Egy aggódó apa gondolatai a jövőről néhány nappal a választások után

Lehet-e pártatlanul írni a választások utáni érzésekről? Igen, lehet. A szülői aggodalom is pártatlan, apaként kizárólag a gyermekeim jövője lebeg a szemem előtt, és habár néhány nap már eltelt ugyan a választások óta, de még mindig az események hatása alatt vagyok.

Lassan négy éve annak, hogy nagycsaládos édesapa lettem. Az a boldog, motivált, hálás-féle, aki elégedett az életével és minden nehézség ellenére a családja az, ami viszi előre. Négy éve azonban rám került a felelősségekkel teli batyu is. Édesapaként ismerős lehet az érzés, ez az a csomag, ami akarva akaratlanul velünk tart az úton.

Ez az a batyu, amit az apasággal kaptunk és benne van az aggodalom, a felelősségteljes gondolkodás és az, hogy történhet bármi, mindent megteszünk a családunkért.

Dolgozunk, ha kell plusz műszakot vállalunk, barkácsolunk, mesélünk, bújócskázunk, viszont csak akkor vagyunk igazán boldogok, ha a gyerekeink és a családunk is az. Igen ilyenek vagyunk mi apák…

Én hajlamos vagyok előre tervezni, szeretem látni a következő lépést, szeretem a stabilitást és egy olyan jövőképet képzelek el, amiben a gyermekeim egy élhető országban, szorgalommal és megfelelő munkával érvényesülni tudnak majd. Akkor viszont aggódni kezdek, amikor ennek a teljes hiányát érzem. Ez történt velem az elmúlt időszakban is.

Bármerre is fordultam, arcon csapott a politikai propaganda, a lejárató kampányok egymás után jelentek meg egy olyan arénában, ahol az emberek zabálták az eléjük dobott dögöt.

Igen, be kell látni, hogy mind hibásak vagyunk, hiszen ahelyett, hogy olyan tisztességes gladiátorok szabályos küzdelmének lennénk szemtanúi, akiket egy közös cél vezérel, mi megelégedtünk a népnek odavetett acsarkodással, ujjal mutogatással

Nem szeretem a politikát, soha nem is szerettem. Viszont koromból adódóan egyre inkább érdekel, hiszen befolyásolja az életem, a családom életét, sőt mindannyiunkét. Ezért is szomorít el úgy igazán az, hogy ma már nem a közös cél irányít, ma nem egy közös érdek az, ami számít.

A haza.

Autóval utaztunk, amikor az ötéves kislányom megkérdezte: “Mi ez a sok plakát, miért vannak ott azok a bácsik és nénik?” Mit tud tenni egy szülő az adott helyzetben, a saját kis nyelvén elmondja neki, miről is szól a választás.

“Fontosnak hangzik, de miért nem mosolyog senki?” – kérdezett vissza és én nem tudtam rá válaszolni. Büszke voltam, hogy ötévesen még lát, tisztán és egyenesen, úgy ahogyan egyszer régen mindnyájan láttunk. Elfelejtettük talán, vagy csak magával ragadott minket a rendszer, amiben élünk?

Nem tudom, egy dolog viszont biztos.

Nyomasztott az elmúlt időszak, sokszor úgy éreztem, nem kapok levegőt. Letör, hogy egy ilyen jövő vár a gyerekeimre. Egy olyan jövő, ahol a vezetőink egymás elnyomásával és nem a saját eredményeik bemutatásával szeretnének sikereket elérni. Hogyan fognak így megtanulni vitázni? Hogyan fogják megtanulni elismerni, tisztelni embertársaikat, ha azt látják, hogy azok a nagyhatalmak és vezetők, akiknek kötelességük lenne példát mutatni pontosan az ellenkezőjét csinálják. Sőt, ami a legszomorúbb, hogy ebben mi is, a nép is partnerek vagyunk.

Szeretnék egy olyan jövőt látni, ahol mindenki kulturális és normális körülmények között vállalhatja a politikai nézeteit, szeretnék egy olyan országot, ahol értelmes, érvekre és tettekre épülő vitákat folytatnak politikusaink.

Szeretném, ha nem a szomorúság és a gonoszság lenne kiplakátolva, hanem az eredményesség és az előremutató tervek.
Hiszem, hogy minden velünk kezdődik, a változáshoz mindenki kell. Mindaddig, amíg a gyűlölet, a becsvágy hajtja a politikusainkat nem lesz eredmény.

Mennyivel motiválóbb, buzdítóbb lenne egy olyan kampányt látni, amit az ország szeretete, a küzdelem, a tisztelet, a közös fejlődni akarás és a sportszerűség vezérel?

Egy biztos, az őszinte mosoly és a becsületes küzdelem tényleg hiányzott a plakátokról, ez még egy ötéves kislánynak is szemet szúrt.

A tanulság számomra az egyéni felelősségvállalás szülőként, ha nem tanítják „nagyban”, ne felejtsük el, hogy mi édesapaként taníthatunk „kicsiben”, hisszen a mi felelősségünk, hogy gyermekeink milyen értékrenddel lépnek ki a nagyvilágba.

Sem a világjárvány, sem a háború nem volt elég ahhoz, hogy észhez térjünk? Mire lesz még szükség ahhoz, hogy megértsük, a legfontosabb, amit taníthatunk az a SZERETET, ELFOGADÁS, BÉKE. Mert ha ez a három tényező működik legbelül, akkor baj nem lehet.

Sokat tanultam a választásokból, többek között például azt, hogy hogyan nem szabad élni és azt, hogy újra meg kell tanulnunk embernek lenni.

Apa vagyok. Egy aggódó apa, aki mindent elkövet, hogy ha kis lépésekkel is, de elindítsa a változást – legalább a gyermekeiben.