Egy egész műfajt köszönhetünk Scorsese kedvenc film noirjának

Tulajdonképpen a világhírű rendezőnek köszönhető, hogy a Murder by Contract mégsem merült el teljesen a filmtörténeti múlt homályában. Irving Lerner 1958-ben készült noirja mai szemmel nézve is valódi kuriózum: ritka csemege azoknak, akiket felcsigáznak a kísérletező jellegű, saját korukon túlmutató bűnfilmek.

Hollywood aranykorában, amikor a stabil alapokon nyugvó stúdiórendszer vasszigorral irányította a gyártást és a forgalmazást, rengeteg film kihullott a kulturális emlékezetből. Főleg azok a munkák vesztek a feledés ködébe, melyek nem a nagy stúdiók fényűző boszorkánykonyhájában, hanem az Álomgyár „szegénysorában” készültek. Többségük alacsony költségvetésű, ismeretlen színészeket felsorakoztató B-movie volt, de ha elkezdenénk ásni ebben a hatalmas „celluloid-temetőben”, akár még csillogó aranyrögökre is bukkanhatnánk. Martin Scorsese legalábbis ezt teszi – emlékeztet rá a Collider. A rendezőóriás által alapított non-profit szervezet, a The Film Foundation a klasszikus mozi ritkán emlegetett gyöngyszemeinek megőrzésével és restaurálásával foglalkozik. Nekik köszönhető, hogy Scorsese kedvenc film noirja, az 1958-ban bemutatott Murder by Contract végül mégsem tűnt el teljesen a köztudatból.

Irving Lerner alkotása a fekete széria csúcskorszakának végén készült, újító szándékát, stiláris és műfaji frissességét mégis nehéz volna vitatni.

A mindössze 81 perces mozi egyik legnagyobb erénye, hogy központi szerepbe emeli a magányos, hűvös bérgyilkos típusfiguráját. Bizony, azt a visszatérő karaktert, akit a néző ma már inkább Jean-Pierre Melville A szamurájából (1967), John Woo A bérgyilkosából (1989), Anton Corbijn Az amerikaijából (2010), vagy David Fincher A gyilkosából (2023) ismer. Pedig gyökereit valójában a negyvenes évek noir-hullámában kell keresnünk. Első felbukkanása Philip Raven This Gun for Hire című 1942-es művéhez köthető, igaz, ebben a darabban még nem a Murder by Contract szikár, csúfondáros iróniával ábrázolt hitmanjét láthattuk.

Scorsese kedvenc noirjának hőse egy Claude nevű férfi (Vince Edwards), aki szeretné megvásárolni álmai házát, és úgy dönt, az ehhez szükséges pénzt bérgyilkosként fogja megkeresni. Mivel hősünk hidegszívű, cinikus és közönyös – s a legcsekélyebb részvétet sem tanúsítja embertársai iránt -, tökéletesnek tűnik a feladatra. Claude egy alvilági nagykutya beosztottjaitól rázós megbízást kap: hidegre kell tennie egy Billie nevű nőt (Caprice Toriel), aki kínos titkokat készül kikotyogni a bíróságon.

A Murder by Contract olyan, mintha Melville A szamuráját kereszteznénk Robert Bresson filmjeinek kopár minimalizmusával. Claude-ot mindvégig távoli, magába zárt figurának látjuk – Lerner tudatosan törekszik rá, hogy a főhős egyetlen azonosulási pontot se kínáljon számunkra. A bérgyilkost – Dashiel Hammett karaktereihez hasonlatos módon – inkább csak a tettei alapján tudjuk megítélni, zűrzavaros világába sosem férkőzhetünk be. Egyvalamit ugyanakkor biztosan tudunk róla: a világon senki és semmi nem érdekli, kizárólag a „szakmai siker”, a célpont kíméletlenül profi likvidálása. Csakhogy ez az a mutatvány, ami Claude-nak sosem jön össze.

Lerner munkája csupa talány és ambivalencia. A főszereplőt kezdetben tényleg érzelemmentes, lelki árvaságban sínylődő, világba vetett figuraként ismerjük meg. Tipikus egzisztencialista hős – legyinthetnénk nagyvonalúan. (Eleinte még a három évvel későbbi noir-remekmű, a Blast of Silence akut emberundorban szenvedő Frankie-jére is emlékeztet.) Csakhogy a rendező és a forgatókönyvírók menet közben stílust és hangnemet váltanak. Claude ugyan megpróbálja hidegre tenni Billie-t, de minden kínálkozó lehetőséget elszalaszt. Ez már önmagában is pokolian mulatságos, de az alkotók még tetézik is a csípős szatírát, amikor a bérgyilkos merő véletlenségből egy rendőrnőt lő agyon az áldozatjelölt helyett.

A Murder by Contract remekül egyensúlyoz a hatvanas éves karcos, egisztencialista bűnfilmjei és a pimasz műfajparódiák közti határvonalon. Kissé szertelen, kissé fésületlen, de hihetetlenül érdekes stíluselegy – nincs is mit csodálkozni azon, hogy nem a hollywoodi mainstream, hanem a B-széria volt a bölcsője. Ugyanakkor messze megelőzte a korát, amit az is bizonyít, hogy utóélete, filmtörténeti hagyatéka roppant szerteágazó.

„Ez volt az a film, ami a legnagyobb hatást tette rám” – méltatta a rendhagyó noirt Martin Scorsese. „Az alkotás révén bepillanthattunk egy olyan férfi elméjébe, aki a megélhetésért gyilkol, és ez igencsak ijesztő” – fogalmazott.

A rendezőt olyannyira magával ragadta a Murder by Contract, hogy első fontos filmjébe, az Aljas utcákba (1973) be akarta illeszteni azt a jelenetet, melyben Claude a különböző lövedékek közti különbségről értekezik. Ez végül nem jött össze, de a Taxisofőrben (1975) Scorsese nagyszerű főhajtással adózott Lerner noirja előtt. Mindenki emlékszik még arra a jelenetre, amikor egy tébolyult férfi – maga a direktor alakítja – beül Travis Bickle (Robert De Niro) taxijába, és teljesen hétköznapi stílusban elkezdi fejtegetni a főhősnek, milyen pusztításra képes egy 44-es Magnum, ha a csövét egy női nemiszervre irányítják. Szintén a Murder by Contract-et idézik fel azok a jelenetsorok, melyek az önmagát szálkásra gyúró, pisztolyt markolászó Travist mutatják.

Akkor sem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a bérgyilkos-thriller műfaja valójában Irving Lerner köpönyegéből bújt elő. A Blast of Silence; A szamuráj; A bérgyilkos; a Michael Winner-féle Mestergyilkos (1972); az Otthon, véres otthon (1997) és tengernyi más film merített belőle széles mozdulattal. Sőt, Aki Kaurismäki Bérgyilkost fogadtam (1990) című szatírájának főszereplője szinte Claude szakasztott mása (arról nem is szólva, hogy e darabban is Lerner és Bresson elegáns minimalizmusa kísért, igaz, a hatást markáns burleszk-elemek ellensúlyozzák).

Végszóként csupán annyit mondhatunk, hogy Martin Scorsesének nagyon is igaza van: néha érdemes elfordulni a jelentől, és a múlt mélységes mély kútjába pillantani. Ami odalent tündököl, annak visszfénye a felszínig is elér.