A 90-es évek legalulértékeltebb vígjátékai

A kilencvenes évekre sokan úgy gondolnak vissza, mint az amerikai vígjátékok aranykorára. Ha viszont nagyító alá vesszük a korszakot, találhatunk pár olyan műremeket, amit a mai napig rangján alul értékel a közönség.

A vígjáték korántsem olyannyira megosztó műfaj, mint a horror vagy a musical, hiszen ez a zsáner az egyik legelemibb késztetésünket – a derű, a jókedv iránti vágyunkat – elégíti ki. A komédiák – amellett, hogy hangulatfokozó hatásuk sem elhanyagolható – azért is értékesek, mert szórakoztató formában szembesítenek saját esendőségünkkel, tökéletlenségünkkel, banális hétköznapi életünk fonákságával. A kilencvenes éveket máig úgy tartják számon, mint az amerikai vígjátékok egyik aranykorát.

Nehéz is lenne kétségbe vonni: e tíz év alatt számos film született, mely a mai napig meghatározza a zsánerről való gondolkodásunkat, és persze a közízlést.

A dekád hajnalán került a mozikba a karácsonyi szezon örökzöldje, a Reszkessetek, betörők! (1990) és persze minden idők egyik legjobb romantikus vígjátékát, az Idétlen időkig (1993) című klasszikust is ennek az évtizednek köszönhetjük. Sőt, a pusztító humorú (bűnügyi) szatírák, társadalomkritikus élű komédiák is ekkor borultak virágba, gondoljunk csak a Coen testvérek frenetikus Fargójára (1996), vagy Peter Weir kesernyés humorú Truman showjára (1998).

Van azonban még néhány „vakfoltja” ennek a korszaknak: rég elfeledett, vagy soha fel nem fedezett, de elsőrangú vígjátékokra gondolunk, melyek szinte minden téren kiállják az összehasonlítást a népszerűbb és nagyobb tekintélynek örvendő darabokkal. Válogatásunkban ötöt ajánljuk figyelmedbe e „partvonalra szorított” alkotások közül:

5. Segítség, karácsony! (Mixed Nuts, 1994, r.: Nora Ephron)

A Reszkessetek, betörők! évtizedek óta a legfelkapottabb karácsonyi vígjáték (hosszasan lehetne fejtegetni, miért alakult ez így, de jelen cikkünkben eltekintünk ettől az izgalmas feladattól), pedig a korszakban több hasonló jellegű komédia is készült, egynémely ráadásul kifejezetten ütősre sikeredett. Habár a sztori kissé őrült, a színes figurák tablója pedig igencsak széles, a Segítség, karácsony! végig élvezetes és szórakoztató agymenés: a remek színészek (Steve Martin és Liev Schreiber mellett még a fiatal Adam Sandler is felbukkan), a kelekótya, de szerethető jellemek, a fergetegesen működő helyzetkomikum és a kitűnő hangulat miatt is érdemes egy esélyt adni a kereken 30 éve bemutatott ünnepi komédiának. Nem érdemes térdcsapkodós poénokra készülni, azt viszont garantálhatjuk, hogy sokszor húzódik majd mosolyra a szád.

4. Hanta boy (Liar Liar, 1997, r.: Tom Shadyac)

Ha Jim Carrey kilencvenes években készült komédiái kerülnek szóba, a nézők többsége az Ace Ventura két epizódjára, A maszkra vagy a Truman Showra gondol. Sokan elfeledkeznek róla, hogy a gumiarcú komédiás 1997-ben előrukkolt egy olyan alkotással, mely simán egy ligában játszik a felsoroltakkal. A szédítő humorú Hanta boy-ban Carrey egy pókerarccal hazudozó, dörzsölt ügyvédet játszik, aki mindent a munkájának rendel alá, ennek pedig tízéves fiával ápolt kapcsolata látja kárát. A srác a születésnapján azt kívánja, hogy apja egy napig ne tudjon hazudni. Amikor az óhaj – meglepő módon – teljesül, hősünk kényelmes élete egy csapásra káoszba fullad. A Hanta boy néhol kissé túlságosan szirupos, a fordulatok pedig nem mindig felelnek meg a valószerűség követelményének, de Tom Shadyac direktor és az önfeledten mókázó Carrey mindent kihoznak a bájosan egyszerű alapötletből. A poénok kissé vaskosak, és a forgatókönyv az altesti humornak is teret enged, ám ennyit bőven megbocsáthatunk: virtigli „feel good movie”-val van dolgunk, mely az első képkockájától kezdve sodortat magával.

3. Hull a pelyhes (Jingle All the Way, 1996, r.: Brian Levant)

Újabb karácsonyi sztori, újabb ambivalens apa-fiú kapcsolat: a Hull a pelyhes a kilencvenes évek derekának tipikus terméke rajzfilmszerűen eltúlzott akciójelenetekkel, kedves humorral, a fogyasztói társadalom fullánkos kritikájával, valamint egy csúcsformában lévő Arnold Schwarzeneggerrel, aki ekkorra már több családi komédia főszereplőjeként bizonyított. Az Osztrák Tölgy által alakított munkamániás családapa – a Hanta boy főhőséhez hasonlóan – látványos jellemfejlődésen megy keresztül, a néző zsebébe csúsztatott tanulság pedig kissé lejárt szavatosságú, mi több, Brian Levant rendező nem mindig tudja kikerülni a giccs buktatóit, a Hull a pelyhes mégis a méltatlanul alulértékelt (karácsonyi) vígjátékok sorát gazdagítja.

2. Megint 48 óra (Another 48 Hrs., 1990, r.: Walter Hill)

A 48 óra (1982) a nyolcvanas évek egyik legelismertebb akcióvígjátéka: hamisítatlan haverfilm, melyben Nick Nolte és Eddie Murphy bámulatos csapatmunkája éppoly kifogástalan, ahogy a laza, de sziporkázó dialógusok, a feszes dramaturgia vagy a varázslatos „San Francisco-fíling”. A két főszereplő olyan óriások ligájában versenyez, mint Richard Pryor és Gene Wilder (Dutyi dili, Vaklárma), John Candy és Steve Martin (Repülők, vonatok, autók), vagy Mel Gibson és Danny Glover (Halálos fegyver). Szinte érthetetlen, hogy miért lelkesednek ilyen kevesen a nyolc évvel későbbi folytatásért, melynek kedvéért másodszor állt össze Nolte, Murphy és Walter Hill mesterhármasa. Bár a hangulatvilág, a cselekmény bizonyos fordulatai és az alapkonfliktus egyaránt a nagy elődöt idézi, a Megint 48 óra egyáltalán nem ötletszegény, sőt talán még karcosabb, sötétebb és több vérbő akciót is tartalmaz, mint az eredeti film. És hogy mi koronázza meg az egészet? Természetesen a két elragadó humorú férfisztár folytonos csipkelődése-élcelődése, ami nyolc év alatt mit sem veszített varázsából.

1. Életfogytig (Life, 1999, r.: Ted Demme)

Ritkaságnak számít, amikor Eddie Murphy drámai szerepben villantja meg oroszlánkarmait. (Bár ilyesmire is láttunk már példát az elmúlt évtizedben: a 2016-os Mr. Churchben a szájmenéses komikus inkább könnyeket facsart, és nem a lendületes poénjaival hódított.) Az Életfogytig ugyan nem filmdráma, de története – annak ellenére, amit a könnyed felütés ígér – nagyon is tragikus: egy kisstílű tolvaj (Murphy) és egy csóró banki alkalmazott (Martin Lawrence) ártatlanul rács mögé kerül az 1930-as évek Mississippijében. Bár teljesen eltérő személyiségek, a börtönévek alatt mégis szoros barátságot kötnek, csakhogy a kényszer szülte cimboraságot többször is próbára teszi a sors. Ted Demme (Betépve) egyszerre makacsul életigenlő, mégis szomorú meséje olyan, mintha a Stanley Kramer-féle A megbilincseltek (1958) és az imént már említett Dutyi dili ötvözete lenne. Valódi érzelmi hullámvasútra hív, színészei tudásuk legjavát nyújtják, a cselekmény pedig feszes, akár egy hegedűhúr. Nem túlzás kijelenteni: az Életfogytig a kilencvenes évek egyik legzseniálisabb amerikai vígjátéka, mely talán azért merült ilyen gyorsan feledésbe, mert Eddie Murphy az ezredfordulón már bukást bukásra halmozott, filmjeinek közönségvonzó ereje pedig durván megcsappant. Az Életfogytig drágakőként ragyog ki az afroamerikai komikus életművéből: csak legnagyszerűbb munkáival említhető egy lapon.