele nem erről szólnak a hétköznapok. Inkább vinném a Balatonra, a Mátrába, külföldre, igazából bárhová csak utazni kelljen – hosszan. Legnagyobb ellensége a város, ott van legkevésbé elemében, kicsit “bumfordi” is oda.
Jó volt újra egy kicsit gyereknek lenni, őszintén rajongani és együtt élni egy fenevaddal, ami megszépítette a közösen eltöltött időt. Jó érzés belebújni a bőrdzsekidbe, felcsapni egy napszemüveget, betenni egy jó zenét és szelni a kilométereket – na ezt nem tudják sokan utána csinálni…
