Minden idők 10 legjobb gengszterfilmje

A gengszter a modernizáció szülötte: az erkölcsi érzék nélküli sikerember, aki önerőből vergődik fel a bűnpiramis csúcsára, hogy aztán szükségszerűen a mélybe hulljon. Friss öszeállításunkban a közkedvelt műfaj legkitűnőbb képviselőit vesszük sorra.

A gengszterfilm az egyik legősibb filmműfaj, története voltaképpen egybeesik Hollywood megszületésével. A historikusok szinte egyöntetű véleménye szerint D.W. Griffith Pig Alley muskétásai című 1912-es rövidfilmje a zsáner legelső képviselője (sőt, mindemellett ez az egyik első olyan mozgókép, melyben a bűnözés mint tematika a maga teljességében megjelenik). A gengszterfilm pályája azóta hihetetlenül kanyargós ívet írt le az úgynevezett pre-code éra halhatatlan mesterműveitől (A közellenség, A kis cézár, A sebhelyesarcú) egészen a posztklasszikus (A Keresztapa) és posztmodern (Nagymenők, Casino) kulcsdarabokig.

A gengszter az elmúlt több mint száz évben szinte végig meghatározó alakja maradt az amerikai filmkultúrának. A típusfigura egyértelműen a modernizáció szülötte, mégis olyan őserő munkálkodik benne, mely szétfeszíti tér és idő korlátait.

A (klasszikus) gengszter az erkölcsi érzék nélküli sikerember, a kérges lelkű „self-made-man”, aki káoszt és bűnt visz a civilizációba. (E tekintetben a westernhős szöges ellentéte, hiszen ez utóbbi a civilizációt, a rendet és a törvényességet igyekszik meghonosítani a vadonban.) Életútja tipikus haranggörbe-ív: mélyről indul, szédítő magasságokat jár be (rendszerint az alvilági hierarchia csúcsára kapaszkodik), hogy aztán a pusztulás, a széthullás, a totális erkölcsi-fizikai megsemmisülés legyen karrierje végső állomása.

Mindebből tökéletesen látszik, hogy a legtöbb gengszterfilm zárlata már az első pillanatban kikövetkeztethető. (Igaz, az antihős elbukása nem szükségszerű tartozéka a dramaturgiának, de erre cikkünk végén még visszatérünk.) Miért nézzük mégis elkerekedett szemekkel, tátott szájjal a teveszőr kabátba bújt, dobtáras géppisztolyt forgató, vagy épp kubai szivart rágcsáló, olykor tenyérbemászóan kisszerű, máskor „larger-than-life” gengszterhősöket? Nos, talán azért, mert korunk legizgalmasabb mítosza testesül meg bennük. Egyszerre csábítanak azonosulásra és taszítanak el maguktól – felemelkedésük és porba hullásuk egyaránt kéjes örömérzetet szül, miközben újra és újra megtanuljuk, hogy „Az ebül szerzett jószág ebül vész el” ősi közmondása napjainkban érvényesebb, mint valaha. Új toplistánkban minden idők tíz legjobb gengszterfilmjét állítottuk sorrendbe.

10. Mocskos arcú angyalok (Angels with Dirty Faces, 1938, r.: Kertész Mihály)

Bevezetőnkben ugyan a klasszikus gengszterfilmek olyan – vitathatatlanul kiváló – darabjait említettük, mint A közellenség, A kis cézár vagy A sebhelyesarcú, de Kertész Mihály 1938-as csúcsprodukciója talán még az említett munkákon is túltesz. Pedig a sztori rémesen egyszerű: Rocky (James Cagney) és Jerry (Pat O’Brien) New York legzűrösebb negyedében cseperednek kamasszá, így nem csoda, hogy hamar a bűn útjára lépnek. Csakhogy egy fatális véletlennek köszönhetően az egyikükből pap lesz, másikuk viszont mohó, hataloméhes bűnözőként keresi az érvényesülés lehetőségét. Kertész noir-elemekkel gazdagon megtűzdelt, kristálytiszta stílusú, görög sorstragédiákat idéző bukástörténete a két gyermekkori barát gyökeresen eltérő karrierjének és személyiségének középpontba állításával mond kőkemény ítéletet a korabeli szervezett bűnözés felett. Noha az utolsó jelenet (melyre a film alternatív magyar címe  – „A villamosszék felé” – is utal) túlságosan megalkuvó (és látványos engedményt tesz a korabeli cenzoroknak), mindez alig von le valamit a csaknem tökéletes bűnmozi értékéből.

9. Az ír (The Irishman, 2019, r.: Martin Scorsese)

Hollywood manapság egyre komolyabb üzleti kockázatot lát a szerzői érzékenység jegyében fogant, nagyobb léptékű, tőkeigényes vállalkozásokban. (Elég csak arra gondolunk, hogy a közelmúltban Francis Ford Coppola és Kevin Costner is saját zsebből finanszírozta a maga hosszú évek óta dédelgetett szerelemprojektjét.) Azt viszont öt év távlatából is nehéz megérteni, vajon az Álomgyár miért nem karolta fel a zseniális Martin Scorsese minden létező értelemben kolosszális gengsztereposzát, az elmúlás, a bukás és a halál témáját egészen új dimenzióban vizsgáló filmet. A több mint fél évszázadnyi időtartamot felölelő, brutális játékideje dacára is sodró lendületű, hol kirobbanóan újszerű, hol „öregesen” elégikus remekmű még egyszer – talán utoljára – jutalomjátékot biztosít a műfaj gigasztárjai (Al Pacino, Robert De Niro, Joe Pesci) számára, de nem csupán a nosztalgia ütőkártyáját játssza ki, hanem azt is zavarba ejtő valószerűséggel mutatja be, hogy az alvilági bizniszben bizony még a halálnál is van borzasztóbb büntetés…

8. A viharos húszas évek (The Roaring Twenties, 1939, r.: Raoul Walsh)

Egy remekbe szabott gengszterklasszikus, melyben minden megvan, amiről a műfaj ínyencei valaha is álmodoztak: hétpróbás színészek (James Cagney, Humphrey Bogart), okosan megírt és lendületes sztori, üzembiztosan működő dramaturgia, harsány társadalomkritika, és a kor mércéjével mérve olykor kifejezetten realisztikus képi világ fémjelzi Raoul Walsh 1939-es alkotását. A viharos húszas évekből mindemellett a líraiság sem hiányzik: a Michelangelo Pietáját idéző, könnyfakasztó zárójelenet még a zord, férfiasan kemény nézők szívét is meglágyítja!

7. Carlito útja (Carlito’s Way, 1993, r.: Brian De Palma)

Brian De Palma és Al Pacino művészi együttműködése két páratlan gengszterfilmben csúcsosodott ki. Az első, az 1983-ban forgatott A sebhelyesarcú mára a műfaj egyik etalonjává nőtte ki magát, hiába fogadta közönnyel és felháborodással vegyes értetlenség, amikor a mozikba került. A második, a tíz évvel későbbi Carlito útja ugyan szűkebb rajongótáborral bír, mégis elsőrangú munka, melyben a megtört, a korábbi szakmájából a polgári létbe (bűnből erénybe) igyekvő Carlito Brigante (Pacino) keserű, szinte balladisztikus történetével ismerkedhetünk meg. De Palma korrajza kiváló (a hetvenes évek jellegzetes, lüktető zenei kultúrája és divatja hiánytalanul köszön vissza a vásznon), a mellékfigurák garmadája telitalálat (a Sean Penn által alakított mocskos lelkű zugügyvéd a zsáner történetének egyik legvisszataszítóbb figurája, aki egyébként a GTA: Vice City című legendás videójáték egyik bravúros karakterét, Ken Rosenberget ihlette), a Casablanca előtti főhajtásokért külön piros pont jár, a tragikus (és sokak szerint giccsbe hajló) befejezést megelőző, szinte fél New Yorkon átívelő hajszajelenet pedig filmtörténeti jelentőségű bravúr.

6. Nagymenők (Goodfellas, 1990, r.: Martin Scorsese)

Martin Scorsese-t sokan a műfaj vérbeli auteur-jeként tartják számon, pedig a gengszterfilmek csak a kilencvenes évektől sokasodnak meg az életművében. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a Nagymenők a direktor filmográfiájának egyik legnagyobb mérföldköve. Hamisítatlanul posztmodern, cinikus, fegyelmezetlen formanyelvű bűnmese egy olyan gengszterről (Ray Liotta), aki a Mocskos arcú angyalok Rocky-jával vagy A sebhelyesarcú Tony Montanájával ellentétben nem azért csatlakozik az alvilághoz, mert „nincs más választása”, hanem azért, mert világéletében rosszfiú szeretett volna lenni. A megtörtént események alapján íródott Nagymenők pengeéles látlelet az ötvenes-hatvanas évek olasz-amerikai maffiájáról és a mohó szerzésvágyról, s persze azok a témák (lojalitás, becsület, tisztesség, barátság, árulás) is visszaköszönnek benne, melyek Scorsese egész pályáján végighömpölyögnek.

5. Casino (1995, r.: Martin Scorsese)

Nehéz volna minden kétséget kizáróan megállapítani, hogy vajon a Nagymenők vagy Scorsese másik kilencvenes évekbéli magnum opusa, a Casino-e a színvonalasabb gengszterfilm. Talán úgy fogalmazhatnánk, hogy az előbbi részmegoldásaiban, az utóbbi pedig összességében tökéletesebb. A Casino mindenesetre már perfekt környezetrajzával rabul ejt: a hetvenes évek tiritarka, kokainmámorban úszó Las Vegasa szinte beszippantja a nézőt, és bár – a Nagymenőkhöz hasonlóan – ezúttal is egy tégláról téglára felépített bűnbirodalom szétesésének lehetünk tanúi, a rendező elképesztő mennyiségű cinizmussal spékeli meg a szokásos dramaturgiai alapokon nyugvó históriáját, az erőszakábrázolás pedig olyannyira elrajzolt, kaján és őrült, hogy a befogadó hol levegőért kapkod, hol gonosz mosollyal mered a vászonra. Robert De Niro és Joe Pesci kettőse ezúttal is frenetikus, a végzet gyarló asszonyát megformáló Sharon Stone pedig élete egyik legütősebb alakítását nyújtja. A Casino mesteri bűndráma: hullámvasútszerű utazás a burjánzó kárhozat, a pusztító ösztönök, a piszkos alkuk és az erkölcsi integritásukat vesztett jellemek birodalmába.

4. Volt egyszer egy Amerika (Once Upon a Time in America, 1984, r.: Sergio Leone)

Nyár elején, bemutatójának negyvenedik évfordulója kapcsán már írtunk Sergio Leone megkerülhetetlen gengszterklasszikusáról. A kor vezető színészeit (Robert De Niro, James Woods) felvonultató, emlékezetes csavarokkal tűzdelt, gigászi hosszúságú történet elsősorban nem azért szívbemarkoló, mert rokonszenvesen gyarló átlagember-hősei szinte egytől egyik meghalnak vagy vénségükre a magány és a kilátástalanság jeges vermébe zuhannak, hanem azért, mert Leone valójában Amerika sötét szívét tárja elénk. Olyannyira komor és illúziómentes portrét fest az Újvilágról, annak valódi működésmódjáról, társadalmáról és persze alvilági hierarchiájáról, hogy abba tényleg beleszédülünk. A Volt egyszer egy Amerika súlyos és nehéz mű: mindig fejbe kólint, akárhányszor veselkedsz neki a megtekintésének.

3. A sebhelyesarcú (Scarface, 1983, r.: Brian De Palma)

Noha máig sokan szeretik Howard Hawks eredeti, 1932-ben készült A sebhelyesarcúját, de még a tősgyökeres rajongók többsége is készséggel elismeri, hogy Brian De Palma ötvenegy évvel későbbi remake-je simán felülmúlja az eredetit. A fiatal Oliver Stone által jegyzett forgatókönyv furfangos módon a napfényes, csillogó Miamiba helyezi át a jól ismert történetet, a főhősből pedig vehemens stílusú, vad és kapzsi kubai bevándorlót farag. Al Pacino a nyolcvanas évek zömében gyakorlatilag színházi színészként kereste a kenyerét: ebben az időszakban A sebhelyesarcú volt az egyetlen igazán emlékezetes filmje – ez a barokkosan túldíszített, nyers őserőt sugárzó, delíriumos hangulatú műremek, melyben a színész élete egyik legtökéletesebb alakítását nyújtja. Az már más kérdés, hogy A sebhelyesarcú a maga korában nem lopta be magát sem a közönség, sem pedig a kritikusok szívébe: jó néhány évnek el kellett telnie, mire a nagyérdemű felfedezte De Palma klasszikusának zsenialitását. Végül azonban megtört a makacs közöny, s A sebhelyesarcú ma már a 20. századi amerikai mozi – sőt: popkultúra – egyik alapköve.

2. Fehér izzás (White Heat, 1949, r.: Raoul Walsh)

James Cagney neve örökre összeforrt a gengszterfilm klasszikus érájával (A közellenség, Mocskos arcú angyalok, Az alvilág alkonya). A negyvenes évek végén, amikorra e korszak végérvényesen és visszavonhatatlanul lezárult, az időközben jócskán megöregedett világsztár a White Heat című, mind vizualitásában, mind hangvételét tekintve egyedinek tekinthető bűnfilmmel tért vissza a köztudatba. A Fehér izzás főszereplője, Arthur „Cody” Jarrett már nem karizmatikus és nagystílű bandavezér, mint az imént említett darabok befolyásos antihősei, hanem pitiáner rabló, aki szedett-vetett galerije élén vonatokat fosztogat. Ennél is érdekesebb, hogy Cody pszichésen sérült, labilis idegzetű figura, aki e tekintetben sem a klasszikus mintázatú gengszterhősök, hanem inkább Alfred Hitchcock bonyolult jellemű, lélektanilag is hitelesen ábrázolt antagonistái felé tendál. A Fehér izzás egyébként képi megoldásaiban is elszakad a műfaj hagyományos képviselőitől: erőteljesen expresszív, kontrasztos fényképezése miatt sokan nem is virtigli gengszterfilmnek, hanem film noirnak tartják. Raoul Walsh alkotását minden idők egyik legsikerültebb fináléja koronázza meg. A hatóságok által sarokba szorított, s ezért egy lángoló olajkútra menekülő Cody végvonaglása szinte pokoli mélységeket nyit meg. A karakter búcsúja egyszerre kisszerű és grandiózus: utolsó szavai („Made it Ma! Top of the World!” Azaz: „Megcsináltam, mama! A világ tetején vagyok!”) a mai napig lúdbőröztetőek.

1. A Keresztapa (The Godfather, 1972, r.: Francis Ford Coppola)

Vannak, akik a világ legjobb filmjének tartják, és bár ez a megállapítás korántsem támadhatatlan, azt mindenesetre dőreség volna tagadni, hogy A Keresztapa az egyik legtökéletesebb ritmusú mozi, amit valaha forgattak. Francis Ford Coppola csaknem háromórás, pazar kiállítású, mozgalmas és stílusos gengsztermeséje nagyszerűen adja vissza Mario Puzo világhírű regényeinek gazdag, lüktető világát, a szereposztás pedig egyszerűen tökéletes: a Don Vito Corleone szerepében feltűnő Marlon Brando élete alakítását nyújtja (óriási kár, hogy a következő évi Oscar-botrány miatt a stúdió többé nem akart dolgozni vele), de méltó partnere a hatalmas oroszlánkörmeket villantó Al Pacino is (Coppola hatalmas nehézségek árán érte el, hogy a két színészóriás csatlakozhasson a stábhoz), nem is szólva Robert Duvallról, Diane Keatonről, James Caanról és a többiekről. A Keresztapa filmtörténetileg keresztpozíciójú mű: már a Hollywoodi Reneszánsz (1967-1975) néven emlegetett, „művészfilmesebb” irányultságú álomgyári korszak lecsengését, s a klasszikus hollywoodi filmstílus újbóli megerősödését előlegezi, miközben tematikai újításai révén a gengszterzsánert is forradalmasítja. (Gondoljunk csak arra, hogy – a műfaji hagyománytól eltérően – a főhős, a Pacino által alakított Michael Corleone nem bukik el a történet végén, sőt épp ellenkezőleg: megszilárdítja hatalmát a Corleone-család mindenható fejeként.) Coppola soha többé nem tért vissza e művészi magaslatra: A Keresztapa 1974-es második része ugyan remek film, de kissé egyenetlen színvonalú, az Apokalipszis most pedig – minden nagyszerűsége dacára – olykor az öncélúság kelepcéjébe esik. Az 1972-es remekmű tehát a rendező életművének alfája és omegája: szinte minden képkockája maga a megtestesült tökély!