Ha egy kultikus filmhez folytatás készül, a nézők általában magasra srófolt elvárásokkal ülnek be rá a mozikba. A mércét ilyenkor a nagy előd jelenti, melyhez a második (harmadik, negyedik) epizód az esetek többségében nem is tud felérni. Kivételekre persze mindig van példa.
Sőt, e kivételek nem csupán marginális helyzetű, vagy mára a feledés homályába merült franchise-okban, hanem az élvonalbeli hollywoodi filmszériákban is szembetűnőek.
Hogy mégis miért szárnyalja túl a folytatás az eredeti filmet? Ennek számos oka lehet: előfordulhat, hogy az alkotógárda változtat a történetmesélés fókuszán, új mederbe tereli a cselekményt, váratlanul elmélyíti a karakterek viszonyrendszerét. De az első epizód néha csak a “futottak még” kategóriába tartozik, az obligát folytatás tehát eleve kedvezőbb helyzetből indul.
Akárhogy is: az elődjét felülütő folytatás ritka, akár a fehér holló, ezért a publikum is különös tisztelettel viszonyul az ilyen mozgóképekhez. “Tanulni” aligha tudnak belőle a jelenkor ambiciózus rendezői és forgatókönyvírói – az ütős folytatás-filmre nem létezik univerzális, mindenkit üdvözítő “recept” -, de mégis szórakozató nagyítólencse alá vonni ezeket az alkotásokat. Mi ötöt választottunk ki közülük, most ezek a címek következnek.
Terminátor 2.: Az ítélet napja (1991, r.: James Cameron)
Tény, hogy az első rész áramvonalasabb, hangulatvilágát tekintve is sokkal egyedibb (az ügyesen kevert slasher-, horror- és noirelemek tökéletesen szervesülnek a kemény társadalomkritikával és a disztópiával, megteremtve a “tech noir” stílusát), a hét évvel későbbi folytatás azonban nagyobb szabású, látványosabb és – családbarát mivoltából fakadóan – sokkal érzelmesebb mozi is. Míg az 1984-es Terminátor egy csiszolatlan gyémánt, egy mesteri B-movie, addig Az ítélet napja minden idők egyik legjobb hollywoodi blockbustere (nem mellesleg az ember-gép viszony ábrázolása is ebben az epizódban a legösszetettebb).
Star Wars V. rész: A Birodalom visszavág (1980, r.: Irvin Kershner)
Noha nekem máig az 1977-es Egy új remény a kedvenc Star Wars-filmem (hiszen a folklorisztikus alapokon nyugvó, archetipikus cselekmény esszenciális sűrítménye az egész sagának), kétségtelen tény, hogy A Birodalom visszavág egészen új dimenziót adott hozzá a galaktikus meséhez: Darth Vader és Luke Skywalker tragikus apa-fiú kapcsolata azóta is a mítosz egyik drámai alappillére. (Azt viszont hozzá kell tennünk, hogy az Egy új remény humorosabb, cselekményvezetését tekintve kiegyensúlyozottabb mű.)
A feláldozhatók 2. (2012, r.: Simon West)
A 2010-es évek hajnalán a Sylvester Stallone nevével fémjelzett A feláldozhatók hozta el a régi vágású akciófilmek reneszánszát. Az első rész azonban csak képzeletszegény felvezetés, bágyasztó ujjgyakorlat: Sly és társai az igazi tűzijátékot a második felvonásra tartogatták. Ezt az epizódot már Simon West dirigálta Stallone helyett, és bár a koncepció fikarcnyit sem bonyolultabb, mint korábban, Bill (Liam Hemsworth) karakterének korai halála némi drámai mélységet kölcsönöz a sztorinak, arról nem is szólva, hogy itt vonul fel a műfaj legtöbb veteránja: egyszerre láthatjuk a vásznon Arnold Schwarzeneggert, Bruce Willist, Jean-Claude Van Damme-ot, Chuck Norrist és az alapcsapatot.
Star Trek II: Khan haragja (1982, r.: Nicholas Meyer)
A második Star Trek-nagyjátékfilm is lekörözi három évvel korábban készült elődjét. Nem mintha a zseniális – és a filmtörténeti emlékezetből méltatlanul kirostálódott – Robert Wise eredeti mozija ne lenne kivételes a maga nemében, ám cselekménye csigatempóban halad, emellett pedig az egész film túlontúl kontemplatív és látványcentrikus (Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeiájának stílusa a Star Trek-univerzumban kevéssé működőképes). A folytatásban, a Khan haragjában szerencsére felpörög a tempó, a színészek remekelnek, és ebben a részben lép elő az egész franchise talán legemlékezetesebb antagonistája, a címszereplő Khan (Ricardo Montalban) személyében.
Pókember 2. (2004, r.: Sam Raimi)
Sam Raimi első, 2002-ben készült Pókember-filmje csak egy átlagos színvonalon elmesélt, nem különösebben érdekes felnövéstörténet volt, a két évvel későbbi második epizód azonban már tiszteletreméltó erényeket csillogtat. A befogadó kaján élvezettel nézi, ahogy a világ leghíresebb – időközben férfivá serdült – hálószövője eltéved a felnőttek világának sötét erdejében, Raimi ugyanakkor jó érzékkel adagolja a humorosabb-derűsebb jeleneteket is, az ördögi Willem Dafoe pedig méltó utódot kap az ügyeletes rosszfiú, Doctor Octopus (Alfred Molina) személyében. Raimi trilógiájának középső darabja utcahosszal veri a három évvel későbbi, az utolsó harci szekvenciáját leszámítva kiábrándítóan rossz harmadik részt is.
