75 éve gerjeszti a félelmet a film noir elfeledett gyöngyszeme

1950-ben került a mozikba a lengyel-magyar származású Rudolph Maté (Máté Rudolf) B-szériás film noirja, a Holtan érkezett. Nagy kár, hogy ma már csak a műfaj ínyencei ismerik ezt az álomszerű, mégis hétköznapi „rémmesét”.

A lengyel-magyar származású operatőr, Rudolph Maté (Máté Rudolf) olyan jeles rendezőkkel dolgozott együtt hosszú pályafutása során, mint Fritz Lang, René Clair, Carl Theodor Dreyer, Charles Vidor vagy Alfred Hitchcock. A negyvenes évek második felében azonban úgy döntött, direktorként is szerencsét próbál, és noha ezen a fronton már korántsem volt olyan sikeres, egy kortalan mesterművet mégis letett az asztalra.

A Holtan érkezett (D.O.A.) című 1950-es film noir a zsáner történetének egyik legnyomasztóbb, egyszersmind legötletesebb darabja. Alacsony büdzséből, hektikus körülmények között forgott, a végeredmény mégis vetekszik a fekete széria csúcsműveivel.

A történet főhőse, Frank Bigelow (Edmond O’Brien) átlagos kaliforniai könyvelő, aki megelégeli, hogy szerelme – egyben titkárnője -, Paula (Pamela Britton) örökösen az esküvőjükről álmodozik. Az agyonhajszolt férfi egészen San Franciscóig menekül a mindennapos gondok elől, ám egy bárban átmulatott éjszaka során valaki méreggel teli poharat helyez az asztalára. Frank másnap megtudja, hogy a méregnek nincs ellenszere: néhány nap – legrosszabb esetben pár óra – múlva megszűnik lélegezni. A kétségbeesett kisember az utolsó leheletéig kapaszkodik élete kísértet-maradványaiba, és persze minden követ megmozgat annak érdekében, hogy kiderítse, ki kergette a halál karjaiba.

A Holtan érkezett lefegyverző erénye, hogy olyan egzisztenciális határhelyzetbe sodorja főhősét, mellyel minden néző képes azonosulni. Már a nyitány is abszurditásba hajlik: az elcsigázott Bigelow beviharzik a rendőrségre, hogy bejelentést tegyen a saját meggyilkolásával kapcsolatban, majd a nyomozók kedvéért feleleveníti megpróbáltatásai történetét. A tulajdonképpeni cselekmény tehát egy keserű flashback formájában bontakozik ki. A megoldás feltűnően hasonlít ahhoz a elbeszéléstechnikai fogáshoz, amit Billy Wilder Alkony sugárút (1950) című noirjában is láthattunk: e mozi a főhős, Joe Gillis (William Holden) medencében lebegő holttestének képével indít, a szomorú végkifejlethez vezető okokat mégis a férfi narrátorhangja meséli el. (Később olyan modern klasszikusok éltek ezzel a bizarr, de módfelett hatásos megoldással, mint Martin Scorsese 1995-ös Casinója vagy Robert Rodriguez 10 évvel későbbi Sin City-je.)

Bigelow kezdetben lázong a sors ellen – képtelen elfogadni, hogy ismeretlen rosszakarója „halálra ítélte” -, majd sikerül felülkerekednie szorongásán, s onnantól fogva teljes egészében saját gyilkossági ügye felgombolyítására összpontosít. A Holtan érkezett egyik legemlékezetesebb jelenete, amikor Frank – a szörnyű diagnózis hallatán kétségbeesve – elkezd rohanni San Francisco zsúfolt utcáin. Versenyt futna a halállal, ki akar szakadni tér és idő szorongató fogságából – próbálkozása azonban hasztalan. Végül kifújja magát, és a fülledt metropolisz forgatagában ráébred az élet fájdalmas szépségére. Eltökéli: ahelyett, hogy menekülőre fogná, inkább szembenéz rejtélyes gyilkosaival. (Érdekesség, hogy hősünk szélsebes futásának jelenetét engedély nélkül, színtisztán gerilla módszerrel rögzítette a stáb, nem csoda hát, hogy a San Franciscói Mark Street gyalogosai meglepődtek, amikor azt látták, hogy egy híres színész suhan el mellettük.)

A Holtan érkezett igazi csiszolatlan gyémánt: karcos, nyers, minden képkockáján érződik, hogy mostoha körülmények között született, fordulatos cselekménye és kompromisszummentes témaválasztása mégis lenyűgözi a nézőt – igen, még 75 év távlatából is. A darab alapötlete egyébként Robert Siodmak Der Mann, der seinen Mörder sucht (A férfi, aki a gyilkosa után nyomoz) című vígjátékából származik, de Mathé és írói (Russell Rouse, Clarence Greene) szürreálba hajló, kátrányfekete detektívhistóriát gyúrtak a könnyed alapanyagból. Történetük pedig olyannyira leleményesnek és újszerűnek bizonyult, hogy még posztmodern horrorkomédiák (Nyugodjak békében, 1988) és akciófilmek (Crank – Felpörögve, 2006) számára is inspirációul szolgált. Kell ennél meggyőzőbb bizonyíték arra, hogy a Holtan érkezett az amerikai filmkultúra mélyrétegeibe ivódott? Ha szereted a klasszikus, de provokatív tematikájú, mégis szórakoztató noirokat, akkor mindenképp tégy vele egy próbát!