Habár Al Pacino fősodorbéli belépője különösen emlékezetesre sikerült és A Keresztapával rögtön a szakma csúcsára katapultált, de a nyolcvanas években például szinte csak színházban játszott, és A sebhelyesarcún kívül egyetlen fontos mozival sem jelentkezett. Kétségtelen, aligha akad nagyszerűbb színészéletmű Al Pacino munkásságánál: ha pedig vesszük a fáradságot, és végigböngésszük Al Pacino filmográfiáját, eltemetett, de csillogó aranyrudakra is bukkanhatunk.
Persze nem csupán a színészóriás pályaíve tekinthető kissé egyenetlennek (ha sarkosan akarunk fogalmazni, azt mondhatnánk, hogy a hetvenes és a kilencvenes években élte művészi fénykorát), de az Amerikai Filmakadémia sem bánt vele kesztyűs kézzel. Hétszer jelölték Oscar-díjra (egy olyan korban, amikor ennek az elismerésnek még valóban volt értéke), mire végül elnyerte a kitüntetést az Egy asszony illata (1992) című melodráma főszerepével. Sokak szerint vigaszdíjat kapott.
Ha eszünkbe jut Al Pacino neve, rögtön soroljuk a popkultúra részévé vált presztízsfilmjeit A Keresztapától kezdve a Kánikulai délutánon, A sebhelyesarcún és Az ördög ügyvédjén át egészen a Szemtől szembenig, sőt Az írig.
Csakhogy vannak az életműnek olyan darabjai is, melyek szintén nagyszerűek – még ha nem is játszanak feltétlenül egy ligában az imént felsorolt opuszokkal -, a kollektív emlékezet rostáján azonban mégsem mentek át. Most ezekből szemezgetünk.
Álmatlanság (Insomnia, 2002, r.: Christopher Nolan)
Valahogy mind Nolan, mind Pacino életművében marginális a helyzete ennek a stílusos, feszült, elegáns neo-noirnak. A színész egy megcsömörlött detektívet játszik, aki éppen a ködös Alaszkában nyomoz aktuális prédája, egy agyafúrt gyilkos (Robin Williams) után, amikor az egyik balul sikerült rajtaütés során véletlenül a saját társát lövi le a gyanúsított helyett. Hősünk megpróbálja félrevezetni a munkatársait, mondván, a gyilkosság a pszichopata lelkén szárad, csakhogy ellenfele – aki szemtanúja volt a szomorú esetnek – dörzsöltebb, mint hitte, és az első adandó alkalommal megzsarolja. Nolan bravúrosan adagolja az információkat, Pacino és Williams párosa frenetikus, és a dramaturgia is sokkal olajozottabb, mint az 1997-es norvég eredetiben, ahol Stellan Skarsgard játszotta a főszerepet. Persze joggal mondhatjuk, hogy ez a verzió sokkal hollywoodiánusabb (Erik Skjoldbjærg változatában a protagonistának egész más sors jut osztályrészül), e tény azonban semmit sem von le az Álmatlanság értékéből.
Dick Tracy (1990, r.: Warren Beatty)
A kilencvenes évek elején a képregényfilm még nem számított népszerű műfaji alakzatnak Hollywoodban. Bár Tim Burton már 1989-ben megadta a kezdőlökést a zsánernek a felejthetetlen Batmannel, a következő évtizedben jobbára olyan harmatos próbálkozások születtek, mint a Sam Raimi által rendezett, túlontúl bizarra sikeredett Darkman, vagy a Spawn – Az Ivadék című B-kategóriás akciófilm. Warren Beatty Dick Tracy-je az üdítő kivételek sorát gyarapítja: kézzel rajzolt díszletei, tiritarka, egyedülálló színvilága, a harmincas évek gengszterfilmjeit hűen reprodukáló miliője egyaránt magával ragadó, Al Pacino pedig kolosszális Big Boy Caprice, a címszereplő (Beatty) ellenlábasa, a túlmozgásos, izgága maffiózó szerepében. Voltaképpen A sebhelyesarcú Tony Montanáját játssza újra, csak még teátrálisabb gesztusokkal, de még ez is remekül áll neki. Simán megközelíti Jack Nicholson parádés Jokerét a már említett Batmanben.
A szerelem tengere (Sea of Love, 1989, r.: Harold Becker)
Nehéz idők jártak Al Pacinóra a nyolcvanas években. A dekád során szinte minden filmjét Arany Málna-díjra jelölték, az egyetlen kivétel az 1989-es A szerelem tengere, melyet ma talán az erotikus thriller műfajának egyik csúcsdarabjaként emlegetnénk, ha nem készül el három évvel később az Elemi ösztön Michael Douglasszel és Sharon Stone-nal. Érdekesség, hogy Dustin Hoffman majdnem elorozta a szerepet Pacino elől. Kedvencünk ezúttal szálkás modorú nagyvárosi zsarut formál meg, aki egy szövevényes bűnügybe csöppenvén forró, de tiltott viszonyt kezd az elsőszámú gyanúsítottal. Hangulatos, furmányosan megkomponált thrillerrel van dolgunk, melynek minden képkockájából árad a feszültség, a Pacino és a női főszerepet játszó Ellen Barkin közti erotikus izzás pedig csak tovább csigázza a néző érdeklődését. A szerelem tengerében egyébként olyan hétpróbás hollywoodi karakterszínészek is feltűnnek, mint John Goodman, Richard Jenkins vagy az ekkor még kevéssé ismert Samuel L. Jackson.
Egy nap a mozi (Two Bits, 1995, r.: James Foley)
James Foley (aki 1992-ben, a Glengarry Glenn Rossban egyszer már együtt dolgozott Pacinóval) a kilencvenes évek közepén leforgatta a Cinema Paradiso amerikai változatát. Az Egy nap a mozi varázslatos, lélekemelő mese a mozgókép sorsformáló erejéről, a felnőtté válásról és az időskori számvetésről. Pacino egy Olaszországból az Újvilágba emigrált nagypapát játszik, aki 1933-ban, a világválság kellős közepén életre szóló erkölcsi leckéket ad kamaszkorú unokájának. Foley ecsetkezelése megnyerően konzervatív, a történet vonalvezetése egyszerű, ám Pacino eszköztelen, mégis markáns játéka az unalmasabbnak tűnő pillanatokat is megfűszerezi. Az Egy nap a mozi rojtosra koptatott, mégis megszívlelendő morális tanulságot csúsztat az ember zsebébe: sosem késő újra felfedezni a lelkünk mélyén lappangó gyermeket. (Érdekesség, hogy Pacino lányát az a Mary Elizabeth Mastrantonio játssza, aki 12 évvel korábban, a legendás A sebhelyesarcúban még a húgát formálta meg.)
Madárijesztő (Scarecrow, 1973, r.: Jerry Schatzberg)
Óriási kár, hogy Pacino és Gene Hackman csupán egyetlenegy filmben dolgoztak együtt, hiszen a Madárijesztőt főként az ő tökéletesen működő párosuk teszi felejthetetlenné. Jerry Schatzberg road movie-ja két átkos sorsú, lecsúszott férfi megrendítő krónikája. Pacino egy megállapodni képtelen csavargót személyesít meg, aki megszökött várandós szerelmétől, Hackman pedig egy, a börtönből frissen szabadult, sima modorú bajkeverőt alakít. Kettejük országúti kalandjai hol az arcunkra csalnak mosolyt, hol meg a szemünkbe könnyeket. Sajnos a két színész nem tudott közös hullámhosszra hangolódni a forgatás során, ami főként eltérő munkamódszerüknek volt köszönhető, de később mindketten életük egyik meghatározó élményeként tekintettek vissza e munkájukra. Ami Pacinót illeti, a színész már ekkor (mindössze 33 évesen) megmutatja, milyen kivételes jellemfestő erővel rendelkezik: elképesztő érzelmi energiákat mozgósít a szerep kedvéért, játékát mindemellett csodálatos arány- és ritmusérzék, egyúttal nemes mértéktartás is jellemzi.
