Lassan hetedik éve, hogy édesapa vagyok. Ezidő alatt rengeteget tanultam a gyerekeimtől, akik folyton újabb, és újabb tanításokkal látnak el.
Nem olyan régen ballagott a nagy lányom az óvoda játékokkal teli világából. Ahogyan közeledtünk a naphoz, egyre inkább éreztem magamon egyfajta felfoghatatlan érzést az idővel kapcsolatban. Hogyan szaladt így el mellettünk? Szinte képekben láttam magam előtt minden egyes fontos pillanatot, amikor először fogtam kezemben a szülőszobán vagy amikor életében először mondta azt nekem, hogy apa.
Néha úgy érzem magam, mint Steve Martin az Örömapa című filmben, én is éppúgy elveszek az emlékeimben.
Tényleg hihetetlen gyorsan eltelt ez az idő. Jó persze, a születésére másfél évvel megérkeztek az ikreink, ami még inkább gyorsította a dolgokat, de mégis, most azon gondolkodom hogyan verhetném át az időt, vagy csak köthetnék vele alkut, hogy egy picit újra visszakaphassak ezekből a pillanatokból.
Aztán eszembe jutnak az elalvás előtti apa-lánya beszélgetések, amik által remélem nem csak én, de ő is több lett. Arról, amikor megbántották, amikor nem értett valamit, amikor kétségei voltak, vagy csak őszintén kimondott mindent, amit gondolt. Mindig azt hiszem naivan, újat már nem igazán tanulhatok, de aztán az élet olyan szituációkat szül, hogy szó szerint össze kell szednem az állam a padlóról.
A ballagás napján is tanultam ismét egy igen fontos dolgot tőle.
Mégpedig azt, hogy az elvárt sémák, társadalmilag megszokott elvárások diktálása, nem mindig helyes. Fontos, hogy meghalljuk, amit kérnek tőlünk és támogassuk gyermekünk saját személyiségét, érzéseit, kéréseit is.
Sokszor csípem fülön magam, hogy bekapcsolt minták, a társadalom által jól bevált elvárások alapján működöm szülőként. Majd rájövök – mikor előbb, mikor később-, hogy nem ez a helyes út.
Ez most is így történt. A kislányom két dologban is figyelmeztetett minket ezen a napon, igazából küldte a jeleket, nekünk csak észre kellett volna venni.
Hetek óta nagyon izgult a ballagási fellépés miatt, közösen gyakoroltam vele a verseket, és igyekeztem kioldani belőle azt a stresszt, amit ez a helyzet okozott neki. Miután ezzel nyeregben voltunk, elérkezett a várva várt nap. Izgatottan készült a család, kapkodott, késésben, ahogy az egy nagy családnál megszokott. Hallom, hogy valami baj van. Nem szeretett volna fonatot a hajába, de az óvodai műsorhoz kifejezetten kérték. A feleségem mindent megpróbált, idegesen győzködte, míg nem sírás lett a vége.
Itt fogalmazódott meg bennem először a kérdés , hogy mit csinálunk?
Ez a nap róla kell, hogy szóljon, egy örök emlék lesz, stresszel a fellépés miatt, nem tudja mi várható egy ballagáson, hogy jövünk mi ahhoz, hogy nem hallgatjuk meg, amit kér. Így olyan haja lett, ami neki tetszett és jól érezhette magát.
Majd jött szülőségünk következő vizsgája, az előadás közben.
Nagyon szuperül ment minden, mint minden szülő, mi is gyermekünket figyelve, tekintetünkkel támogatva mutattuk neki, milyen ügyes. Majd két műsor között a népi szoknyáról, a csinos ballagási szoknyára váltottak.
Itt következett, az, amiért nagyon büszke voltam rá. Miután az átöltözést követve megérkeztek a terembe, láttuk, hogy az inge kívül lóg, nincs a szoknyába tűrve. Mivel közvetlen előttünk állt, anyukája, észrevehetetlen gyorsasággal, ahogyan azt az anyukáktól megszokhattuk már cselekedett, és helyre hozta a hibát.
Viszont ezt követően a lányom is ment a saját feje után, és ismét kihúzta a blúzt a szoknya fojtogató fogságából. Ekkor már az óvónéni is odasúgta nekünk, hogy nem engedte, hogy bent legyen. Arra gondoltam, hogy mennyire rosszul reagáltunk megint, és mennyire büszke vagyok a lányomra, hogy ezt megmutatta.
Hányszor kötünk alkut saját magunk ellen, mások elvárásai miatt felnőttként, hányszor nem mondunk nemet valami olyan dologra, amihez semmi kedvünk!
Hányszor érezzük magunkat kényelmetlenül, csak azért, hogy mások akaratának eleget tegyünk. Boldog vagyok, hogy ha még egy ilyen pici dologban is, de önmagáért azt tudta mondani, hogy nem, én így érzem jól magam, nem érdekel ki mit gondol.
Ezeket a dolgokat úgy gondolom, hogy nem szabad elvennünk tőlük. Főleg nem akkor, amikor egy ismeretlen, számára stresszel teli élethelyzetben van.
Most jön csak igazán a fülön csípésem legfőbb oka.
Szülőként nem szabad elfelejtenünk soha, hogy mi a gyermekeinkért vagyunk, nem szabad a sok elvárás miatt elnyomni bennük azt az ént, ami igazán egyedivé és megismételhetetlenné teszi őket. Meg kell hallanunk, amit kérnek, és nem szabad mindig a társadalom hagyományai, nyomásai vagy csak a berögzült szülői mintáink alapján cselekednünk.
Persze, meg kell tanítani nekik, hogyan is kell viselkedni a nagy zűrzavaros világban, de csak olyan kereteken belül, hogy igazán önmaguk lehessenek. Meg kell találni a tökéletes egyensúlyt, higgyétek el, tudom mennyire nehéz, mi is küzdünk vele nap mint nap, de tudom, hogy ha figyeljük őket, meghallgatjuk, amit mondanak, egy lépéssel közelebb kerülünk a megoldáshoz.
