Anthony Hopkins 10 kedvenc filmje

Sir Anthony Hopkins a színház és a mozi egyik legnagyobb élő veteránja, akinek életművét számtalanszor kivesézték már a kifinomult ízlésű esztéták és a lelkes rajongók is. Arról azonban ritkán esik szó, hogy melyek a walesi származású színésznagyság saját kedvenc filmjei.

Habár lassan már 87. születésnapját ünnepli, Sir Anthony Hopkins nevét a mozisták összes generációja ismeri. És nemcsak azért, mert a walesi származású színészfejedelem karrierje zenitjén olyan mozikkal öregbítette hírnevét, mint Az elefántember (1980), A bárányok hallgatnak (1991), a Napok romjai (1993), a Nixon (1997) vagy a Titus (1999), hanem azért is, mert még pályája alkonyi éveiben is képes volt a megújulásra. 2020-ban ugyanis Florian Zeller Az apa című kamaradrámájának főhősét – egy demenciával küzdő öregurat – alakított, ékesen bizonyítva, hogy nyolcvanon felül is őrületes energiákat képes mozgósítani egy-egy szerep kedvéért. Be is zsebelte élete második Oscar-díját, és azóta sem fordított hátat a hivatásának.

Mindig tanulságos, ha egy világhírű mozidirektor, vagy épp egy színész megnevezi a saját kedvenc filmjeit. E listák örvén nem csupán az adott művész saját ízléséről és világképéről kaphatunk madártávlati képet, de idoljairól, „bálványairól”, életművének legfőbb inspirációs forrásairól is tudomást szerezhetünk.

Sir Anthony Hopkins tíz kedvenc filmjének lajstromát a Far Out Magazine tette közzé. Ha végigböngésszük a színészóriás által megemlített címeket, akkor rájöhetünk, hogy tulajdonképpen átfogják, végigívelik a 20. századi mozgóképtörténet legtermékenyebb és legszebb korszakait. Ha kronológiai sorrendben vesszük végig az összeállítás egyes tételeit, akkor rögtön szembetűnő Hopkins rajongása Charlie Chaplin iránt (talán nem véletlen, hogy a művész 1992-ben elvállalt egy szerepet Richard Attenborough az ikonikus filmalkotóról szóló életrajzi darabjában, melyben a fiatal Robert Downey Jr. játszotta Chaplint). Az 1931-ben készült Nagyvárosi fények Chaplin talán legszebb, legemberibb és legötletesebb kivitelű rendezése, mely csaknem száz év elteltével is a szívünkig hatol.

Ha Hopkins kedvenc filmjeiről beszélünk, akkor okvetlenül meg kell említenünk Marlon Brando nevét is. A bárányok hallgatnak címszereplője mindig is felnézett 12 évvel idősebb színésztársára (hosszú évekkel ezelőtt azt is rebesgették, hogy egyszer majd egy életrajzi drámában is megszemélyesíti, a projekt azonban sosem kapott zöld utat), ezért sem érhet senkit meglepetésként, hogy A rakpartont (1954), A Keresztapát (1972) és az Apokalipszis mostot (1979) is a legkedvesebb filmjei között említi. A maga nemében mindhárom alkotás remekmű: az első az ötvenes évek egyik legmívesebb hollywoodi melodrámája, a második a modern, új-hollywoodi gengszterfilm csúcsproduktuma, a harmadik pedig a legnevezetesebb szerzői tapintású háborús eposz, amit valaha is leforgattak.

Hopkins ugyanakkor a zseniális amerikai színész-rendező, Orson Welles iránti csodálatát sem leplezte soha. Listáján több kihagyhatatlan Welles-opuszt is szerepeltet. A sanghaji asszony (1947) ördögi hangulatú, kátrányfekete film noir, melyben a korszak talán legnagyszerűbb femme fatale-ja, Rita Hayworth (Gilda) valósággal tündököl a színészi és rendezői fronton is sziporkázó Welles mellett. A Carol Reed által jegyzett A harmadik ember (1949) filmnyelvi-vizuális eszközeit tekintve a „fekete film” valóságos esszenciája (sokrétű és ötletes képköltészete a mai napig egyedülálló), Welles pedig élete legtalányosabb – és épp ezért legkülönlegesebb – szerepében tűnik fel benne. Az Ambersonok tündöklése és bukása (1942) abból a szempontból „kakukktojás”, hogy a hollywoodi géniusz ezt a művét „csak” direktorként jegyzi, „a cellulózba csomagolt családregény” összetettsége azonban ugyanúgy figyelemreméltó, akár a lendületes színészi játék vagy az invenciózus operatőri munka.

Végül, de nem utolsósorban következzen Sir Anthony Hopkins tíz kedvenc filmje:

• Nagyvárosi fények (City Lights, 1931, r.: Charlie Chaplin)
• Az Ambersonok tündöklése és bukása (The Magnificent Ambersons, 1942, r.: Orson Welles)
• A sanghaji asszony (The Lady from Shanghai, 1947, r.: Orson Welles)
• A harmadik ember (The Third Man, 1949, r.: Carol Reed)
• Shane (1952, r.: George Stevens)
• A rakparton (On the Waterfront, 1954, r.: Elia Kazan)
• Nem félünk a farkastól (Who’s Afraid of Virginia Woolf?, 1966, r.: Mike Nichols)
• Öt könnyű darab (Five Easy Pieces, 1970, r.: Bob Rafelson)
• A Keresztapa (The Godfather, 1972, r.: Francis Ford Coppola)
• Apokalipszis most (Apocalypse Now, 1979, r.: Francis Ford Coppola)