10 western, ami valóban kiállta az idő próbáját

Hollywood egyik legrégebbi és legviharosabb sorsú műfaja, a western lassacskán száz éve vált ki őszinte csodálatot a férfi nézőkből. Összegyűjtöttük a zsáner legjelesebb képviselőit – azokat a zseniális vadnyugati mozikat, melyek egy újabb évszázad elteltével sem veszítenek majd frissességükből.

Függetlenül attól, hogy milyen életkorban találkoztál vele, valószínűleg téged is megdelejezett ez a sokak által és sokszor „eltemetett”, de aztán hamvaiból újra és újra feltámadt filmműfaj. Az egyes történetekben – játszódjanak azok a tágas prérin, egy poros kisvárosban, vagy az indiánok földjén – a konvencionális férfierények arattak diadalt: a tisztesség, a bajtársiasság, az erő, a végzet hatalmával dacoló, rendíthetetlen, oroszlánszerű bátorság. Persze ez csak kezdetben volt így.

A műfaj evolúciója ugyanis a hagyományos hősábrázolás átalakulásához vezetett. Az úgynevezett revizionista westernek a Vadnyugat mindenféle romanticizálástól mentes, pőre valóságát domborították ki, s ezekben a történetekben bizony a seriffről is kiderülhetett, hogy velejéig romlott gazember, a haramia pedig előléphetett a sötétből, és megmutathatta emberi arcát.

De éppen ezért nagyszerűek a westernfilmek: bár egy időben és térben jól lehatárolt „univerzumban” játszódnak, mégis ezerféleképpen mesélik el a villámkezű pisztolyhősök, a rettenthetetlen seriffek, a földjüket védelmező indiánok, a dörzsölt banditák, a szeszélyes sorssal ujjat húzó hamiskártyások és a veszedelmes félvilági nők történeteit.

Most következő listánk a legjobb és legfontosabb westernfilmeket összegzi, melyek ismerete nélkül nem is lehet teljességgel megérteni, mitől  ennyire izgalmas és szórakoztató e nagymúltú zsáner. Persze tudjuk, hogy minden ilyen és ehhez hasonló válogatás önkényes és szubjektív, de ha csak most kezded felfedezni a vadnyugati filmeket, összeállításunk irányt mutathat, orientálhat és végső soron nagyszerű élményekhez vezethet el. Ha pedig már a műfaj avatott ismerője vagy, akkor a cikk elolvasása után talán kedved támad újranézni a most következő klasszikusokat. Jöjjön hát a 10 legkiválóbb western, amit minden férfinak látnia kell!

10. Melquiades Estrada három temetése (The Three Burials of Melquiades Estrada, 2005)

A filmszínész Tommy Lee Jones rendezőként is letett az asztalra néhány fontos alkotást. Két fantasztikus westernnel ajándékozott meg bennünket: az egyik a vigasztalan hangulatú, már-már balladisztikus A kelletlen útitárs (The Homesman), a másik pedig a Melquiades Estrada három temetése. Utóbbiban maga a direktor alakítja a főszerepet, egy Pete Perkins nevű tanyasi előmunkást, aki meg akarja bosszulni barátja, Melquiades Estrada halálát. Fel is kutatja a férfit meggyilkoló határőrt (Barry Pepper), majd arra kényszeríti, hogy segítsen eljuttatni néhai cimborája földi maradványait Mexikóba, ahol Melquaides felmenői is nyugszanak. A kortárs közegben játszódó útiwestern egyszerre szívhez szóló, abszurd, kegyetlen és még humorban is bővelkedik. Szinte hipnotikus képsoraiban, pazar párbeszédeiben, érdekes fordulataiban Tommy Lee Jones kiváló műfajismerete és élettapasztalata mutatkozik meg. A Melquiades Estrada egyszerre klasszicizálja a műfajt (hiszen „A holtakat el kell temetni” Szophoklészig visszanyúló erkölcsi parancsát helyezi középpontjába), és korszerűsíti, de – végső soron – el is siratja.

9. A pisztolyos férfi (Man with the Gun, 1955)

Robert Mitchum játssza a főszerepet ebben az egyedülálló westernfilmben, mely egy agresszív igazságosztóról szól, aki ugyan kitakarítja a bűnös kisvárost, de túlságosan erőszakos módszerekkel likdiválja a helyi banditákat, így egy idő után nagyobb veszélyt jelent a kisközösségre nézve, mint maguk a gonosztevők. A rendező, Richard Wilson jó ütemben adagolja az újabb és újabb információkat, melyek szépen árnyalják a Mitchum által bravúrosan alakított főszereplőt. A pisztolyos férfi konfliktusábrázolásában és hangulatteremtésében is a film noir műfaját idézi: a korszak westernjeinek zömétől eltérően fekete-fehérben forgott, kontrasztos képei, fény-árnyék játékai pedig fantasztikusak. A befejezés túlzottan hollywoodias, de ez mit sem von le A pisztolyos férfi értékéből: a zsáner igazi ismeretlen gyöngyszeméről van szó.

8. Hatosfogat (Stagecoach, 1939)

A western hőskorszakának csúcsproduktuma. John Ford mesterműve a harmincas évek végén helyreállította a műfaj kissé megtépázott renoméját, sőt hozzájárult, hogy a negyvenes-ötvenes években új erőre kapjon. Az alapötlet – kilenc eltérő jellemű figura, akik ugyanazon a postakocsin utaznak, és különféle kalandokba keverednek – ugyan nincs túlbonyolítva, a mesteri jellemrajzok, a pompás színészi alakítások és a kiszámíthatatlan fordulatok mindenért kárpótolnak. Minden idők leghíresebb és legtekintélyesebb westernszínésze, John Wayne az első perctől az utolsóig sziporkázik!

7. A törvény éber őre (Death of a Gunfighter, 1966)

A műfaj igazi ínyenceinek ajánljuk ezt a csaknem 60 esztendővel ezelőtt készült filmet, mely – a már említett A pisztolyos férfihoz hasonlóan – a hivatásos fegyverviselő és a társadalom konfliktusáról szól. Frank Patch seriff (Richard Widmark) régi vágású, keménykezű pasas, aki mindig ököllel vagy pisztollyal szerez érvényt az igazának. Patch tehertétellé válik a város befolyásos, de korrupt elöljárói számára, ám nem csak azért, mert hősünk „nem akar haladni a korral”, és elriasztja a település iránt érdeklődő befektetőket, hanem azért is, mert Frank tudja a környéket uraló hatalmasok legféltettebb titkát. Don Siegel egyszerű vonalvezetésű, szikár, de roppant merész filmje leszámol a megboldogult Vadnyugathoz kötődő összes illúzióval.

6. Az akasztófa (The Hanging Tree, 1959)

Delmer Daves sok emlékezetes revizionista westernt készített (Törött nyíl, Ben Wade és a farmer), de életművének valódi ékköve a kevéssé ismert, ám szenzációs Az akasztófa. Gary Cooper egy vándororvost alakít, aki egy montanai aranybánya szomszédságában lel új otthonra. Megismerkedik egy fiatal lánnyal, aki elveszítette szeme világát, és hamarosan gyengéd érzelmek születnek benne a védtelen teremtés iránt, de hamarosan riválisa is akad az egyik kapzsi kincsvadász (Karl Malden) személyében. Az akasztófa különleges western, hiszen nem a fegyverforgatásban jártas, slágfertig „magányos hőst” teszi meg főszereplőnek, hanem a puritán orvos alakját állítja középpontjába. Daves mesterműve azonban nem feltétlenül emiatt figyelemreméltó alkotás, hanem azért, mert hihetetlenül valószerűen mutatja be, mire is képes a bírvágytól megrészegült, alantas ösztönöktől vezérelt tömeg, ha nincs senki, aki gátat szabjon örvénylő szenvedélyeinek.

5. Az ajánlat (The Proposition, 2005)

Azt hiszem, a felejthetetlen Vándorrege (1971) mellett ez a kedvenc ausztrál filmem. John Hillcoat egyszerre lírai és fájdalmasan realisztikus vadnyugati mozija az 1880-as évek Ausztriájában játszódik. Stanley kapitány (Ray Winstone) a civilizációteremtés vakmerő igényével érkezik az Isten háta mögötti kistelepülésre: barbárként tekint mind a helyi őslakosokra, mind a telepesekre, mind pedig a környéket rettegésben tartó haramiákra. A Stanley és a döbbenetes rémtetteikről elhíresült Burns-fivérek konfliktusát elbeszélő történet nagyszerűsége abban áll, hogy mérlegre helyez két típusfigurát: a világ „boldogabbik” feléről érkezett, kulturált, felvilágosult rendfenntartót, és a préri egyszerű gyermekét, a vad, zabolázatlan ösztönlényt, aki ugyan sosem fogja meghallani a civilizáció „hívó szavát”, de lenyűgöző összhangban él a természettel. Hillcoat nem ítélkezik, nem moralizál, a végkövetkeztetést a nézőre hagyja, „cserébe” viszont elmerülhetünk a festményszerűen megkomponált képekben és a briliáns színészi alakításokban (Winstone játéka felülmúlhatatlan), s akkor még nem is szóltunk a kitűnő zenei aláfestésről vagy épp a közegábrázolásról: a jellegzetes ausztrál táj, az egyszerre kietlen, rideg és varázsos Outback tökéletes díszlete ennek a vérrel pettyezett, erőszakos, de gyönyörű mesének.

4. Vad banda (The Wild Bunch, 1969)

A legendás westernspecialista, Sam Peckinpah a hatvanas évek végén alkotta meg élete fő művét: a Vad banda nem pusztán azért érdemel kitüntetett figyelmet, mert megkeseredett, kiöregedett banditákról szól, akiknek szerencsecsillaga leáldozóban van (és akik éppoly borostásak, csapzottak és viharvertek, mint az italowesternek hősei), hanem rendhagyó képi effektusai, plánszervezése, egyedi hangulatteremtése miatt is. Peckinpah egyébként – a közhiedelemmel ellentétben – nem akarta koporsóba lökni a westernműfajt, épp ellenkezőleg: elismerte ugyan, hogy a régi vadnyugati mítoszok kora leáldozott, de leghőbb vágya volt, hogy sajátos, új mítoszt teremtsen. A hajdani vadnyugati értékeket – barátság, tisztesség, lojalitás, hűség -, melyek annak idején a pozitív hősökhöz kötődtek, most az egyre terjeszkedő civilizáció elől menekülő, pályájuk alkonyához érkezett haramiák vonzzák magukhoz. Lehetetlen belekötni ebbe a filmbe: annyira tökéletes az összhang mondanivalója és stílusa, illetve tartalma és  formája között, az ellentétekre épülő karakterábrázolás pedig annyira egyedi, hogy a Vad banda valószínűleg még nagyon hosszú ideig tananyag lesz a világ filmiskoláin.

3. Rio Bravo (1959)

Sokszor hallani, hogy a Rio Bravo a legendás Délidő (1952) egyfajta ellenpontja: ebben a történetben a bajba jutott, veszélyes betolakodóktól fenyegetett seriff nem kér segítéget a kisváros gyáva lakóitól, hanem egymaga néz szembe a gazemberekkel. Howard Hawks mesterműve a zárt térre komponált westernek legkiválóbb darabja: maratoni hosszúsága ellenére végig pörgős és dinamikus marad, a feszültsége pedig nem apad, hanem egyre csak fokozódik – gyakorlatilag egyetlen perc üresjárat sincs benne. A főszerepet alakító John Wayne talán sosem kapott ennél testhezállóbb színészi feladatot: John T. Chance seriff szerepében a színészlegenda maga a nagybetűs férfihős, pozőrködés és felesleges sallangok nélkül. A csodás színészválogatott többi tagja is remek teljesítményt nyújt, élükön a mindig remek Walter Brennannel.

2. Nincs bocsánat (Unforgiven, 1992)

Egyes vélemények szerint Clint Eastwood 1992-es remekműve, a Nincs bocsánat után nem érdemes többé westernfilmet készíteni. Tény, hogy az ikonikus színész-rendező minden létező szempontból pályája csúcsára ért ezzel a nyers, illúzióromboló, talán szemernyi optimizmust is sugárzó, de mindenképpen szívünkig hatoló vadnyugati mesével. Will Munny (Eastwood), az egykori rettegett gyilkos visszavonultan él egy eldugott farmon. Hamarosan felkeresik egy megbízással: néhány cowboy örökre elcsúfított egy prostituáltat egy késpengével, Willnek pedig meg kellene büntetnie a tetteseket. Korábbi fegyvertársával (Morgan Freeman) együtt felkerekedik hát, hogy igazságot tegyen, de feltűnik a színen egy erőszakos természetű kisvárosi seriff (Gene Hackman) is, aki mindenáron útját akarja állni főhősünknek. Az ajánlathoz hasonlóan a Nincs bocsánat is összeméri egymással a hivatásos fegyverviselő és az aljas gyilkos archetipikus figuráját, Eastwood közelítésmódja és végső konklúziója azonban egészen más, mint Hillcoat-é. A direktor lerántja a leplet az összes hazug vadnyugati mítoszról: a Nincs bocsánatban tényleg nincsenek hősök, csak eltérő életfilozófiákkal, a gyarlóság és a becstelenség különböző fokozataival találkozunk, miközben egy, a múlt lidérceitől űzött, egyszerre szánandó és félelmetes férfi lelkének legmélyére tekinthetünk. A bőrünk alá kúszik ez a film, annyira borongós, sötét és kompromisszummentes. És egyben gyönyörű is, főként a 2020-ban elhunyt Lennie Niehaus hipnotikus erejű zenéjének köszönhetően.

1. Délidő (High Noon, 1952)

Az egész westernműfaj legfontosabb, leghíresebb, legtöbbet idézett darabjában a kisváros megfáradt seriffje, Will Kane (Gary Cooper) épp összeházasodik menyasszonyával (Grace Kelly), és már át is adná a jelvényét az utódjának, amikor kiderül, hogy a település felé tart régi ellensége, Frank Miller (Ian MacDonald), akit annak idején hősünk juttatott rács mögé. A két férfi összecsapása elkerülhetetlennek tűnik, Will menyasszonya unszolása ellenére sem hajlandó elhagyni a várost, sőt: megpróbál alkalmi önkénteseket toborozni maga mellé. A városka lakói rendre elutasítják, így a seriffnek végül egyedül kell szembeszállnia a településre lecsapó bűnbandával. Fred Zinnemann zseniális westernjének van egy allegorikus olvasata: a McCarthy-féle antikommunista boszorkányüldözés erkölcsi káosza jelenik meg benne, ugyanakkor soha el nem évülő tanmese is egy zsákutcába jutott társadalomról. A Délidő elsőrangú pszichológiai western, melyben nagyítólencsén keresztül vehetjük szemügyre, milyen is az, amikor a tömegről lehull a kultúra és a civilizáció máza. Ugyanakkor a főhős, Will sem makulátlan figura: nem csupán a társadalom iránti felelősségérzet miatt vállalja a megmérettetést Millerrel, hanem azért is (sőt elsősorban azért), mert személyes elszámolnivalója van a férfival. A kettős motiváció tehát erkölcsileg ellentmondásossá teszi a karaktert, akinek kiváló ellenpontja a Grace Kelly által alakított fiatal, idealista kvéker nő. A Délidő feszes cselekményével, klausztrofób hangulatával, különleges, fekete-fehér képi világával és súlyos erkölcsi kérdéseivel nem csupán saját korát előzte meg, de a következő évtizedek westernrendezői számára is zsinórmértékül szolgált.

Áttekintettük hát az általunk legjobbnak vélt westernfilmeket. Bízunk benne, hogy sikerült felkeltenünk érdeklődésedet a műfaj iránt. Öles léptekkel közeledik az ősz, lassan jönnek majd a hosszú, hűvös esték, ilyenkor pedig nincs is nagyszerűbb időtöltés, mint elfoglalni a kanapét, és megtekinteni egy régi, ám megunhatatlan John Wayne- vagy Gary Cooper-filmet. Irány a Vadnyugat!