Sosem gondoltam, hogy egy világjárvány és háború által kísértett világban leszek édesapa

2022.02.24. 21:44 perc – lehetne egy átlagos hétköznap is, most értem haza a munkából és gondterhelten, soha nem tapasztalt érzésekkel ülök a kanapén. Lehetne egy átlagos nap és bárcsak az lenne, de sajnos nem az.

Ez a nap meghatározó lesz a történelemben. Egy felfoghatatlan, érthetetlen, felesleges háború kezdete, amikor ártatlan emberek menekülnek. Ártatlan emberek hagyják el otthonaikat, akár egy élet munkáját és kilátástalan helyzetbe került édesanyák és édesapák próbálják biztonságban tudni családjukat.

A háború részletei helyett most inkább azokról az érzésekről, gondolatokról írok, amelyek biztos vagyok benne, hogy szülőként nem csak engem nyomasztanak.

Amikor egy pár úgy dönt, hogy családot alapít, az elsődleges cél a legideálisabb hely és körülmények megteremtése lesz. Egy olyan világban szeretnék felnevelni gyermekeiket, ahol rettegés helyett szabadság és béke van.

Szülőként biztosan emlékszel az érzésre, amikor először hallod meg gyermeked szívhangját az ultrahangon. Attól a pillanattól kezdve a baba lesz az első, mindennél, még saját magadnál is előrébb kerül a fontossági sorrendben. Majd megszületik és figyeled ahogy növekszik, vigyázol rá és akár az életed árán is megvéded. Ezek az érzések kavarognak most bennem vegyítve a családfenntartó és családját oroszlánként védő apa szereppel.

Sosem gondoltam, hogy egy világjárvány és háború által kísértett világban leszek édesapa. Nem gondoltam arra, hogy a hétköznapi apasággal járó feladatok mellett még több és kilátástalan megoldandó feladat és probléma vár majd rám.

Ma újra előjöttek azok a nyomasztó érzések, amik akkor, amikor a covid miatt először leállt a világ.

Itthon ültem munka nélkül és azon hezitáltam, morfondíroztam, hova menjek el dolgozni, hogy se anyagi, se pedig egészségügyi szempontból ne kerüljön veszélybe a családom. Minden napom azzal telt, hogy járt az agyam és azt számoltam, hogy hány hónapig húzhatjuk ki a tartalékainkból, meddig tudjuk fizetni a hitelünket és meddig tudok egy biztonságos otthont fenntartani a családomnak. Aztán szép lassan kirajzolódtak a megoldások, viszont rengetegen fizettek mérhetetlenül nagy árat ennek a világjárványnak.

Most ismét itt ülök a kanapén, aggodalommal és kétségekkel tele és azon gondolkodom, hová vezet majd ez az egész, mit teszek, mit tennék egy ilyen helyzetben. Aztán elfog a szorongás amiatt, hogy nem tudok segíteni azoknak az embereknek, akik nem látják tisztán maguk előtt a holnapot, akik próbálnak gyermekeiknek biztonságérzetet teremteni úgy, hogy menekülnek, közben pedig zúgnak az ágyúk és ropognak a fegyverek. Mindezt egy olyan világban, ahol ennek nem lenne szabad megtörténnie.

Apaként kilátástalanságot és szorongó tenni akarást érzek, ugyanakkor tudom jól, hogy most is, mint pár évvel ezelőtt a járvány kitörésekor is, az én feladatom az, hogy oltalmazó bástyaként nyugalmat, szeretetet, biztonságot nyújtsak mind a feleségem, mind a gyerekeim számra. A gyerekek a stabilitásra és a megszokott biztonságos háttérre támaszkodnak, ez az ő kapaszkodójuk. Ezt nem lehet ártatlan emberektől elvenni, mert az, hogy egy szabad világban éljen, mindenkinek jár!

Biztonság. Egy szó, amitől mindenki megnyugszik.
Bizonytalanság. Egy szó, ami mindent feldúl.

Mi a feladatom családfenntartóként, édesapaként egy olyan világban, amire senki sem számított?

Egy gondolat jár a fejemben: a lehetetlen helyzetekben is megoldást és biztonságot teremteni. Felfoghatatlan és szörnyű, ami ezekben a pillanatokban is itt a szomszédunkban történik. Leírhatatlan kétség és félelem vezetheti most ezeket az embereket, édesanyákat, édesapákat, gyermekeiket útjukon.

Én meg ülök a kanapén egy „átlagos” hétköznap után és nem találom a megoldást, úgy ahogyan te sem, és még nagyon sokan ebben a világban. Viszont mindannyian tudjuk, hogy a támogatás és a szeretet, a béke vethet csak véget annak a borzalomnak, ami most zajlik körülöttünk. Mert a háború soha nem is volt, és soha nem is lesz megoldás!

Egyszerűen nem akarom, hogy a gyermekeim egy ilyen világban nőjenek fel. Belül ordít mindenem és tartok is attól, mi jöhet még. Nem akarom egy kilátástalan jövőre felkészíteni őket. Mi nem ezt választottuk. Egy békés, az elmúlt évekhez képest „normális” világban szerettünk volna szülők lenni.

Miért nem tanul a világ az elmúlt korok hibáiból és miért akar mindig egyre többet? Imádkozzunk hát egy szebb jövőért gyermekeinknek!