Attól kezdve, hogy szülők leszünk, egy képzeletbeli bélyeget kapunk, akarva-akaratlanul egy felelősségteljes, konzervatív felnőtt képét. Sőt, egy idő után mi magunk is azt gondoljuk, bizonyos dolgok, amik korábban az életünkhöz tartoztak, már nem férnek bele a világ által mázolt szülői ideálképbe. Szinte újra érzem bőrömön a perzselő vasat, amint az izzó védjegyet megkapom.
Ahogyan bontogatom a témát, azon gondolkodom, vajon melyik része az, amit kívülről kapunk, és melyik az, amit a szocializáció által, mi magunk aggatunk magunkra.
Szülőnek, apának lenni a legnagyobb kaland, kihívás, örömforrás az életemben, és tudom erről a legtöbben így gondolkodunk, viszont fontosnak tartom elmondani, hogy sokkal jobb szülő leszel, ha önmagadat sem felejted el.
Ha visszautazom az időben arra az időszakra, amikor megszületett az első kislányom, az ismeretlenség tengerén hajózva kutattuk a feleségemmel azokat a kis szigeteket, ahol egy picit megpihenve, olykor kikötve tanultuk meg napról-napra, lépésről-lépésre, hogy miről is fog szólni ez az egész, hogyan fogunk tudni ellátni egy másik picike embert. Aztán szép lassan mindent megtanultunk, beleszoktunk az új életünkbe és talán az új szerepekbe is.
Viszont ember legyen a talpán, aki ezekben az időkben teljes figyelemmel meg tud állni, és vissza tud találni a valódi önmagához.
Másfél éves volt a nagylányom, és váratlanul egy tesó helyett, egyből kettő kopogtatott. Felfoghatatlan meglepetés volt. Megérkeztek az ikreink, hogy ők is beragyogják a mindennapjainkat.
Hihetetlen időszak következett. Hol az öröm mámorában lubickoltunk, hol pedig kapkodva, kérdésekkel tele próbáltuk venni életünk legújabb kihívását, azt, hogy milyen is hirtelen nagycsaládosnak lenni.
Mielőtt apa lettem egy szabad, aggodalomtól mentes, bátor, korlátok nélküli embert láttam a tükörben. Ekkor viszont egy boldog, de nagyon fáradt, kérdésekkel teli, korlátozott, aggodalmas, felelősségek által nyomasztott ént láttam.
Hat év telt el azóta, és szép lassan cipzározom le magamról az apaság és a szülőség miatt felvett jelmezem. Egyre inkább megtanultam önazonosan mozogni ebben a kihívásokkal teli, ám eufórikus boldogságokkal tűzdelt világban.
Miért írom most ezt? Azért mert szeretném ha szó esne arról, hogy attól, hogy édesapa, vagy szülő leszel nem kell egy teljesen új embert kapnia a világnak. Egyre inkább érzem, hogy akkor tudok igazán teljes, önmagához hű embereket nevelni, terelni, ha én magam is az vagyok.
Ne akarj a társadalmi elvárásoknak megfelelni, csak légy az, aki vagy, légy az, aki a gyerekek előtt is voltál, sőt legyél a gyerekeid által, annál még több. Ne hagyd, hogy nyomást gyakoroljon rád a felelősség vagy az a rengeteg elvárás, amit a világ diktál.
Ma már például, lazán felveszem azokat a feltűnő ruhákat, amiket a gyerekek előtt is imádtam, nem érdekel mit gondolnak a játszótéren – vagy bárhol- és simán behajtok az ovi elé úgy, hogy rock zene bömböl a kocsiban.
Mert hozzám tartozik ez is, azon kívül, hogy gyerekdalokat is hallgatunk, még fiatal apuka vagyok, aki élvezi az életet, ha ehhez abban a pillanatban az kell, hogy az óvodába menet kiadjam az egész napi stresszt magamból azzal, hogy tombolok egy jót a kocsiban, hát megteszem. Sőt olykor a gyerekekkel bulizok úton valahová, imádom azokat az energiákat, amiket bennük is felszabadít a zene! Hidd el, ez is egy olyan minta, amitől többek lehetnek. Látják és érzik, hogy pozitívan megélni egy pillanatot, akár egy három perces dal erejéig is fantasztikus dolog.
Sokkal kiegyensúlyozottabb szülő vagyok, amióta visszataláltam önmagamhoz és újra összhangban vagyok, ezt pedig érzik és látják a gyerekek is. Sőt ezekből a mintákból ők is építkeznek.
Találd meg azt az utat, ami neked és nektek a legjobb. Légy olyan szülő, amilyennek te a legjobbnak gondolod magad, ne foglalkozz mások és a társadalom elvárásaival. Mert ha te rendben vagy, és boldog a bőrödben, akkor hidd el semmi szükség a szülőség gondterhelt, régen kinyúlt, elnyűtt jelmezére.
(Kiemelt kép: Farkas Hajnalka)
