Miért kopik ki a magázódás a modern világból?

Hajdanán az egyén társadalmi hierarchiában elfoglalt szerepe is kifejeződött egy-egy ünnepélyesebb megszólításban, de a magázódás formulájában – amellett, hogy a másik felé sugárzott tisztelet kinyilvánításának eszköze volt – rejlett egyfajta meghitt romantika is, ami szintúgy kiveszett a világból.

Pár héttel ezelőtt megtekintettem egy érdekes interjút az interneten: Vitray Tamás vendégeskedett Palik László YouTube-csatornájának Szóló című műsorában. Megütötte a fülemet, amikor a beszélgetőpartnerek azt fejtegették, hogy – noha szakmai ismeretségük meglehetősen régre nyúlik vissza – évtizedek óta magázódnak. Minden szavukból lerítt, hogy van ebben a magázódásban egyfajta leplezett cinkosság, bajtársiasság, ha úgy tetszik: csibészség. Jóllehet konkrétan nem mondták ki, ám mintha egy apró fejbiccentéssel jelezték volna, hogy egyetértenek abban: a magázódó formula olykor sokkal közvetlenebb, meghittebb és barátibb viszonyt fejezhet ki, mint az obligát tegeződés.

Mert manapság tényleg mindenhol, mindenütt tegeződünk. Mintha nagyvonalúan megfeledkeznénk arról, hogy a nyelvünk ennél sokkal árnyaltabb, összetettebb és rugalmasabb.

Vitray a műsorban egyébként azt is megemlítette, hogy 90 esztendős létére mindenki letegezi. Elmesélt egy jellemző példát is. Amikor betért egy üzletbe, a pult mögött álló tizennyolc-húsz év körüli eladó ekképp köszöntötte: „Szia, mit kérsz?”

Régebbi – és bizonyos szempontból boldogabb – korokban az egyén társadalmi hierarchiában betöltött szerepe is kifejeződött egy-egy ünnepélyesebb, emelkedettebb megszólításban. Magától értetődő volt – és bizonyos mértékig még ma is az -, hogy az idősebbet magázni illik, s ettől csak akkor tekinthetünk el, ha ő maga ajánlja fel a tegeződést. Lassacskán ez a szabály is a feledés homályába merül, ahogy a legfiatalabb generációk talán arra sem emlékeznek már, hogy egy nő és egy férfi viszonylatában mindig az előbbinek kell felajánlania a tegeződő formulára való áttérést.

Persze mondhatnánk, hogy ezek csupán egy lassan elsüllyedő civilizáció megkövesedett szabályai, amiket a modern, 21. századi ember nagyvonalúan maga mögött hagyhat. És kétségtelen, hogy vannak bizonyos élethelyzetek, amikor könnyebb, egyszerűbb és praktikusabb is a tegeződés.

Ha például valaki jogosítványt akar szerezni, és beiratkozik egy gyakorlati tanfolyamra, akkor természetes, hogy tegezni fogják egymást az oktatóval. Miért? Mert magázódás esetén a tanár igen körülményesen tudna csak utasításokat adni, s aki valaha is volt már tanulóvezető, az pontosan tudja, hogy egy-egy bonyolultabb forgalmi szituációban milyen jól tudnak jönni a gyorsan és világosan megfogalmazott tanácsok. Mindez persze fordítva is igaz: a tanulónak is kurtán és érthetően kell megfogalmaznia kérdéseit-kéréseit, így aztán a tegeződés ilyen esetekben komoly előnyökkel járhat.

Ha viszont orvoshoz megyünk, akkor általában mellőzzük a tegeződést. Ritkán ápolunk annyira közeli viszonyt az orvosunkkal, hogy a keresztnevén szólítsuk, és bizalmaskodó módon letegezzük. Másrészt sokaknak összeszorul a gyomra, ha átlépik egy kórház küszöbét, s már csak a stressz, a vizsgálattól való félelem miatt is „távolságtartóan” viselkednek. Ilyenkor szóba sem jöhet a tegeződés, még akkor sem, ha egy alacsonyabb beosztású egészségügyi dolgozó jön szembe a folyosón. Megint másokat a hely komorsága riaszt: úgy érzik magukat, mintha egy szentélybe lépnének be, ilyen körülmények között pedig eszükbe sem jut, hogy közvetlenebb hangot üssenek meg a kórházi alkalmazottakkal szemben, vagy épp az orvosi rendelőben.

Egyszóval örvendetes lenne, ha mindig az adott beszédhelyzethez illő módon választanánk meg, hogy melyik formulát használjuk. Csakhogy a korszellem mást kíván: ma már sokszor nem áll rendelkezésünkre egyéb opció, kizárólag a tegeződés.

Húszas, harmincas, de még negyvenes férfiként is zavar támad bennünk, ha a 18 éves előadólány letegez bennünket. Ez főleg akkor ciki, ha mi magázódó formulában üdvözöltük. És ha már a nemek közötti kapcsolatteremtés témájánál tartunk: a magázódásnak régen volt egyfajta diszkrét bája is, meghitt, ki nem mondott, diszkréten sejtetett romantika rejlett benne. Ma már ez sem jellemző. Ha egy nő és egy férfi megismerkedik egymással, rögtön tegeződésre váltanak – kiváltképp akkor, ha egy társkereső applikáció sodorja össze őket -, más lehetőség még akkor sem merül fel bennük, ha már rég nem a húszas-harmincas korosztályt képviselik.

Hozzá kell tennünk, hogy a tegeződésnek mára kikristályosodott egy udvariasabb, tisztelettudóbb formája is (például: „Szervusz, professzor úr!”), de az ilyesmi kicsit még 2023-ban is furcsának hat. Igaz, ha az elmúlt években mémmé vált „Szia, uram!” a mérce, akkor az imént említett megoldás maga a tökély.

És azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a magyar nyelvben csak a 16. században bukkannak fel a különböző magázódó formulák. Korábban az ilyesmi nálunk sem létezett, bármennyire is meglepő. De mi lesz, ha a magázódás teljesen kikopik a nyelvünkből? (A nagyvárosokban egyre látványosabban mutatkoznak ennek jelei.) Nos, némi malíciával azt is mondhatnánk, hogy ebben az esetben „csupán” visszatérünk ahhoz a hagyományhoz, mely a feudális társadalmi berendezkedést jellemezte.

Addig, amíg képesek vagyunk helyesen felmérni, hogy milyen helyzethez milyen megszólítás dukál, nem keveredhetünk nagy „bajba”. A többi pedig már nem rajtunk múlik.