A Délidő miatt nem válhatott klasszikussá az 50-es évek elfeledett westernje

Fred Zinnemann korszakos jelentőségű vadnyugati filmjét gyakran a 40-es, 50-es évek kommunistaellenes paranoiájának allegóriájaként értelmezik, pedig van egy ismeretlen western, mely e téren még a Délidőnél is messzebbre merészkedik.

Július 30-án lesz 73 éve, hogy az amerikai mozik bemutatták Fred Zinnemann Délidőjét (1952), a western zsánerének egyik örökbecsű alapművét, aminek műfajtörténeti hatásáról, narratív, formai- és stílusbravúrjairól, feszültségkeltő mechanizmusairól könyvtárnyi méretű szakirodalom született. Jelen cikknek nem is feladata, hogy részletesebben taglalja a Gary Cooper és Grace Kelly főszereplésével készült filmklasszikus erényeit, helyette csupán egyetlen, de annál népszerűbb értelmezési lehetőséggel foglalkoznánk. Tudvalevő, hogy a kisváros által magára hagyott seriff és a bosszúszomjas haramiák történetét az Amerikát a 40-es, 50-es években eluraló antikommunista paranoia allegóriájaként is szokás olvasni. Ebben az interpretációban a Cooper által alakított Will Kane az „antikommunista tevékenység gyanújába keveredett” kívülálló, akit a társadalom megbélyegez és kivet magából, hogy aztán később ráeszméljen fatális tévedésére. (Azt, hogy valóság és fikció milyen szorosan képes összefonódni, az a meghökkentő tény is érzékelteti, hogy a Délidő forgatókönyvírója, Carl Foreman egykor az Amerikai Kommunista Párt tagja volt, és a forgatás idején meg is hallgatta a híres Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság.)

Két évvel a Délidő bemutatása – és elementáris sikere – után jelent meg Allan Dwan Silver Lode című westernje, mely történetvezetésében és politikai tematikájában egyaránt Zinnemann magnum opusára hajazott.

A Délidő Kane seriff és szerelme, Amy (Grace Kelly) esküvőjének idillikus képeivel indul. Az ifjú házasok nem sokáig fürdőzhetnek a felhőtlen boldogságban, hiszen hamarosan megtudják, hogy Hadleyville kisvárosa felé tart Kane ádáz riválisa, a törvényenkívüli Frank Miller, aki szeretne elégtételt venni régi sérelmeiért. Amy elhagyná a várost, férje azonban – bár már szögre akasztotta a seriffjelvényt – újra szolgálatba áll, hogy megvédje a helybélieket és – elsősorban – saját magát.

A Silver Lode szintén egy esküvői jelenettel veszi kezdetét. Dan Ballard (John Payne) épp arra készül, hogy nőül vegye dúsgazdag szerelmét, Rose Evans-t (Lizbeth Scott), a ceremónia azonban félbeszakad, amikor váratlanul megjelenik hősünk ősellensége, a haramiából hivatásos fegyerviselővé, marsallá előlépett Ned McCarty (Dan Duryea), aki egy letartóztatási parancsot lobogtatva közli, hogy őrizetbe veszi a vőlegényt. Kiderül: Ballard annak idején agyonlőtte McCarty fivérét, és bár a gyilkosság körülményei tisztázatlanok, a bosszúszomjas marsall bitófára akarja juttatni Dant. A főhős – a helyi elöljárókkal egyeztetve – előbb némi időt kér, hogy felkészülhessen a bírósági tárgyalásra, majd kereket old, hogy aztán McCarty és csatlósai végigüldözzék a fél városon.

A hosszú és kilátástalannak tűnő macskaegérharc közben még a lakosság is elpártol a korábban köztiszteletnek örvendő Ballardtól, McCarty ugyanis elhiteti velük, hogy a férfi ölte meg a helyi seriffet. Később persze kiviláglik, hogy a fondorlatos McCarty valójában nem is marsall, s az egész színjátékot csupán azért rendezte meg, hogy látszólag törvényes keretek között állhasson bosszút a főszereplőn.

Bár sem szüzsészerkesztés, sem feszültségépítés, sem színészi játék terén nem állja az összehasonlítást a Délidővel, a Silver Lode az antikommunista boszorkányüldözés tematizálásában sokkal merészebb és direktebb, mint Zinnemann műremeke. Az antagonista számos vonásában a negyvenes-ötvenes évek politikai paranoiájának kulcsalakjára, Joseph McCarthy szenátorra emlékeztet, de a legegyértelműbb – mindenki számára azonnal világossá váló – párhuzam, hogy még a két személy vezetékneve is majdnem teljesen azonos.

A Délidőben Kane seriff azért izolálódik, mert Hadleyville lakossága szeretné elkerülni a nyílt konfrontációt Millerrel és bandájával. Végül elfordulnak a vezetőjüktől, sőt még azt is a szemére hányják, hogy egyáltalán van elég lélekjelenléte, bátorsága szembeszállni a közelgő bűnözőkkel. Dan viszont nem azért válik kegyvesztetté a közösségén belül, mert a „közérdekkel” ellentétesen cselekszik, hanem azért, mert McCarty a jogot és a törvényt furkósbotként forgatva készül lesújtani rá – még a férfit közelről ismerő polgárokkal is elhiteti, hogy Ballard bűnös. A protagonista tehát ugyanúgy ártatlanul sínylődik, mint azok a – nem kis részben a filmszakmát képviselő – közéleti személyiségek, akiket Joseph McCarthy, illetve a hozzá egyébként szoros szálakkal nem is kapcsolódó Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság meghurcolt, besározott és ellehetetlenített.

Ez az erőteljes, és Dwan által következetesen kibontakoztatott metafora egészen újszerű mellékízt ad a történetnek, ugyanakkor az is igaz, hogy a Silver Lode nem játszik egy ligában a korszak csúcswesternjeivel. A cselekmény Ballard szökését követően önismétlővé, lapossá, már-már unalmassá válik, a rendező érezhetően kifogy a frappáns ötletekből, és még a templombéli finálét is a kalapból előrángatott, szinte már improvizatív fordulatok jellemzik. Formai szempontból viszont van benne egy-két izgalmasabb megoldás. Emlékezetes az a nyugtalanítóan hosszúra nyújtott snitt, mely a fél városon végigrohanó – és közben üldözői által tűz alá vett – Ballard vesszőfutását kíséri a nyomasztóan egyforma utcácskák egymásutánjában. Emellett érdemes megemlíteni, hogy a nyitány egyik nagyszerű képét (a városka utcáin szaladgáló gyerekek tűzijátékát) később Sam Peckinpah legendás Vad bandájának (1969) expozíciójában is viszonláthatjuk.

Ha a Délidő sosem születik meg, bizonyára a Silver Lode sem csupán lábjegyzetként szerepelne a filmtörténeti enciklopédiák megsárgult lapjain. Így azonban nyertünk egy elévülhetetlen klasszikust, és az sem feltétlenül baj, ha a western és a politika kapcsolatáról nem Dwan szórakoztató, mégis az átlagmezőnybe szürkülő vadnyugati meséje jut az eszünkbe.