A kérdés, amire egy apa sincs felkészülve

Azt gondoltam még van időm, azt gondoltam, még egy ideig nem kerül terítékre ez a téma. Viszont elérkezett ez a beszélgetés is a naggyal!

A minap, a nagylányom szálldogált körülöttem mint egy pillangó. Apró kecses kis bátortalan szárnycsapásokkal közelített, majd mikor már hozzám ért volna megint elillant. Éreztem valamit nagyon szeretne tőlem – közel nyolc év távlatából érzi ezt egy apa -, már a levegő mozgásából, anélkül is, hogy mondana bármit gyermeke. Majd egyszer csak megkérdezte:

“Apa, ugye te sosem hazudnál nekem?”

Jött a kérdés nyíl sebesen, én pedig azt sem tudtam mire irányul majd, de egyből rávágtam a választ: soha kicsim!

“Hallottam valamit a suliban. A Mikulás és a Jézuska tényleg nem létezik?”

Ekkor már tudtam, valami igazán nehéz, és mély beszélgetés kezdődik. Azon gondolkodtam, nem, az nem lehet, hogy ilyen korán véget érjenek a legnagyobb csodák.

Hiszen még nincs is nyolc éves! Hinni a csodában a varázslatban pedig mindenkinek jár. Hányszor kérlelünk, imádkozunk, fordulunk felnőttként is valakihez, vagy valamihez.

Vallástól és hittől függetlenül bízunk abban, hogy amit nagyon szeretnénk az teljesülhet vagy ha bajban vagyunk, utolsó reménysugárként érkezhet valamiféle megoldás, valamiféle „csoda”. Mert igenis, ezekre a hétköznapi reményekre szükségünk van! Ha csak magamra gondolok, számtalanszor beszélek az Úrhoz, kérem őt, fohászkodom.

Most pedig itt áll velem szemben, hatalmas barna szemekkel az a kislány, akit a világon a legjobban szeretek, és szinte könnyes szemmel várja tőlem a választ.

Mi a jó döntés: ha ennyi idős korában leleplezem az illúziót, megtöröm a varázst? Aztán azon kezdek el gondolkodni magamban, egyáltalán tudom én az igazat?

Oké, hogy azzal, hogy gyerekeid lesznek megkapod a titulust a Jézuskától és a Télapótól, hogy lehetőséget adj a csodára, a varázslatra nekik, de arról senki nem beszél, hogy ezt el is kell majd egyszer venned tőlük.

Ahány ház, annyi szokás, ahány szülő, annyi nevelés. Nincs jobb vagy rosszabb, elég jó van csak. Miután rádöbbenek magamban, hogy ez az egész nem feltétlenül a fizikai térben elhelyezett csokikról, ajándékokról szól, hanem leginkább a lélekről és hitről, csak annyit tudtam mondani neki:

„Tudod a varázslatok, és csodák csak addig tartanak, amíg bízunk benne és van elég hitünk. Ha valakinek nem eléggé ragyog már legbelül a hitének lángja, a varázslat is egyre gyengébb lesz és a csoda elveszik. Akitől ezt az iskolában hallottad, Ő már elvesztette az ebben meglévő hitét, de nincs ebben semmi gond, mert Ő már másban hisz. Ezt így kell elfogadni.”

Ahány ember, annyi hit, és csoda. Ha engem kérdezel, én mindig is hittem a Mikulás és a karácsonyi csoda létezésében, és ez már sosem lesz másképpen. Ha gyermeked születik egyszer, elárulok egy titkot is, amit csak mi szülők tudhatunk, mert ránk bízta a Mikulás és a Jézuska.

Láttam szemében a nyugalmat, a biztonságot. Vajon mi a helyes döntés egy ilyen kérdés után? A választ, azt nem tudom.

Persze előbb – utóbb meg fogja tudni, hogyan is történik mindez, de ha azt vesszük alapul, hogy mi felnőttek is szeretjük, ha meglepnek minket, ha valaki elrejt egy csokit a csizmánkba, vagy becsempész valami várva várt meglepetést a fa alá.

Az illúzió, hogy csoda történik ott marad legbelül a lelkünkben. Sőt a hit, a remény örökké bennünk él.

Egy nehéz vizsga szituációban, kilátástalannak tűnő élethelyzetben, kérjük a segítséget a hitünk által, teljesen függetlenül attól, ki miben és kiben hisz, vagy bízik.

Szülőként nem tudok, és nem is akarok elsiklani e felett. Sőt, hangsúlyozni szeretném a remény, a hit fontosságának jelenlétét az életünkben.

Mert igenis nagyon sok olyan élethelyzet adódik majd gyermekünk életútja során, amikor ez a két belső mozgatórugó átlendíti őket a nehézségeken.

Természetesen minden felnőtt tudja az igazat, de legbelül nagyon jól esik a törődés, gondoskodás, amivel nekünk készültek. Ne felejtsük el, hogy attól, hogy felnövünk, a szüleinknek örökké a gyermekei leszünk, és valljuk be, olyan jó néha hazatérni, és ha csak egy pár órára is, de ismét gyermeknek lenni. Érezni a szülői biztonság adta nyugalmat, törődést, a felnőtt felelősségek nélkül.

Mindent összevetve, természetesen minden szülő egyéni döntése, hogyan nyilatkozik ezekről a „csodákról.” Nálunk továbbra is maradnak a lelkünkben lakozó személyek, mert mi a hitet választjuk bennük egy életen át.

(Kiemelt kép: Farkas Hajnalka)