A 90-es években voltam gyerek, Húsvéthétfőn vizes kannákkal és szódásszifonnal kergettük a lányokat!

Húsvéthétfő - Sánta Dávid

A 90-es években voltam gyerek és imádtam a húsvéti időszakot, az ünnep hangulatát. Mindig gondosan válogattam a verseket, hogy egyedi, mégis vicces költeménnyel rukkolhassak elő a hölgyeknek.

Húsvéthétfőn korán keltem a tesómmal, körbejártuk a szomszédokat, barátokat majd apukámmal neki iramodtunk a rokonságnak: vizes kannákkal és szódásszifonnal kergettük a lányokat és nagyon jól éreztük magunkat!

Húsvétkor mindig ellátogattunk a falusi rokonainkhoz.

Sem a rengeteg ételt nem fogom elfelejteni, amit egyetlen nap alatt belénk tömtek, sem pedig azt, amikor egy kakas végig kergetett az udvaron és a menekülő expedíciómat egy sártenger közepén fejeztem be. Természetesen mindez a napunk legelején volt, így az édesanyám által gondosan vasalt szövetnadrágomon és fehér ingemen igencsak nyomot hagyott az eset. Miután apukámtól kaptam egy tockost a hadműveletért, koszosan, ám egy életre szóló emlékkel folytattam a locsolkodást.

No de itt még nem ér véget a történet! Mindig szemfülesnek kellett lenni, hiszen voltak olyan családok, akikhez nem lehetett délután érkezni, mert akkor előkapták a szódásszifont és ők locsoltak meg minket azt kiabálva, hogy délután a lányok locsolkodnak!

Ezalatt anyukám és nővérem derekasan sütött-főzött, a konyha körül keveredett a sós és az édes sütemények illata. Készültek, hiszen várták a locsolókat. Csinosan felöltöztek, ők is megadták a módját és reggeltől kapták hajukra a büdös pacsulit, mégis szerették. Három napig hallgattuk a nővéremtől, hogy hiába mos hajat, az ugyanolyan büdös marad, ettől függetlenül mindig nagyon várta ő is ezt a napot.

Aztán teltek az évek és egyre többször találkoztunk olyan házakkal, ahol nem nyitottak ajtót.

Elkezdett kikopni a hagyomány, az emberek elkezdtek “menekülni” az ünnep elől, Húsvéthétfőn pedig otthonról. Később már én is csak a közvetlen környezetemhez mentem locsolkodni, nem tanultam új verset, már nem olyan volt, mint régen.

Ma már szinte szenzációnak számít, ami régen hagyomány volt.

Már maga a hagyomány szó jelentése is hordozza azt, hogy ez egy örökség, amit magunkkal kellene vinni és ápolni. Ehelyett azt tapasztalom, hogy aki csak teheti, menekül otthonról. Vajon ez is az elidegenedés jele? Vagy csak a túlhajszolt, stresszes mindennapokat szeretnénk kipihenni? Nem tudom.

Azt viszont igen, hogy nálam ebben is a gyerekek megérkezése segített, hiszen a lányaimat meglocsolni a legjobb érzés. Látom, ahogy készülődnek, sütnek, tojást festenek, egyszerűen csak boldogok egy olyan hagyománytól, amit rájuk hagytak. A fiammal együtt készülök, verset tanulunk, kicsípjük magunkat, hátra fésüljük a hajunkat és kiskosárral a kezünkben korán útnak indulunk azon a bizonyos hétfőn. Szinte már olyan, mint egy apa-fia program, nagyon szereti és élvezi minden alkalommal. Ilyenkor egy picit én is gyerek leszek újra, előjönnek a régi emlékek, azok a meghatározó Húsvéthétfők, amiket sosem feledek.

Elszomorít a gondolat, hogy az unokáim valószínűleg már csak hagyományőrző ünnepségeken, apró kis falvakban hallanak majd a húsvéti szokásokról. Természetesen el kell fogadni, hogy változik a világ, viszont egy dolgot ne felejtsünk el: a szokásainkat mi alakítjuk, rajtunk is múlik, milyen családi hagyományokat hagyunk gyermekeinkre és tőlünk is függ, hogy ezek a tradíciók mennyire köthetőek majd a kultúránkhoz.

Éljük meg közösen az ünnepet és adjuk át azt az élményt, amiről anno, nekünk is szólt!

(Kiemelt kép: Farkas Hajnalka)

Hirdetés

Hirdetés

Tetszett? Oszd meg másokkal is!

Share on facebook
Share on linkedin
Share on whatsapp
Share on email
Share on print