Örökre megváltoztathatja a nyaralószezont a botrányturizmus?

Minek köszönhető, hogy egyre több turista fütyül a kulturált viselkedés szabályaira, amikor épp külföldön időzik? Mekkora árnyékot vethet e sajnálatos „trend” a következő nyaralószezonokra?

Idén nyáron szinte csak a tiszteletlen turistákról szóltak a híradások. Egy 19 éves francia nő szívet és monogramot karcolt a pisai ferde toronyba, egy férfi saját és szerelme nevét véste a római Colosseumba, két részeg amerikai turista belógott az Eiffel-torony egyik lezárt részébe, egy német utazó meztelenre vetkőzött egy hindu templomban Balin.

Mintha elfelejtettük volna, hogy amikor idegen országba utazunk, akkor voltaképpen vendégségben vagyunk. A vendégszerep pedig különleges megtiszteltetés, de kötelmekkel is jár: felelősséggel tartozunk mindenért, amit a célország kínál számunkra. Kötelességünk óvni annak épített örökségét, kulturális emlékeit és javait, s a helyi szokásokat is tiszteletben kell tartanunk.

Persze – miként azt a BBC cikke kiemeli – a szemünk előtt kibontakozó trend nem előzmények nélküli. Az emberi kéz építette csodák némelyikét több évtizedes (olykor száz esztendős) rajzok, vésetek csúfítják el, legyen szó akár az egyiptomi piramisokról, akár Pompeiiről, sőt a 18. és 19. századi angol nobilitások is jellemzően modortalan viselkedésről tettek tanúbizonyságot, amikor idegen földre léptek. A mostani „botrányturizmus” persze egészen más, hiszen úgy tűnik, globális jelenségről van szó, melynek okait a közelmúltban kell keresnünk.

Az utazók egy jelentős része a különböző közösségi médiás felületein akar feltűnést kelteni „viccesnek szánt” nyaralós posztjaival. Ezek a tartalomgyártók lájkokra váltják a vandalizmust, az ízléstelenséget és a tiszteletlenséget, méghozzá azért, hogy versenyre kelhessenek más influenszerekkel az Instagramon és más oldalakon.

Ugyanakkor arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy 2019-ben, a pandémia előtti utolsó „békeévben” 1,5 milliárd ember élt a nemzetközi utazás lehetőségével. 2020-ban aztán a koronavírus-járvány hatására radikálisan visszaesett a globális turizmus, és amikor a nyaralni vágyók végre kiszabadultak új, szűkre szabott életterük fogságából, szinte azonnal megrohamozták az utazási irodákat. Mindenki elégtételre szomjazott, tömegek akarták bepótolni a pandémia miatt elvesztegetett időt. Azóta is a „bosszú utazások” virágkorát éljük.

De talán éppen a fenti – nagy nemzetközi felháborodást kiváltó – esetek révén fedezhetjük fel újra, milyen nagyszerű élmény meglátogatni idegen kultúrákat, elmerülni a helyi szokások, műemlékek, templomok, természeti kincsek varázslatos kavalkádjában.

Turistának lenni privilégium – ha meglátogatjuk azt a távoli úticélt, melyet már régóta csodáltunk, akkor egy kicsit a magunkénak is érezhetjük azt. Ez viszont nem tiszteletlen viselkedést jelent, hanem különleges felelősségérzetet és erős érzelmi köteléket.

Az Oppenheimer című filmben Henry L. Stimpson hadügyminiszter kihúzza Kiotót azon japán városok listájáról, melyek az atomcsapás célpontjai lehetnek. A politikus azzal indokolja döntését, hogy annak idején az ősi japán településre ment nászútra a feleségével. A közönség persze nevetett ezen a kétségkívül furcsa egysoroson, az üzenet azonban egyértelmű: ha egy úticél, város, műemlék kedves a szívünknek, akkor nem ártunk neki.

Olvass tovább: Tényleg mindent a turisták rontanak el?