Minden idők 10 legnagyszerűbb sci-fije

Az elmúlt évek mezőnye alapján bátran kijelenthetjük: a sci-fi nem mostanában éli csúcskorszakát. Érdemes tehát egy képzeletbeli nagyítólencsével szemügyre vennünk a műfaj tartalmas, megannyi mesterművet rejtő múltját.

Ha van olyan filmes műfaj, melynek csúcsdarabjairól minden mozistának megfellebbezhetetlen véleménye van, az a sci-fi. Pedig még a zsáner értelmezése sem teljesen egységes. Általánosságban véve a sci-fi olyan tudományos-fantasztikus művészeti produktum (legyen szó regényről vagy mozgóképről), mely a technológiai fejlődés társadalomra gyakorolt hatását ábrázolja. Ebből következik, hogy a sci-fik jelentős hányada egy elképzelt jövőben játszódik, ez azonban ez nem kizárólagos kritériuma a műfajnak. Egy jellemző példa: Nacho Vigalondo Időbűnök című alkotása mindenképp a zsánerhez sorolható – hiszen szórakoztató és ötletes módon boncolgatja az időutazás dilemmáit -, annak dacára is, hogy kortárs környezetben játszódik.

Félre is tehetjük tehát azt a definíciót, mely konkrét időkeretek közé próbálja szorítani a sci-fit. Függetlenül attól, hogy milyen arányban keveredik bennük a racionalitás és a fantasztikum, mennyire állnak a jelenkor talaján, s mennyiben rugaszkodnak el attól, a műfaj legkiválóbb darabjai mindig az emberről szólnak.

Bizony, az emberről, és nem annak közvetlen környezetéről, nem a technológiai haladásról, nem a tökéletes jövőről szőtt hagymázas ábrándokról. A jó sci-fi mindig magát az emberi civilizációt veszi górcső alá: alaptermészetünkkel, múltunkkal és jelenünkkel kapcsolatban fogalmaz meg gondolatébresztő állításokat, s a bizarr, álomszerű vagy futurisztikus környezet csupán érdekes díszlet mindehhez.

E rövid zsánerelméleti kitekintés után következzen legújabb műfaji összeállításunk: ezúttal a tíz legzseniálisabb sci-fit rangsoroltuk. Íme:

10. A hihetetlenül zsugorodó ember (The Incredible Shrinking Man, 1957, r.: Jack Arnold)

Egy különös sugárzás és egy rovarirtó együttes hatásának köszönhetően Scott Carey (Grant Williams) elképesztő módon zsugorodni kezd. A folyamat visszafordíthatatlannak tűnik, s noha az orvosok próbálnak segíteni a kétségbeesett férfin, nemsokára már pár centi magasan kell küzdenie az életben maradásért – így foglalható össze Jack Arnold egyszerű ötletre alapozott, de parádés kivitelű sci-fijének sztorija. A rendező az ötvenes években rengeteg formabontó látványvilágú, a horror határát is karcolgató sci-fit rendezett (Földön kívüli jövevények, A fekete lagúna szörnye, Óriáspók), ám e darabok inkább csak a vizualitás terén számítottak kimagaslónak. A hihetetlenül zsugorodó ember azonban nem csupán félelmetesen hatásos trükktechnikája miatt érdemes a figyelemre: sokrétegű, filozofikus sci-fi pereg a szemünk előtt, a sikeres és jóképű átlagamerikai férfi dominanciavesztése pedig legalább oly hátborzongató, akár egy kafkai rémmese.

9. A nap, amikor megállt a Föld (The Day the Earth Stood Still, 1951, r.: Robert Wise)

Egy újabb remekbe szabott sci-fi a boldog ötvenes évekből. A nap, amikor megállt a Föld című klasszikust a kitűnő Robert Wise (A ház hideg szíve, Az Androméda-törzs) rendezte, a történet centrumában pedig egy titokzatos földönkívüli áll, aki a hidegháború „legforróbb” időszakában látogatja meg bolygónkat, hogy figyelmeztesse az emberi civilizációt az atomfegyverek veszélyeire. Az alaptörténet tehát egyszerű, akár egy faék, Wise anyagkezelése viszont fenomenális. A kísérőzene szinte delejező, a hangulatteremtés pompás, a száz százalékban giccsmentesen csomagolt társadalmi üzenet pedig ma még aktuálisabb, mint hetvenhárom évvel ezelőtt.

8. A majmok bolygója (Planet of the Apes, 1968, r.: Franklin J. Schaffner)

A hatvanas évek egyik legkitűnőbb amerikai zsánerfilmje Pierre Boulle azonos című regénye alapján készült, méghozzá a kor ünnepelt direktora, Franklin J. Schaffner (Patton, Pillangó, A brazíliai fiúk) rendezésében. Boulle könyve már önmagában is pokolian hatásos – az emberszabású majmok által uralt civilizáció rémképe ma is torokszorító -, Schaffner és forgatókönyvírói azonban még csavarnak is egy hatalmasat az eredeti sztorin, minden idők egyik legsokkolóbb csattanóját tálalva a megszeppent közönségnek. A majmok bolygója örökérvényű, kompromisszummentes látlelet az emberi társadalomról, és bár az egyre alacsonyabb színvonalú folytatások később sok rajongónak okoztak csalódást, az eredeti főszereplőt, George Taylor asztronautát alakító Charlton Heston elgyötört tekintetét, na meg a fojtogatóan valószerű majombirodalmat lehetetlen elfeledni.

7. Szárnyas fejvadász (Runner Blade, 1982, r.: Ridley Scott)

Ridley Scott számos filmműfajban alkotott maradandót, ám legfontosabb rendezései talán a science fictionhöz kötődnek. 1982-es klasszikusa, a Szárnyas fejvadász generációkon átívelő sikertörténet. Rétegzettsége, talányossága, ellenállhatatlan cyberpunk atmoszférája és elsőrangú színészgárdája (Harrison Ford, Rutger Hauer, Brion James, Edward James Olmos, Sean Young) a műfaj egyik örök mérföldkövévé emelte ezt a darabot.

6. A nyolcadik utas: A halál (Alien, 1979, r.: Ridley Scott)

Scott másik felejthetetlen sci-fije, az Alien köré mára túlméretezett (és valljuk be: kissé lelketlen) franchise épült. (Augusztus derekán érkezik a negyvenöt éves filmfolyam következő darabja, a Romulus alcímre hallgató spin-off, amit a Vaksötét rendezője, Fede Alvarez dirigált.) Az 1979-es alapmű azonban máig a bőrünk alá kúszik, és nem csupán azért, mert a rendező elképesztő erényeket csillogtat a feszültségkezelés terén, hanem azért is, mert elegánsan, finom eszközökkel építi fel a tempót, és ágyaz meg annak a rettenetnek, mely a második játékrészben eluralja a képkockákat, a karaktereket, sőt a néző szívét is. Hozzá kell tennünk, hogy Ripley (Sigourney Weaver) figurája is ebben az epizódban a legrealisztikusabb: hősnőnk itt még hidegszívű, megfontolt és rendíthetetlen (épp ezért tudja legyőzni az életére törő monstrumot), míg a folytatásokban afféle szentimentális anyafigurává fazonírozták.

5. Metropolis (1927, r.: Fritz Lang)

Fritz Lang karrierje második felében a film noir egyik legnagyobb mesterévé nőtte ki magát (Csak egyszer élünk, Vörös utca, Búcsúlevél, Emberi vágy, Kétségtelenül indokolt), németországi korszakában azonban más műfajokban is jeleskedett. 1927-es magnum opusa, a Metropolis egyetemes filmtörténeti jelentőségéhez kétség sem férhet. A német expresszionizmus egyik elementáris teljesítményéről van szó: a kor mércéjével mérve úttörő – és mély szimbolikával bíró – díszleteknek, a történet ügyesen felépített utópiájának, valamint a részletesen taglalt társadalmi problémáknak (elgépiesedés, elidegenedés, a totalitárius rendszerek fenyegetése) köszönhetően sosem veszít érvényéből ez a csaknem száz esztendős kultklasszikus.

4. Terminátor 2. – Az ítélet napja (Terminator 2.: Judgment Day, 1991, r.: James Cameron)

A tökéletes hollywoodi blockbuster iskolapéldája. Míg James Cameron 1984-es Terminátor-mozija inkább afféle „csiszolatlan gyémánt” volt a maga B-kategóriás kivitelével, tömörségével és horrorisztikus hangulatával, addig a hét évvel későbbi folytatás sokkal szélesebb nézőközönséget célzott meg, méghozzá osztatlan sikerrel. Az első epizód rajongói számára nagy meglepetést jelenthetett, hogy Arnold Schwarzenegger kiborgja ezúttal nem a Skynet „zsoldjában áll”, hanem az emberi ellenállás majdani vezéralakját, John Connort (Edward Furlong) védelmezi, de az okos forgatókönyv, a remek szereposztás és a mind trükktechnikailag, mind koreográfiájukat tekintve kifogástalan akciójelenetek bőven feledtetik az ehhez hasonló ellentmondásokat – ahogy arra is csak a stáblista alatt ébredünk rá, hogy valójában az első rész korszerűbb, nagyobb léptékű remake-jét láthattuk. Cameron egyébként nem áldozta fel a mélyebb populárfilozófiai üzenetet a családbarát hangvétel és a nagyszabású robbantgatások oltárán: Az ítélet napja társadalmi kérdésfelvetéseit a nézők ugyanolyan komolyan veszik, ahogy tették azt a trendteremtő első epizód esetében is.

3. Terminátor (The Terminator, 1984, r.: James Cameron)

Nevetségesen alacsony büdzséből forgott, vizuális blikkfangjai pedig ma már biztosan nem állnák meg a helyüket, a Terminátor első fejezete mégis képes megszólítani jelenkorunk közönségét. A képi világ és a dramaturgia egyébként nem is a sci-fi vagy a thriller, hanem a slasher műfaját idézi emlékezetünkbe, az élete alakítását nyújtó Arnold Schwarzenegger lelketlen gyilkológépe pedig akkor a legfélelmetesebb, amikor némán, kimért léptekkel masírozik előre az arcát, a végtagjait és a törzsét sem kímélő golyózáporban. Az öntudatra ébredő szuperszámítógép, az elszabaduló kiborghadsereg, a Földet felperzselő atomháború és a posztnukleáris hadviselés lidérces víziója a nyolcvanas évek derekán, az úgynevezett „kis hidegháború” időszakában is megtermékenyítette az emberek képzeletét, de legyünk őszinték: kollektív rémálmaink azóta sem változtak sokat.

2. 2001: Űrodüsszeia (2001: A Space Odyssey, 1968, r.: Stanley Kubrick)

A hatvanas évek végére a sci-fi zsánere ténylegesen átlépte a felnőttkor küszöbét. Tematikája komorabbá és összetettebbé vált, az egyes alkotók pedig úttörő narratív módszerekkel és stílusfogásokkal kezdtek kísérletezni. E tendencia betetőzése a Stanley Kubrick által jegyzett 2001: Űrodüsszeia, mely nyitott szerkezetével, a technikai effektusok nem tisztán funkcionális, hanem meditációt célzó alkalmazásával, az ember és gépe közötti viszony újszerű ábrázolásával, valamint formanyelvi lelemények egész sorával reformálta meg a műfajt. Nehezen dekódolható cselekménye, rejtélyessége, kihagyásokkal tarkított, olykor mégis túlzottan részletező elbeszélésmódja sokakat visszatart attól, hogy leüljenek elé, pedig az élmény megfizethetetlen. Kubrick 1968-ban teljesen új irányt szabott a science fictionnek, magányos forradalma pedig a következő évtizedekben rengeteg követőre talált. Igaz, az Űrodüsszeia magaslatait egyiküknek sem sikerült elérniük.

1. Szoljarisz (Solaris, 1972, r.: Andrej Tarkovszkij)

Andrej Tarkovszkij a modern filmművészet (sőt: az egyetemes művészettörténet) egyik legeredetibb figurája volt: szikár életművében szinte csak remekműveket találunk. 1972-es alkotása, a Szoljarisz több szempontból is párhuzamba állítható az imént említett Űrodüsszeiával. Az űrmisszió célja mindkét történetben egy rejtély megfejtése, sőt e filmek abban is közösek, hogy az elidegenedő modern ember énkereséséről, spirituális utazásáról mesélnek. Érdekes, hogy Mihail Romagyin, a Szoljarisz díszlettervezője annak idején azt nyilatkozta, hogy filmjükkel Kubrick opuszának tökéletes ellentétét akarták megalkotni, pedig az utókor inkább a rokon vonásokat szokta hangsúlyozni. Mind Tarkovszkij, mind pedig Kubrick afféle spirituális fogódzókat keres a gyökértelenné vált 20. századi ember számára, de míg előbbi tradicionalista, addig utóbbit „hithű” racionalizmusa távol tartja a tételes vallásoktól – írja Hollywood Reneszánsz című könyvében Pápai Zsolt filmtörténész. Ebből fakad kettejük közelítésmódjának különbözősége is: míg Kubrick előre megy az időben, addig Tarkovszkij a múltba réved, és az ortodox élmény- és eszmevilágból merítkezik. Az orosz zseni tipikus hőse az önmagával meghasonlott, vívódó ember, aki önszántából veti alá magát egy erkölcsi hagyomány parancsának, sorsa pedig azért nehéz, mert olyan morális rend talaján állva cselekszik, melynek érvényét környezete nem osztja. Tarkovszkij figurái szabad individuumok (ennyiben modernek), kiknek saját életükben kell meglelniük a szeretet és a jóság törvényének érvényét (ezért kapcsolódnak szoros szálakkal az ortodoxiához). A Szoljarisz egyébként a magvas filozófiai mondanivaló mellett kontemplatív képeivel, borzongató hangulatával, a befogadást elmélyítő lassúságával is megbabonázza az embert. Elsőrangú sci-fi, hamisítatlanul érzéki filmélmény a múlt század talán legnagyobb mozidirektorától.