Minden idők legjobb dél-koreai filmjei

Legyen szó akár vérbő, görög sorstragédiákat idéző bosszúfilmről, akár melankolikus alvilági meséről, akár lélekőrlő nyomozóthrillerről, Dél-Korea az utóbbi évtizedek során minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy a nagy filmgyártó nemzetek előkelő ligájában játszik.

Szerencsére a néző már-már a bőség zavarával találkozhat, ha a legnagyobb streamingszolgáltatók (Netflix, Disney+) műsortárában böngészve rákeres a „dél-koreai” címszóra. A távol-keleti az ország az elmúlt évtizedek során minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy már a legkiválóbb filmgyártó nemzetek előkelő ligájában játszik. A dél-koreai mozi exportképes „termék”, mely ma a világ szinte minden sarkában elismerést vált ki. Legyen szó akár görög sorstragédiákat megszégyenítően drámai bosszúfilmről, melankolikus alvilági történetről vagy tenyérizzasztóan feszült nyomozó-thrillerről, a forgatókönyvek kidolgozottsága, a műfaji sokszínűség, a karakterizálás, a bátor és kompromisszummentes cselekményvezetés egyszerűen lebilincselő ezekben a filmekben.

Ahogyan nem hagyhatjuk ki az erős társadalmi tudatosságot, az innovatív vizualitást és az érzékeny, sokrétű színészi alakításokat sem.

A streaming platformok kínálatában jelenleg is számos kiemelkedően népszerű dél-koreai produkcióval találkozhatunk – gondoljunk csak a Mission: Cross című akciódús kémkomédiára vagy a The Impossible Heir című thrillersorozatra. Most viszont néhány pillanatra elrugaszkodunk a 2024-es mezőnytől, és górcső alá vesszük minden idők legkiválóbb dél-koreai filmjeit. Nézzük hát az ötös toplistát!

5. A halál jele (Salinui chueok, 2003, r.: Bong Joon-ho)

A halál jele két elszánt nyomozó valós eseményeken alapuló története: a detektívek 1986 és 1991 között egy brutális gyilkosság-sorozat felgöngyölítésén fáradoztak. Bong Joon-ho egyedi atmoszférájú, bámulatosan aprólékos és minden ízében valószerű thrillere a hatalmas nyomozás (háromezernél is több gyanúsítottat hallgattak ki, s a munkában több mint harmincezer rendőr vett részt) kulisszái mögé vezet. Ennél is izgalmasabb és összetettebb a két főszereplő, Seo Tae-yoon (Kim Sang-kyung) és Park Du-man (Song Kang-ho) vibráló, ellentmondásos kapcsolata, amit a színészek már-már emberfeletti játéka koronáz meg. Park nyomozó „színeváltozása” persze már önmagában is lebilincselő: a néző tanúja lehet, hogy a hős miként válik dölyfös, vakmerő rendőrből kételyekkel teli, lelkiismeret-furdalástól gyötört szürke lidérccé. A halál jele nagyszerűségét remekül példázza, hogy mindemellett még a Szöul-vidék ellentétet is árnyaltan és jól átélhető módon mutatja be. Ha szeretted David Fincher Zodiákusát, valamint a True Detective című kultsorozat első, korszakalkotó évadát, akkor A halál jele is tetszeni fog.

4. Élősködők (Gisaengchung, 2019, r.: Bong Joon-hoo)

Van abban valami végzetszerű, hogy éppen 2019-ben, a koreai mozgókép-művészet megszületésének századik évfordulóján tarolta le a díjszezont az Élősködők, az imént már említett Bong Joon-hoo virgonc humorba csomagolt kapitalizmus-kritikája, amit a Cannes-i Filmfesztiválon Arany Pálmával, Los Angelesben pedig a legjobb nemzetközi filmnek kijáró Oscar-díjjal tüntettek ki. Ha megpróbáljuk megfejteni a mű őrületes sikerét, egyúttal azt is megérthetjük, hogyan és miért tehettek szert ilyen tekintélyre a dél-koreai filmek az elmúlt húsz-huszonöt évben. A direktor – korábbi munkáihoz hasonlóan – ezúttal is csalhatatlan érzékkel keveri a különböző műfaji regisztereket (Bong Joon-hoo virtigli zsánerfilmes rendezőként tekint önmagára, csak épp imádja áthágni, megszegni a legalapvetőbb műfaji szabályokat), miközben egy, Koreában ma is égetőnek számító társadalmi kérdésről (a vagyonos és a szegény rétegek egyre riasztóbb gazdasági ellentétéről, sőt polarizációjáról) beszél, rendkívül hiteles eszközökkel. Az Élősködők kaleidoszkópszerű, sokrétű, vitriolos humorral megbolondított történet, mely Budapesten ugyanúgy megérinti a közönséget, mint New Yorkban vagy Addisz-Abebában. És pontosan ez a globálisan (is) működő társadalomkritika legfőbb ismérve.

3. Egy új világ (Sin-se-gae, 2013, r.: Hoon-jung Park)

Hoon-jung Park első, 2013-ban bemutatott nagyjátékfilmje, az Egy új világ nemcsak az életműven belül örvend kitüntetett pozíciónak, de egyébként is megismételhetetlen remekmű. A sztori szerint Korea egyik legkiterjedtebb bűnszövetkezetének feje életét veszti, halála után pedig azonnal kétségbeesett harc kezdődik az utódlásért. A belviszály veszélyes helyzetbe sodorja a szervezetbe beépült rendőrtisztet, aki – felettesei utasításának eleget téve – megpróbálkozik a lehetetlennel: maga is a hierarchia csúcsára tör. A gond csak az, hogy a vértől és az erőszaktól megcsömörlött ügynök valójában szeretne kiszállni a mókuskerékből, hiszen lassan erkölcsi integritását is elveszíti. Kihez legyen hűséges? Gengszter-cimboráihoz, akiket már-már barátjaként szeret és tisztel? A rendőrségi vezetőkhöz, akik egyre mélyebbre taszítják az önmarcangolás és a morális kételyek bugyraiba? Hoon-jung Park ilyen és ehhez hasonló – gyakorlatilag örökérvényű – dilemmákkal szembesíti nézőjét, miközben Martin Scorsesét megszégyenítő leleményességgel zsonglőrködik a barátság, a becsület és az árulás motívumaival. Az Egy új világ kiváló gengszterfilm: cselekménye nyílegyenesen halad előre a maga útján a végső, szívszorító fordulatig; erőszakábrázolása megrendítően nyers és realisztikus; a környezetrajz sebészkés-pontosságú, a színészi alakítások pedig remekbe szabottak. Legalább ennyire fontos pozitívum, hogy a rendező olyan legendás gengszterfilmeket is rafináltan idéz meg, mint A Keresztapa vagy a Szigorúan piszkos ügyek. (Hoon-jung Parktól egyébként az Éjszaka a paradicsomban című 2020-as gengsztermozit is érdemes megnézni, igaz, az a darab már közel sem annyira szórakoztató és erőlteljes, mint az Egy új világ.)

2. Az íj (Hwal, 2005, r.: Kim Ki-duk)

A kétezres évek legemlékezetesebb filmjei közül számos (Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz; Bin-jip – Lopakodó lelkek) Kim Ki-duk nevéhez fűződik. A 2005-ben bemutatott Az íj azonban talán még a direktor egyébként is izmos életművéből is kimagaslik. Pedig a történet papírvékony, már-már megmosolyogtatóan egyszerű: egy öregedő tengerész lassacskán beleszeret abba a fiatal lányba, akit annak idején szárnyai alá vett, majd felnevelt. Türelmesen várakozik, míg pártfogoltja betölti tizenhetedik életévét, hogy aztán végre sor kerülhessen a lánykérésre. Terve azonban rögtön dugába dől, amikor egy fiatal fiú is feltűnik a színen, és gyengéd érzelmeket kezd táplálni a lány iránt. Az íj e furcsa szerelmi háromszög-szituációra épít, de – ahogy azt a rendezőtől már megszokhattuk – meglehetősen minimalista módon teszi ezt. Kim Ki-duk szűk térre redukálja a cselekményt, szinte egyáltalán nem ad dialógust hősei szájába, s a megejtően egyszerű históriát inkább képekkel, zenével, hangeffektekkel és mimikával meséli el. Ma, amikor a nézők valósággal ostromolja a különböző forrásból érkező ingerek kavalkádja, kifejezetten üdítő, sőt lélekemelő élmény leülni egy ennyire visszafogott, minden hatásvadászatot nélkülöző, éterien szép film elé. Az íj ráadásul úgy regél a tradicionális keleti értékek megszűnéséről, a generációs szakadékokról és az elmúlásról, hogy abba tényleg belefacsarodik a szív.

1. Oldboy (2003, r.: Park Chan-wook)

Amikor annak idején megtekintettem Park Chan-wook ikonikus revansfilmjét – az úgynevezett Bosszú-trilógia (A bosszú ura, 2002; A bosszú asszonya, 2005) messze legsikerültebb darabját -, a vetítés után szédelegve jöttem ki a moziból. A szinte már őrületig fokozott erőszaknak ez a töménysége már akkor is megülné a néző gyomrát, ha a görög sorstragédiák drámaiságát idéző, agyafúrtan megírt, vad fordulatokkal fűszerezett história önmagában nem tenné próbára a tűrőképességét. De próbára teszi, és az Oldboy épp e rokonszenves rétegzettsége miatt lesz jóval több, mint egyszerű kultuszmű: a brutalitás – legyen bármily sokkoló – ebben a filmben tényleg fontos dramaturgiai funkcióval bír, voltaképp magát a szüzsét építi, és olyasfajta baljós félelmet plántál belénk, melytől hosszú ideig nem tudunk szabadulni. Az alaptörténet végtelenül enigmatikus – egy családapát elrabolnak, majd egy ablaktalan cellába hurcolnak, ahol végig kell néznie, hogyan hullik szét körülötte minden -, Park Chan-wook pedig mértékletesen, tökéletes ritmusban adagolja a hiányzó információkat. Ki és miért rabolta el a főhősünket? Miért engedte szabadon? Érdemes – a nemes bosszú reményében – felkutatni az illetőt? Még akkor is, ha ezzel protagonistánk a múlt örvényébe hull? Mire legördül a stáblista, természetesen minden kérdésre megkapjuk a választ, csak épp Park Chan-wook összes felelete a lelkünkbe tép. Az Oldboy cinikus, gonosz, keserű, ellenállhatatlanul stílusos mese a bosszú azon bugyrairól, amit csak a sötét ragyogású Távol-Keleten ismernek.