Chadwick Boseman utolsó filmjében Amerika elhallgatott történelme fújja a talpalávalót

A Ma Rainey: A blues nagyasszonya nemcsak Chadwick Boseman utolsó alakítása miatt nevezetes, hanem mert a blues műfaját filmnyelvi eszközként használja a társadalmi igazságtalanságok kifejezésére. Az érdem August Wilson íróé, akinek a Pulitzer-díjas Kerítések után ez a második színműve, amit nagyjátékfilmes formában adaptáltak.

Két fekete fiú rohan lélekszakadva a koromsötét erdőn át, mint akiket kergetnek. Csak az erdei élőlények neszezése, valamint a srácok lihegése és az aljnövényzetben való csörtetésük zaja hallatszik. Vajon ki elől menekülnek? Persze rossz az, ki rosszra gondol, és nem ez lesz az utolsó alkalom az elkövetkező másfél órában, amikor a filmesek, előítéleteinkre hagyatkozva, megvezetnek. Mert a kölykök csak Ma Rainey előadására sietnek, amelyről a világért sem késnének el. Rainey Délen a blues ünnepelt királynője, aki felfedezte és pártfogolta a népszerű énekesnőt, Bessie Smith-t. A fellépéseire százak zarándokolnak, és a sátra előtt bejutásra várva hosszú sor kígyózik (anno a zenészek vándortársulatként járták a vidéket). A 20-as években Rainey a rádiót is meghódította. 1927 forró nyarán is épp lemezfelvételre érkeznek bluesbandájával Chicagóba. Menedzsere és a stúdió vezetője – mindketten eredendően fehérek, mint a fal -, már tűkön ülve várják a mamát, hogy hangját adja az örökkévalóságnak.

Ambícióban és karizmában kiemelkedik a bandából a kürtös, Levee. Az önelégült fiatalember zenét szerez, és folyton áthangszereli Ma Rainey klasszikus számait. A blues nagyasszonyának farvízén evickélve igyekszik fogást találni a zeneiparon, és kitűnni a tehetségével. Társai tisztelik zenei talentumát, és talán pont ezért nézik el pimaszságát és tiszteletlenségét. Na meg esztelen könnyelműségét, aminek ékes példája, hogy utolsó fillérjeit elegáns lábbelire veri el.

Ma Rainey pöffeszkedő, önelégült asszonyként tűnik föl, aki sztárallűrjeivel mintha folyton a munkát szabotálná: hol az öltözőjének hűtését kifogásolja, hol a felvételt állítja le, mert nincs hideg üdítő bekészítve a számára. Felülbírálja a menedzsere és a stúdióvezető elképzeléseit, nem tűrve beleszólást a zenébe. Ez az ő asztala, amelynél rajta kívül senki másnak nincs helye. Ebbe az is belefér, hogy ha kell, dadogós unokaöccsével mondatja föl a szöveget a lemezre. Hetedjére is. Mert Rainey elsősorban művész, aki nagyon is tudja, hogy mit akar, és abba senki sem pofázhat bele. Még a zenehallgatók sem. Jó fél évszázaddal később a Metallica ugyanezzel akasztotta ki a rajongóit: ők elsősorban maguknak zenélnek, nyilatkozta valahol Lars Ulrich, az együttes dobosa és társalapítója, ha ez találkozik mások ízlésével, akkor szuper, ha nem, lehet mást hallgatni. Pofátlanul hangzik? Az egoizmus a valódi művész ismérve.

Mama meg a fekete Moulin Rouge (Viola Davis) Fotó: Netflix

Két dudás nem fér meg egy csárdában. Ma és Levee egymásnak feszül, mégsem kettőjük párharca adja a film csúcspontját, hanem Levee tragédiája. Nagymonológjából iszonyatos gyermekkori trauma emlékképe bontakozik ki, amely akaratlanul is meghatározza ennek a tehetséges fiatalembernek az élethez való hozzáállását. Önteltsége és türelmetlensége lesz a veszte: egy nyári délután alatt mindent elveszít. Önmagában a tehetség nem elég a boldoguláshoz. Levee hiába küzd; küzdelmének gyönyörű allegóriája öltözőjük zárt ajtaja, amely a sikerhez vezető utat szimbolizálja. Amikor Levee erejét megfeszítve áttör rajta, csupán falakba ütközik. Nem marad más neki, mint a méregdrága cipője, amelyre Toledo, a zongorista pechjére véletlenül rálép. Levee-ben valami elpattan.

Rainey a kürtöse tragédiájának fényében új színben tűnik föl. Fölényeskedő önhittsége valójában (az egyetlen) túlélési stratégia a fehérekkel szemben. Az asszony megtanulta, hogy csak addig tartja kézben a gyeplőt, amíg ezek a dölyfös északiak meg nem kapják, amit akarnak. Addig kell kicsikarnia belőlük mindent, mert ha nyeregben érzik magukat, akkor minden elveszett. A mama nagyon is tisztában van a tényekkel: fekete és nő egy fehér férfiak uralta világban. Csak a tehetsége és a hangja van, és akinek az kell, annak meg kell adnia az árát.

Életre hangolva (Michael Potts, Chadwick Boseman és Colman Domingo) Fotó: Netflix

Ebben az időszakban került sor a feketék népvándorlására: rengetegen költöztek föl délről északra a jobb élet reményében. Elnyelték őket a nagyvárosok gettói, miközben ott sem várt rájuk sokkal több lehetőség, főleg a Nagy Gazdasági Világválság árnyékában. A zenei stúdiók azonban növekvő piaci rést fedeztek föl a személyükben, amelyet igyekeztek betölteni (a zsebüket meg jól megtömni). Nagy szerepet játszottak ezek a faji lemezek a blues viharos elterjedésében, de sajnos a zenészek kárára: a stúdiók előnytelen szerződésekkel zsákmányolták ki őket. Rainey átlátott ezen a rendszeren. Levee nem. Az erősek fennmaradnak, a gyengék elhullnak. A blues – minden keserédességével – valóban az életről szól.

Viola Davis August Wilsonnak köszönheti az első Oscar-díját – most úgy néz ki, hogy a másodikat is. Átlényegülése a blues anyjává egészen elképesztő. Azonban még őt is lejátssza a színről az idén nyáron elhunyt Chadwick Boseman. A színész vastagbélrákkal való küzdelme a forgatás során a finisébe érkezett: a Fekete Párduc fizikailag már csak árnyéka volt önmagának, azonban szelleme töretlen intenzitással lobogott. Utolsó alakításában szinte kivetkőzik fizikai valójából.

Mama said (Viola Davis) Fotó: Netflix

August Wilson örökérvényű színdarabját George C. Wolfe kiválóan adaptálta képernyőre. Denzel Washington, aki az író Pulitzer-díjas színművét, a Kerítéseket szinte a saját hátán vitte négy éve vászonra, ezúttal csak producerként működött közre. Nem is nagyon kellett a rendező kezét fognia. Ment ő a saját feje után. Legfeljebb színpadias modorossága miatt érheti szó a ház elejét, de mit várunk egy színdarab adaptációjától?

Ma Rainey filmben elhangzó ars poeticájában a bluest nem azért éneklik az emberek, mert annyira szeretik, hanem azért, mert az életről szól, amelynek az értelmét keresik. Ennek a zenei műfajnak a forrása az Egyesült Államok mélydéli afroamerikai közössége; formája és akkordjai mélyén így valóban ott rezonál, vibrál és reszket az egész történelmük. A blues a vérükben van. A sorsukban visszhangzik. És most már elhallgattathatatlanul szól mindörökké.

Bányász Attila