5 mérgező mítosz az apaságról

Ma már senki sem vonja kétségbe, hogy a gondoskodó, elkötelezett édesapák sokszor lenyűgöző eredményeket képesek elérni a gyermeknevelés terén. Ennek ellenére bizonyos körökben máig tartja magát a nézet, miszerint az anya a fontosabb és rátermettebb szülő.

Sőt, sajnos még a társadalom is ezt az igazságtalan álláspontot tükrözi vissza. Már önmagában is szimbolikus, hogy több mint háromszor annyi tanulmány fókuszál az anyaságra, mint amennyi az apa szerepével foglalkozik. Pedig az aktív apai részvétel a modern, 21. századi gyermeknevelés egyik fundamentuma.

A közgondolkodásban, sőt a populáris kultúrában is él egy alapvetően téves kép az édesapákról, melyhez mérgező mítoszok is tapadnak.

Az első és talán „legmérgezőbb” mítosz szerint csupán az anyai ösztönökből fakadhatnak a gyermeknevelésben nélkülözhetetlen értékek (empátia, érzékenység, megértés, gondoskodásra való hajlam). Mindez már csak azért sem állja meg a helyét, mert – bár tudományos tények is alátámasztják, hogy a szülőség bizonyos agyi és hormonális változásokat idéz elő az apákban és az anyákban – mindez korántsem csak az ösztönökön múlik: a jó szülők legfontosabb ismérve az egyéni tapasztalatszerzés, a folyamatos tanulás és készségfejlesztés. És ez az alapigazság nőkre, férfiakra egyaránt érvényes.

Sokszor hallani, hogy a gyermekek már egészen kicsi korukban szorosabbra fonják a kapcsolatot az édesanyjukkal, az apukájukhoz pedig kevésbé ragaszkodnak. Ez a téves elmélet is megdőlt az idők során. A kisbabák életük első 7-8 hónapjában senkihez sem képesek kötődni, később pedig egyenlő mértékben tüntetik ki figyelmükkel és szeretetükkel mindkét szülőt.

Egyesek úgy vélik, az édesapák természetüknél, lelkialkatuknál fogva kevésbé empatikusak, kevésbé érzékenyek, mint az anyukák. Valójában e tekintetben sem fedezhető fel szignifikáns különbség a két nem között, viszont a közvélekedést erőteljesen formálja az az ősrégi – és sok esetben teljességgel hamis – sztereotípia, miszerint a férfiak előszeretettel rejtik el érzelmeiket, és ha rendelkeznek is kellő érzékenységgel vagy empátiával, akkor sem szeretik, ha a külvilág tudomást szerez ezen erényeikről.

A negyedik mítosz szerint ma már a gyermekgondozással töltött idő tekintetében is kiegyenlített a férfiak és a nők helyzete. A valóság ezzel szemben az, hogy az anyák átlagosan napi 86 percen keresztül foglalkoznak a csemetéikkel, míg az apák ennek az időtartamnak a felét fordítják e feladatra. Míg az édesanyák általában a kicsik öltöztetésében, etetésében, szállításában nélkülözhetetlenek, addig az apukák szívesebben veszik ki a részüket a közös játékokból. Tény: a férfiak tölthetnének sokkal több minőségi időt a gyermekeikkel, de ahhoz, hogy a jelenlegi helyzet javuljon, további társadalmi fejlődés szükséges.

Sajnos számos film és tévésorozat üresfejű papucsférjként, szellemileg igénytelen bohócként festi le az édesapákat. Üdvözlendő ugyanakkor, hogy mostanában ezen a téren is mutatkozik némi előrelépés. A Family Guy és A Simpson család által közvetített, torz apaképet olyan karakterek ellensúlyozzák, mint például Bandit a Bluey című ausztrál rajzfilmsorozatban.

Az apaság, az apai funkció igenis jelentőséggel bír. Még akkor is, ha az édesapa nem lakik együtt a kicsikkel, ha már nem része a családi fészeknek, ha elvált az anyától, vagy ha a munkája nem engedi, hogy minden egyes nap tevőlegesen is részt vegyen a gyermeknevelésben.

A jó apa alapvető ismérve többek között a türelem, az empátia, a tanítói szerep tudatos vállalása. Napjainkban az apasági szabadság intézménye is megkönnyíti, hogy a férfiak minél több időt töltsenek gyermekeikkel. Habár az édesapák lehetőségei is egyre csak szélesednek, egyvalamit azonban mindenkinek fontos szem előtt tartania: az édesapák sosem veszik – mert nem vehetik át – az anyai teendőket, ez ugyanakkor fordítva is igaz. A kicsik mindkét szülőtől más-más értékeket, készségeket, tulajdonságokat sajátíthatnak el, és ez így is van rendjén.