Valós történet ihlette Hitchcock kafkai rémálomba oltott film noirját

Alfred Hitchcock az 1950-es évek második felében zsinórban ontotta magából a filmtörténeti jelentőségű remekműveket. A tévedés áldozatát ritkán sorolják közéjük, pedig e lázálomszerű film noir több szempontból is vízválasztó a rendezőlegenda pályáján.

Hitchcock művészete az ötvenes évek alkonyán jutott el igazi csúcspontjára. Bár korábban is letett az asztalra jó néhány megkerülhetetlen klasszikust, a Szédüléssel (1958), az Észak-északnyugattal (1959), a Psychóval (1960) és a Madarakkal (1963) még régi önmagát is felülmúlta. Ezek a kultdarabok mind témaválasztásukkal, mind műfajszemléletükkel, mind pedig atmoszférájukkal kiragyognak az egyébként is páratlan életműből, és a bizonyos szempontból „túlérett”, a hollywoodi konvencióknak ellenszegülő (az európai modernizmus felé is tapogatózó) Hitchcockot mutatják.

Színvonalában ugyan elmarad a felsorolt alapművek mögött, mégis különleges helyet foglal el az életműben A tévedés áldozata (1956): ez a kafkai rémálomba oltott film noir Hitchcock egyetlen rendezése, ami megtörtént eseményeken alapul.

A főhős, Christopher Emmanuel (Manny) Balestrero a valóságban is létezett. A férfi 1951-ben egy New York-i night club dzsesszzenészeként dolgozott. Egy átlagos napon arra ért haza a munkából, hogy feleségét fogfájás kínozza. Mivel a házaspár anyagi gondokkal küzdött, a nő attól tartott, nem lesznek képesek előteremteni a fogászati kezelés költségeit. Balestrero elment a biztosítóhoz, hogy kölcsönt kérjen, ám az egyik alkalmazott összetévesztette azzal a bűnözővel, aki egy évvel korábban kétszer is kirabolta a helyet. A rendőrség őrizetbe vette a kétségbeesett Manny-t, aki csak hosszas, ádáz küzdelem árán tudta bebizonyítani ártatlanságát. Az igaztalanul meghurcolt zenész élete kettétört: nemcsak az amerikai jogrendszerbe vetett hite ingott meg, de az átélt élmények hatására neje idegösszeroppanást kapott.

Hitchcock anyagkezelése minden szempontból rendhagyó.

A film nyitányában maga a rendező jelenik meg a vásznon, hogy tudassa a közönséggel: mindaz, amit látni fognak, nem merő fikció, hanem a valóságban gyökeredzik. A direktor korábban is gyakran cameózott a filmjeiben, arra viszont sosem került sor, hogy közvetlenül szólítsa meg a publikumot. Már ez az önreflektív gesztus is előlegezi, hogy A tévedés áldozata egészen más jellegű történetet akar elmesélni, mint amit a thrillerek hétpróbás nagymesterétől megszokhattunk.

Hitchcock eredeti helyszíneken forgatott: a filmben feltűnő Stork Club az igazi Balestrero munkahelye volt, de azt a börtönt is láthatjuk, melyben a férfi raboskodott, nem is beszélve a biztosítási irodáról, ahol a fatális tévedés történt. Mindez kényelmetlenül realisztikussá teszi A tévedés áldozatát. A produkció annak ellenére fekete-fehérben forgott, hogy Hitchcock a Hátsó ablak (1954) óta csak színes nyersanyagra dolgozott. Az expresszionista világítástechnika, az élénk fény-árnyék játék, a furcsa kameraszögek és Bernard Herrman szokásosan remek, nyugtalanító kísérőzenéje csak erősíti a valószerűség érzetét.

Sokan úgy vélik, A tévedés áldozata elsődlegesen az amerikai igazságszolgáltatás fonákságáról szól.

Nem nehéz belátni, hogy a társadalmi tematika mennyire fontos ebben a filmben, de Hitchcock valójában a szeszélyes sors által rongybábuként rángatott kisemberről akart mesélni. E százöt percbe sűrített kafkai lázálom azt mutatja meg, milyen az, amikor a modern emberi létezés a leglényegére csupaszodik. Amikor a meredek lejtő alján tényleg a feneketlen, tátongó mélység vár. Persze joggal mondhatjuk, hogy Balestrero végül tisztázza magát, s megmenekül a börtöntől. Csakhogy valójában ez a fordulat sem hoz happy endet.

A történtek ugyanis kibillentik mentális egyensúlyából a főhős feleségét, ez pedig már maradandó veszteségnek számít (akkor is, ha a filmvégi inzert tudatja: a nő később felépült a depresszióból). Ennél is fontosabb viszont, hogy Balestrero nem a saját erejére támaszkodva oldja meg az ügyet. Egy klasszikus thrillerben a főhős megszökne a börtönből, majd felkutatná és leleplezné a valódi bűnöst. A tévedés áldozata esetében szó sincs ilyesmiről. Manny cselekvőképessége nagyon korlátozott, szinte végig passzív szemlélője az eseményeknek, és még a perben is vesztésre áll, amikor az igazi tettes újabb fegyveres rablást követ el. A rendőrség ezúttal tetten éri a külsőre Manny-re hasonlító férfit, és így derül fény rá, hogy korábban nem a megfelelő embert tartóztatták le. A tévedés áldozatában tehát a vakvéletlennek köszönhetően oldódik meg a konfliktus, ez pedig csak fokozza Balestrero kiszolgáltatottságát.

A film noir mindig bukástörténet, ám a bukás akkor a leginkább keserű, ha a hősre igaztalanul mér csapásokat a végzet.

Míg a Kettős kárigény (1944),  A gyilkosok (1946), az Angyalarc (1952) vagy a Kétségtelenül indokolt (1956) főhőse jogosan bűnhődik, addig Manny – a keményen dolgozó munkásosztálybeli átlagpolgár – nem érdemli meg a sors gonosz játékát. Az ok-okozatiság tehát csorbát szenved, s a történet a hagyományos hollywoodi ideológiától is távol áll, mely szerint a jónak végül mindig meg kell nemesülnie, a rossznak pedig el kell nyernie méltó büntetését. Hitchcock egy ennél sokkal összetettebb, kiszámíthatatlanabb – és ezért valószerűbb – világot tár elénk, mesteri noirja pedig 68 év múltán is gombócot ültet a torkunkba, nem utolsósorban a főszerepet megrázó őszinteséggel alakító Henry Fondának köszönhetően.