10 fenomenális alakítás, amivel Donald Sutherland filmtörténelmet írt

Sosem jelölték Oscar-díjra, és csak ritkán sorolták a legnagyobb hollywoodi színészek közé, a 88 évesen elhunyt Donald Sutherland mégis kivételes zseni volt, aki rendkívül gazdag, kaleidoszkópszerűen színes életművet épített.

Fia, Kiefer Sutherland „a filmtörténet egyik legfontosabb alakjának” nevezte édesapját, a 88 évesen, hosszú betegség után elhunyt Donald Sutherlandet, a 20. század második felének egyik legkarakteresebb és legsokoldalúbb hollywoodi színészét. Furcsa múlt időben beszélni róla, hiszen több nagy kortársával (Gene Hackman, Michael Caine) ellentétben élete végéig aktívan gyakorolta a hivatását: az IMDb adatai szerint 2023-ban három produkcióhoz (két nagyjátékfilmhez és egy minisorozathoz) is a nevét adta, és ha a sors nem szól közbe, még tovább szőhette volna kivételes pályaívét.

Egyesek számára ő volt az örök epizodista, aki – átlagemberi külsejének és kaméleonszerű alkatának köszönhetően – bármilyen szerepben megállta a helyét. Mások viszont nagy hollywoodi franchise-ok karakterszínészeként, háborús mozik protagonistájaként, trendtörő műfaji filmek húzóneveként emlékeznek rá.

Sutherland monumentális életművet épített: csaknem kétszáz mozi- és tévéfilmben, illetve sorozatban bukkant fel, és még villanásnyi cameójával is kitörölhetetlen nyomot hagyott az adott produkción. Legemlékezetesebb, legfontosabb alakításait csokorba gyűjteni embert próbáló feladat. Most következő listánk tehát szükségszerűen önkényes és szubjektív lesz – ez persze minden hasonszőrű toplistával kapcsolatban elmonható, esetünkben azonban fokozottan érdemes hangsúlyoznunk, mivel egy ilyen hatalmas filmográfiát szinte lehetetlen tíz tételessé szűkíteni. Mi most mégis megkíséreljük. Íme:

John Baxter – Ne nézz vissza! (Don’t Look Now, 1973, r.: Nicolas Roeg)

Nicolas Roeg (Az előadás, Vándorrege) a hetvenes évek egyik legjobb horrorjában szerepeltette Sutherlandet: a Ne nézz vissza! parádésan bűvészkedik a különböző idődimenziókkal, valamint a mentális és perceptuális szubjektivitással, de a hangulatteremtés terén is jelesre vizsgázik. Sutherland egy különleges képességekkel rendelkező – kislánya tragikus halálát gyászoló – családapát alakít, méghozzá a tőle megszokott magas színvonalon. Az ihletett velencei helyszínek, az egész történetet belengő, torokszorító sejtelmesség és színészünk végtelenül érzékeny, sokrétű játéka koronázza meg Roeg ragyogó szerzői horrorját.

Matthew Bennell – Testrablók támadása (Invasion of the Body Snatchers, 1978, r.: Philip Kaufman)

A testrablók támadása eredeti, 1956-os verzióját is igazi sci-fi klasszikusként szokás emlegetni (nem is alaptalanul), csakhogy a 23 évvel későbbi újrafeldolgozás szinte minden téren felülmúlja Don Siegel – a kor mércéjével mérve nagyon is trendtörő – alkotását. Philip Kaufman disztópiája ugyanis sokkal kidolgozottabb és realisztikusabb, de arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a lidércnyomásszerű sztori részben épp Sutherland elegáns, kimért és ezerárnyalatú játékának köszönhetően válik átélhetővé.

Csodabogár – Kelly hősei (Kelly’s Heroes, 1970, r.: Brian G. Hutton)

Donald Sutherland nem csupán idegtépő horrorokban és invenciózus szerzői thrillerekben alkotott maradandót: színészünket a könnyedebb műfajokban is sűrűn alkalmazták. Egyik legemlékezetesebb vígjátéka az 1970-es év felülmúlhatatlan háborús opusza, a Kelly hősei, melyben Sutherland Clint Eastwood, Telly Savalas és Don Rickles oldalán produkál fantasztikus jutalomjátékot.

Billy Whistler – Senki többet (La migliore offerta, 2013, r.: Giuseppe Tornatore)

Ha kíváncsi vagy, hogyan formál meg Sutherland egy csendes, de minden hájjal megkent, csörgőkígyószerű gonoszt, akkor mindenképp adj egy esélyt Giuseppe Tornatore 11 évvel ezelőtt készült, a melodráma és a hitchcocki szabású thriller elemeit furmányosan ötvöző műremekének. A főszerepet ugyan (a nem kevésbé remek) Geoffrey Rush játssza, a művet Sutherland mérnökien precíz, hűvös alakítása miatt is érdemes (újra) elővenni.

Calvin Jarrett – Átlagemberek (Ordinary People, 1980, r.: Robert Redford)

Sutherland – színészpartnereivel együtt – tündökölt Robert Redford 1980-as családi melodrámájában, az Átlagemberekben. Ép ésszel szinte felfoghatatlan, hogy a színész még egy Oscar-jelölést sem gyűjthetett be alakításáért, míg a fiát alakító Timothy Hutton díjra is váltotta a nominációját. Sutherlandet végül Golden Globe-díjjal jutalmazták, holott magabiztosan uralta a vásznat, olyan játékot produkálva, amit Dustin Hoffman, Robert De Niro és Gene Hackman is megirigyelhetne.

John Klute – Klute (1971, r.: Alan J. Pakula)

A hetvenes évek Hollywoodjában rohamosan megszaporodtak a magándetektív-thrillerek (Chandler, A hosszú búcsú, Kínai negyed, Felkavart víz), az Alan J. Pakula által rendezett Klute azonban a műfaj modern, ha úgy tetszik, kortársi ágához, és nem a negyvenes évek örökségéhez kapcsolódik. A mű igazi ütőkártyája nem is a történet fordulataiban vagy az atmoszférateremtésben rejlik, hanem – az ekkor épp a valóságban is egy párt alkotó – Donald Sutherland és Jane Fonda nagyszerű játékában. Sutherland – bár láthattuk már sokkal hálásabb szerepben is – sziporkázik a nyugodt, pókerarcú detektív szerepében.

Sólyomszem – MASH (1970, r.: Robert Altman)

Sutherland a hatvanas-hetvenes években a háborús komédiák egyik igazi specialistája volt. Ennek ékes bizonysága Robert Altman MASH című darabja is, mely a maga korában öt Oscar-díjat hódított el, színészünk pedig egy életre megszerettette velünk Sólyomszem színpompás karakterét.

Henry Faber – Tű a szénakazalban (Eye of the Needle, 1981, r.: Richard Marquand)

Richard Marquand (Star Wars VI. rész: A Jedi visszatér) rendezte ezt a csavaros, remek ritmusú kémthrillert, melynek valódi non plus ultrája a Tű nevű, jellemzően stilettóval gyilkoló német ügynök szerepében brillírozó Donald Sutherland. A produkciót főleg azon nézők figyelmébe ajánljuk, akik szeretik a kellemesen komótos, régi vágású, kifejezetten színészcentrikus kémsztorikat.

Vernon L. Pinkley – A piszkos tizenkettő (The Dirty Dozen, 1967, r.: Robert Aldrich)

A Kelly hősei és a MASH mellett még egy háborús tematikájú komédia, melyben Sutherland szabadjára engedhette vásott, csibészes énjét. A piszkos tizenkettőben egyébként mindenki remekelt: Charles Bronson, Ernest Borgnine, George Kennedy, John Cassavetes, Lee Marvin és Telly Savalas egyaránt a legjobb formáját hozta.

Giacomo Casanova – Casanova (Il Casanova di Federico Fellini, 1976, r.: Federico Fellini)

Sutherlandben keserű szájízt hagyott maga után a Federico Fellinivel való közös munka, az 1976-os Casanova mégis a színész egyik legfontosabb és legjellegzetesebb munkája. Egyszerre beszédes korrajz, örökérvényű portré egy, a világban helyét kereső, meg nem értett, magasabb szellemi dimenziók felé törekvő férfiról, s a kései európai modernizmus egyik utolsó csúcsműve.

Jelen sorok írója a Mr. Harrigan telefonja (2022) című természetfeletti elemekkel dúsított drámában látta utoljára a színészlegendát. Sutherland egy idős amerikai multimilliomost játszott, aki halála után is kapcsolatban marad ifjú pártfogoltjával, méghozzá a srácnak adományozott mobiltelefonon keresztül. Nos, Donald Sutherlandnek nincs szüksége semmiféle „közvetítő eszközre”, ha köztünk szeretne maradni: halhatatlanságáról a celluloid, illetve a digitális technika gondoskodik.