A klasszikus film noir 5 legkarizmatikusabb gonosza

A fekete szériát gátlástalan maffiózók, törtető, bírvágytól megrészegült kisemberek és hasadt tudatú pszichopaták népesítették be: csupa imádnivalóan gyűlöletes karakterjegyből összegyúrt, ezerárnyalatú antihős, akiket a néző egyszerre csodált és sújtott mély megvetéssel. Összegyűjtöttük a legendás műfaj legkarizmatikusabb antagonistáit.

Sok mozistából máig feltétlen rajongást vált ki a negyvenes-ötvenes évek Hollywoodjának egyik legjellegzetesebb és művészi szempontból legjelentősebb műfaja, a film noir. A filmtörténeti anyakönyvezés szerint a zsáner nyitódarabja John Huston felejthetetlen detektívmozija, a Humphrey Bogart sztár-státuszát megalapozó A máltai sólyom (az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy már korábban is készültek fekete filmek: Boris Ingster rémálomszerű mesterműve, a Stranger on the Third Floor egy esztendővel előzi meg Huston 1941-es kultművét), utolsó állomása pedig Orson Welles A gonosz érintése című 1958-as klasszikusa (ez az álláspont sem támadhatatlan, gondoljunk csak az 1961-es Blast of Silence-re, a modern film noir egyik alapkövére, vagy Samuel Fuller két évvel későbbi Shock Corridorjára).

De maradjunk csak a historikusok által kissé szűkre szabott kereteknél: a klasszikus noir 17 esztendejében temérdek filmtörténeti értékű műremek született, s megannyi izgalmasan rétegzett, nagystílű antagonista lépett a vászonra.

A fekete szériát szennyes lelkű maffiózók, bírvágytól megrészegült kisemberek, hasadt tudatú pszichopaták és korrupt hatalmasságok népesítették be. A néző egyszerre csodálta és sújtotta mély megvetéssel ezeket az imádnivalóan gyűlöletes karakterjegyekből összegyúrt, markáns arcélű gazembereket. Kicsit a múltba révedtünk, s összegyűjtöttük a noir legkarizmatikusabb antagonistáit: ötös toplistánk következik.

5. Sam Wilde (Robert Wise: Born to Kill / Gyilkolásra született, 1947)

Sam Wilde (Lawrence Tierney, a Kutyaszorítóban Joe Cabotja alakítja) a film noir egyik legvisszataszítóbb antihőse: minden tettét mérgező, gyilkos indulatok vezérlik, melyeknek képtelen gátat szabni, így aztán egyre mélyebbre merül a bűn mocsarában. Wilde féltékenységből – na meg persze hirtelen felindulásból – megöli a barátnőjét, s annak szeretőjét, majd vonaton menekül San Franciscóba. Útközben véletlenül összefut azzal a nővel, aki felfedezte a holttesteket, de – mivel szintén el kellett hagynia a várost – nem jelentette a bűntényt a rendőrségen. Sam és a csörgőkígyószerű femme fatale sorsa végzetesen összefonódik, kontrollvesztett, indulatos antihősünk pedig az új otthona felé robogó vonatnál is sebesebben kezd száguldani elkerülhetetlen bukása felé. A fiatal Tierney annyi vad, terméketlen indulatot és agressziót plántál a karakterbe, hogy az szinte már dermesztő: szerep és színész tökéletes egymásra találása valósul meg a vásznon.

4. Charles Tatum (Billy Wilder: Ace in the Hole / A nagy karnevál, 1951)

Kirk Douglasre a noir-rendezők rengetegszer osztották a kígyónyelvű, hidegszívű antagonista szerepét (emlékezzünk csak az 1947-es Kísért a múlt Whit Sterlingjére), de a színészlegenda sosem volt meggyőzőbb antihős, mint Charles Tatum, a minden hájjal megkent újságíró bőrében. A fekete széria hétpróbás mestere, Billy Wilder (Kettős kárigény, Alkony sugárút) az ötvenes évek hajnalán készítette a mára szinte teljesen elfeledett A nagy karnevált, melyben Douglas gátlástalan zsurnalisztája egy poros kisváros bányájában rekedt munkás drámájából igyekszik szenzációt csiholni. Tatum még a bajba jutott férfi feleségével, sőt a helyi seriffel is alkut köt: tudatosan késlelteti a mentőakciót, hogy minél tovább tudósíthasson az élet és halál között lebegő munkás drámájáról. A karakter minden egyes vonásában visszataszító, ugyanakkor jelképértékű is: hat évvel A siker édes illata, s kilenc évvel Fellini Az édes élete előtt Wilder már éjsötét képet festett a modern média zabolátlan hatalmáról, a kapzsi, hiénatermészetű Tatumot egy egész embertípus viszolyogtató szimbólumává emelve. Alapmű!

3. Phyllis Dietrichson (Billy Wilder: Double Indemnity / Gyilkos vagyok, 1944)

Wilder 1944-ben alkotta meg a klasszikus film noir mintadarabját, a kisember bűnbe sodródásának narratívájára épülő filmet. A főhős, a biztosítási ügynökként dolgozó Walter Neff (Fred McMurray) szövetségre lép az érzéki, de baljós kisugárzású Phyllis Dietrichsonnal (Barbara Stanwyck), hogy együtt eltegyék láb alól az asszony tehetős férjét, aztán megosszák egymás között a busás vagyont. Ahogy a film noir-történetekben gyakran megesik, a szerzésvágytól hajtott főhős számításaiba ezúttal is hiba csúszik, ám bukását nem kis részben a jégszívű pókasszony, a Stanwyck által bámulatosan megformált Phyllis okozza. A nő a csábítás és a manipuláció valóságos nagymestere: kiváló szerepjátékos, aki kesztyűs bábként tekint az útjába kerülő férfiakra, és bármikor játszi könnyedséggel taszítja őket a szakadék mélyére, ha érdekei úgy kívánják. A film noirban később is sorjáztak a veszélyes fekete özvegyek, melyek mindenkivel végeztek, aki a pókhálójukba ragadt, ám egyikük sem volt annyira félelmetes és gyűlöletes, mint a sátáni Phyllis Dietrichson.

2. Hank Quinlan (Orson Welles: Touch of Evil / A gonosz érintése, 1958)

Welles legendás film noirjában maga a rendező alakítja Hank Quinlan rendőrfőnököt, aki egy zavaros bűneset kapcsán igazságtalanul vádol meg egy mexikói fiatalembert. A megcsömörlött, kiöregedett, s saját hatalmi tébolyától megrészegült zsaru arcátlan magabiztossággal formálja saját képére a törvényt, gőzhengerként gázolva át mindenkin, aki az útjába kerül. Mesterkedése akkor kap gellert, amikor – nászútját megszakítva – feltűnik a színen a Charlton Heston által alakított, kábítószerügyekre specializálódott nyomozó, Miguel Vargas is. A két férfi kezdetben megpróbál összedolgozni, de – miután megismeri kollégája sötét múltját – Vargas úgy dönt, tengelyt akaszt Quinlannel. Orson Wellest pályája során különleges kapcsolat fűzte a film noirhoz: tematikájában, stílusmegoldásaiban és vizualitásában sok korábbi munkája is a fekete szériát idézte, de A gonosz érintése az egyetlen rendezése, mely tényleg e zsánerben fogant. Az örökbecsű történetet csak még tragikusabbá színezi a tény, hogy maga a direktor is olyan életutat futott be, akár egy bukás felé sodródó noir-hős: csodagyerekként indult, az Aranypolgárral (1941) filmtörténetet írt, majd fokozatosan partvonalra szorult, és művészileg teljesen ellehetetlenült. A gonosz érintése – amellett, hogy bámulatos karaktertanulmány – bizonyos értelemben Welles nagyszabású mementója is.

1. Cody Jarrett (Raoul Walsh: White Heat / Fehér izzás, 1949)

James Cagney nevéhez temérdek kitűnő gengszterszerep fűződik: a színész – bár „táncos-komikusként” nyújtott teljesítményére volt igazán büszke – a zsáner hőskorszakának valamennyi meghatározó művében (A közellenség, Mocskos arcú angyalok, Az alvilág alkonya) feltűnt. A negyvenes évek alkonyán – egy évtizedes kihagyást követően – újra csúcsra járatta a műfajt, Raoul Walsh filmje azonban mind közelítésmódjában, mind atmoszférájában, mind lélektani megoldásaiban látványosan különbözik az imént említett filmektől. A Cagney által életre keltett Cody Jarrett ugyanis sokkal kisszerűbb bűnelkövető, mint Tom Powers (A közellenség) vagy Eddie Bartlett (A viharos húszas évek), mi több, egészen bizarr, „ödipális” kapcsolat fűzi könyörtelen és mohó édesanyjához, aki vasmarokkal fogja össze Cody néhány emberből álló, levitézlett bandáját. Amikor a zsarnoki anya meghal, hirtelen előtör a kétségbeesett Cody sötét oldala: a karakter fékezhetetlen dührohamai, kiszámíthatatlansága és szorongásos személyisége már nem a harmincas évek egy tömbből faragott, pénzsóvár maffiózóit juttatja eszünkbe, hanem Hitchcock komolyabb lélektani alapozású, modern pszichopatáit. Ezt a filmet joggal nevezhetjük minden idők legjobb film noirjának. Voltaképpen a zárójelenet emeli azzá: a sarokba szorított, s ezért egy lángoló olajkútra menekülő Cody végvonaglása szinte infernális mélységeket nyit meg. A karakter búcsúja egyszerre kisszerű és grandiózus: utolsó szavai („Made it Ma! Top of the World!” Azaz: „Megcsináltam, mama! A világ tetején vagyok!”) a mai napig lúdbőröztetőek.