Aranypolgár a Nagy Amerikai Rémálom fogságában

„A csúcson kezdtem, azután leküzdöttem magam.”, mondta Orson Welles a pályafutásáról. 26 évesen elsőfilmesként filmtörténeti klasszikust forgatni nem utolsó dolog, pláne olyat, amelyet aztán a világ legkiválóbb filmjévé választanak. A korát meghaladó produkció annakidején mindössze egyetlen Oscart (és még csak nem is a legjobb filmjét) zsebelte be. Ma érkezik a Netflixre az Aranypolgár születéséről Fincherék Mankja, íme előtte egy kis gyorstalpaló és kedvcsináló a Kane polgártárshoz.

Drótkerítés, vasrácsok, távoltartásra figyelmeztető táblák, és a messzeségben, figyelmeztető ujjként, zord várkastély sziluettje emelkedik a sötét táj fölé; egyetlen ablakában pislákol csak fény, az is kialvásra készen. Mint valami gótikus horrorfilm klasszikus nyitójelenete (ki engedte be Hitchcockot a díszletbe?!). A kastély körül szürreális eklektika uralkodik: trópusi kisállatok ketrece, a stég mellett elárvult velencei gondolák, középkori felvonóhíd magányos vízköpővel és mauzóleumot idéző épületek, mintha valami őrült elme a korokat és a földrajzi helyeket összekeverve festette volna a valóság vásznára. Mindegyik fölött ott uralkodik rideg és fásult magányában a kastély, egyetlen világos ablakával. Az ablak mögött a kastély haldokló ura, akinek utolsó szavával kihuny a fény.

Az emelkedettséget a filmhíradó zajos főcíme töri meg, amely a népszerű amerikai milliomos sajtócézár, Charles Foster Kane haláláról tájékoztat, majd egy gazdag, de rendkívül ellentmondásos életutat vázol föl, távolságtartó objektivitással egy közszereplő celebritásról. A híradót összevágó újságírók azonban érzik, hogy valami még hiányzik a sajtóanyagból. Így Kane utolsó szavának nyomába erednek. Vajon kire vagy mire célozhatott vele? Ismerősöket, barátokat és az özvegyét keresik fel, akiknek visszaemlékezéseiből képet kapunk egy esendő emberről.

A lineáris történetmesélést sutba vágó, szokatlan epizodikuságával, a flashbackek használatával, a rétegzettségével és a szimbólumok halmozásával a kor átlag mozinézője nem igazán tudott mit kezdeni. Az Aranypolgár 1941-ben annyira más volt, mint a mainstream, hogy a korszak egész egyszerűen kivetette magából. A Nagy Amerikai Rémálmot látták benne megtestesülni, amit senki sem akart látni. Az Aranypolgár jócskán megelőzte korát, bár másfél évtized után már kezdték felismerni erényeit: ekkor került be a híres brüsszeli tizenkettőbe, azaz a világ 12 legjobb filmjébe, amelyet az 1958-as brüsszeli világkiállításon a filmtörténészek a mozi első 60 éve alapján állítottak össze. A ’60-as évek az amerikai filmkultúra csúcsára katapultálta, és megmozdíthatatlanul bebetonozta. Azóta is megközelíthetetlen magányban ül trónusán, mint címszereplője Xanadu várában. Valahol szomorú, hogy a közel 80 év alatt egyszer sem vesztett aktualitásából.

A bulvárújságírás királya – lapok romjain (Orson Welles)

Orson Welles, aki nem sokkal korábban H.G. Wells Világok harca című sci-fi regényéből átírt rádiójátékkal amerikaiak ezreire hozta rá a frászt, az Aranypolgárral időtálló klasszikust teremtett. Igazi szerzői filmet: ő rendezte, írta a forgatókönyvet Herman J. Mankiewicz-cel, játszotta a főszerepet és maga volt a producere is. Welles „múzsája” a népszerű milliomos sajtómágnás, William Randolph Hearst volt, akinek nagyon nem volt ínyére, hogy a filmes kiparodizálta: már a forgatás során minden alkalmat megragadott, hogy ellehetetlenítse a produkciót, később pedig újságjaiban megtiltotta, hogy írjanak róla. Honnan is tudhatta volna, hogy pont ez a gyűlölt produkció teszi majd az ő nevét is halhatatlanná?

Az Aranypolgár a már-már misztifikált playboy főhősét rántja le az átlagember szintjére: bizony ő sem különb, mint bármelyik polgártársa (az eredeti Citizen Kane cím is erre utal). A film a nagy amerikai sikertörténet inverze: hőse nem maga szerezte a vagyonát, hanem örökölte; csak szórta a pénzt, ami még többet fialt neki. Amikor a pénze már annyi volt, hogy nem tudta elkölteni, akkor hatalomról álmodozott: politikai törekvéseinek saját maga szabott gátat kéjvágyával. A nőket is csak használta és kihasználta: az egyiket birtokolni akarta, a másikat átformálni. Gátlástalansága, önzősége és egója mindenkit elmart mellőle, végül egyedül maradt mérhetetlen vagyona halmain. Xanadu kastélya hiába volt telezsúfolva értékesebbnél értékesebb tárgyakkal, mégis üres és sivár hely volt, ahol teljesen elveszett. A film egyik jelenetében egymás felé fordított tükrök között halad át, amelyek a végtelenségig megsokszorozzák alakját: tökéletes metaforája az egomán embernek.

Kane és Kane és Kane és… (Orson Welles)

Az Aranypolgár a sikerember tragédiája. Kane sorsa emberileg a bukás. Ahogy a filmben meg is jegyzi: „Talán, ha nem lettem volna ilyen gazdag, igazán nagy ember lehettem volna.” Ezt azonban nem a cinizmus mondatja vele. Mégis, kevésnek tűnik a predesztinációhoz, hogy ő már mindent készen kapott. Az érzelmi nihilre a válasz mindig valaminek a hiánya: jelen esetben a kettétört gyerekkor. Kane ezt a gyerekkort siratja el a végtelen lehetőségeivel. Hogy önerőből legyen belőle valaki. Utolsó szava kádis a Nagy Amerikai Álomért.

Ezek után nem csoda, hogy az amerikaiak megtalálták benne a nemzeti identitásukat. Welles elégiája ugyanúgy a Nagy Amerikai Álomból táplálkozik: a hiányát teszi az epekedés tárgyává. Kane afféle modern Ikarusz, aki sohasem érheti el a napot. A hatalom az ember halálával semmivé lesz, az anyagi javakat széthordják vagy elégetik. A sok felesleges szemét között elvész a valódi érték. A film utolsó jelenetében a mesebeli kastély az elveszett lehetőségek krematóriumává változik. A film a nyitójelenettel zár: az álmok földjét drótkerítés keríti körbe, rajta tábla: „Tilos az átjárás!”

Bányász Attila