Vérben és sárban fürdő Vadnyugat: minden idők legjobb spagettiwesternjei

Nemrégiben összegyűjtöttük a westernműfaj általunk legjobbnak vélt darabjait, most pedig a zsáner közismert európai változatát vesszük górcső alá.

A hatvanas évek során a tengerentúli western népszerűsége – nem rohamos mértékben ugyan, de – fogyatkozni kezdett. E súlyos bel- és külpolitikai válságokkal (a demokrata párti politikai vezetők vagy épp Martin Luther King meggyilkolása, az eszkalálódó vietnami háború stb.) tarkított évtizedben az amerikai öntudat tartópillérei kezdtek rogyadozni, a társadalom közérzületének megváltozása pedig a filmművészetben is éreztette hatását. Ahogy a hollywoodi western háttérbe szorult, úgy kezdtek kirajzolódni egy attól markánsan különböző európai műfajváltozat körvonalai.

A spagettiwestern (vagy italowestern) legihletettebb darabjai egy végtelenül cinikus és atomizálódott Vadnyugaton játszódtak, ahol az eredeti műfaj szervezőerői – a nemzeti identitás mítosza, a közösségépítés igénye, a haladásba vetett hit – többé nem érvényesültek. Az italowesternekben szinte teljesen feloldódtak a hagyományos erkölcsi kategóriák: a néző az árulás, a kapzsiság, a bukás, a széthullás sárfekete történeteivel találkozhatott.

Egyes filmtörténészek, illetve rajongók szerint ez a műfajverzió pontosan azért áll sokkal közelebb a valósághoz, mint az amerikai western, mert leszámol a Vadnyugathoz kötődő optimista illúziókkal. Borotválatlan, térdig sárban gázoló haramiák, erkölcsi integritásukat vesztett nők, névtelen magányos hősök és a halál bosszúszomjas angyalai: a spagettiwesternben nincsenek Grál-lovagok és Vesta-szüzek, a tisztesség, a bajtársiasság és a becsület nem létező kategóriák, az emberi élet értékét pedig aranyrudakban mérik.

Most következő összeállításunkban a legszórakoztatóbb és legélvezetesebb italowesternek szerepelnek: a hatvanas évek azon kulcsművei, melyek ékesen bizonyították, hogy e sokszor eltemetett, majd újjászületett műfaj végső soron mégiscsak halhatatlan.

Egy maréknyi dollárért (A Fistful of Dollars, 1964)

A legendás Sergio Leone ezzel a felejthetetlen klasszikussal alapozta meg a spagettiwestern műfajváltozatát. A sztori Kuroszava három évvel korábbi – nem kevésbé emblematikus – filmjére, A testőrre építkezik, de később számos más típusú mozit is inspirált (például a The Warrior and the Sorceress című 1984-es fantasy-t, vagy Walter Hill Az utolsó emberig című 1996-os thrillerét, melyben Bruce Willis játszotta a főszerepet). Joe, a mexikói határt uraló csempészbandák háborújának kellős közepébe sodródó, messziről jött lovas egyszerű, mégis talányos figurának tűnik, Clint Eastwood pedig szűkre szabott színészi eszköztárával is sziporkázik a szerepben. Az italowestern az Egy maréknyi dollárért szédületes sikerének köszönhetően vált a korabeli mainstream részévé.

Pár dollárral többért (For a Few Dollars More, 1965)

Leone híres Dollár-trilógiájának középső darabjában megtalálhatunk minden olyan stíluselemet, mely a nagy elődöt is klasszikussá avatta, de a szereposztás ezúttal – ha lehet – még nagyszerűbb, mint korábban. Eastwood és a mindig remek Lee Van Cleef két fejvadászt alakítanak, akik ugyanazt a bűnözőt (Gian Maria Volonté) akarják kézre keríteni. Mindkét westernszínész csodálatosan játszik, fordulatos, nem kevés humorban bővelkedő kapcsolatuk jelenti a mozi valódi sava-borsát, de a Pár dollárral többért igazi erénye, hogy sokkal erőteljesebb érzelmi töltettel rendelkezik, mint a trilógia egy évvel korábbi nyitódarabja. Erre persze csak a film végéhez közeledvén döbben rá a néző.

A Jó, a Rossz és a Csúf (The Good, the Bad and the Ugly, 1966)

Sokak szerint ez az opusz a spagettiwestern műfajának igazi csúcsproduktuma. Epikus, lélegzetelállítóan látványos, hihetetlen műgonddal megalkotott hangulatfilm, melyet a zseniális színészi munka (Eli Wallach sziporkázása talán még a két nagy visszatérőt, Eastwoodot és Van Cleefet is elhomályosítja) koronáz meg. A fantasztikus feszültségkezelés és a mesteri operatőri teljesítmény mellett a felülmúlhatatlan Ennio Morricone munkája az, amit feltétlenül ki kell emelnünk. Az italowestern – és benne a Dollár-trilógia – a 3 évvel ezelőtt elhunyt Mester egyszerre nagyszabású, egzotikus és fülbemászó zenéjének köszönhetően vált új esztétikai minőséggé.

Django (1966)

Sergio Corbucci emblematikus italowesternjének talányos címszereplője egy koporsót vonszolva jut el a csöndes kisvárosba, hogy aztán a tengelyt akasszon a helyi hatalmasságokkal. A Django rengeteget merít Leone Dollár-trilógiájából, de a maga jogán is élvezetes, sőt vizuális világát tekintve szinte párját ritkító darab. Erőszakossága és sárban, vérben tobzódó, rideg képei teszik hátborzongató érzéki élménnyé, ám akik a Leone védjegyének számító epikusságra vágynak, azok óhatatlanul csalódni fognak. Ugyanakkor tegyük fel magunknak a kérdést: lehet-e feledni Franco Nero szikár, tengerkék tekintetét és Luis Bacalov elementáris erejű zenéjét?

A halál csöndje (Il grande silenzio, 1968)

Az, hogy egy western nem a kopár prérin, hanem hófödte hegyekben játszódik, már 1968-ban sem számított újdonságnak (gondoljunk csak a magyar származású André de Toth kilenc évvel korábbi gyöngyszemére, A száműzött napjára), A halál csöndje azonban könyörtelen pesszimizmusával, melankolikus hangvételével és minden idők egyik legsokkolóbb filmes zárlatával rendítette meg azokat a nézőket, akik úgy érezték, őket már nem érheti meglepetés ebben a műfajban.

A harag napjai (Day of Anger, 1967)

Tonino Valerii kevésbé ismert, ám nagyszerű filmjének főhőse egy idősödő pisztolyhős (Lee Van Cleef), akit útja egy félreeső arizonai kisvárosba vezet. Itt ismerkedik meg a reménytelenül magányos, a társadalom által kitaszított Scott Mary-vel (Giuliano Gemma), akit szárnyai alá vesz, sőt még a fegyverforgatás művészetére is megtanít. Csakhogy amikor mentora megöli a helyi seriffet, az ifjú Scott úgy érzi, a férfi ellen kell fordulnia. A harag napjai egyik fő erőssége a nem csupán az invenciózus, kellően fordulatos történet, de a film valódi non plus ultráját Lee Van Cleef és Giuliano Gemma karaktereinek hullámzó mester-tanítvány viszonya jelenti. A műfaj ínyenceinek kötelező leülniük e kissé elfeledett, ám nagyigényű spagettiwestern elé. Előre szólunk: a finálé garantáltan pörölycsapásként ér majd!

Navajo Joe (1966)

Corbucci kiváló tempójú, már-már zavarba ejtően brutális, mégis nézőbarát italowesternjének főhőse egy hallgatag indián (Burt Reynolds), aki mindenáron bosszút akar állni a faluját porig romboló haramiákon. Az alapötlet faék-egyszerűségű, a kivitelezés viszont elsőrangú: a Navajo Joe hamisítatlan mozgóképes adrenalinbomba, szinte faltól falig akciót kínál, Reynolds alakítása – a színész eszköztelensége ellenére is – lebilincselő, a néző pedig azon kapja magát, hogy ökölbe szorított kézzel drukkol a felbőszített főhősnek. Morricone zenéje ebben az esetben is tökéletes, a Navajo Joe filmtörténeti értékét ráadásul az a nem elhanyagolható tény is emeli, hogy a mű később magát Quentin Tarantinót is megihlette.

Volt egyszer egy Vadnyugat (C’era una volta il West, 1968)

Minden idők talán legismertebb westernje, melyet az utókor teljes joggal tart Leone főművének. Méltóságteljesen komótos tempó, gyönyörű képek, utolérhetetlen kísérőzene (Morricone esetében minden dicsérő jelző elcsépeltnek hatna), és egy egyszerű vonalvezetésű, de fantasztikusan kidolgozott történet – ezek a Volt egyszer egy Vadnyugat lefegyverző erényei. A színészi játék valójában már csak hab a tortán: a stafétabotot Eastwoodtól megöröklő Charles Bronson imádnivalóan szuggesztív (érdekesség, hogy a legendás nyitójelenetben Eastwood játszotta volna a jobblétre szenderülő haramiák egyikét, de a színész visszautasította a felkérést), Henry Fonda tenyérbemászóan aljas (a közhiedelemmel ellentétben a filmcsillag máskor is alakított negatív westernkaraktert, méghozzá a Firecreek című, szintúgy 1968-as filmben), Jason Robards pókerarca és Claudia Cardinale búskomor tekintete a homloklebenyünkbe ég, a zárlatban látható párbajjelenet pedig a mai napig a bőrünk alá kúszik.

Neked melyik a kedvenc spagettiwesterned? Írd meg kommentben!

(Kiemelt kép: MGM)