Van egy szerethető, fiatalos, fantasztikus lendülettel és pozitív kommunikációval bíró alapítvány. Civilek. Nevükhöz méltóan suhannak, missziójuk, hogy erőt adnak – ez az erő viszont oda-vissza működik. Sikertörténet, mondhatnánk, de a java még csak most jön. A romantikus indulás és az első „mozgalmi” évek után a lassú professzionalizálódást elképesztő dinamikus növekedés követte, ma már Gusztos Péter is újra vállalja a nyilvánosságot.

A siker után könnyebb a veszteségekről is beszélni. A politikai bukást jó néhány év követte árnyékban – ahogy ő fogalmaz -, sokat tanult a kudarcból, az újrakezdésből és ennek a kettőnek a ciklikusságáról is. Olyan ez szerinte mint a hosszútávfutás: mélypontok mindig jönnek, a kérdés az, mihez kezd velük az ember. A döntés a tiéd: bepánikolsz és feladod vagy változtatsz, szembenézel a helyzettel és to-vábbmész. Ehhez viszont erő kell, férfiként talán egy kicsit több is.

Gusztos Péterrel beszélgettem a SUHANJ! Alapítvány mögötti erőről, a váltásról, mélypontokról és a szembenézés felszabadító érzéséről is.

„Erőt adunk!” a szlogenetek – közel 8 év távlatában hogy látod, miben rejlik a SUHANJ! elképesztő ereje?

Hiánypótló tevékenységet csinálunk. Jó a név, szerethető a brand, amihez az emberek szívesen kapcsolódnak – civil szervezetként is nagyon fontos ez. Tőke nélkül, bő fél évtized alatt jutottunk oda, ahol most tartunk. Egyre többen ismernek és kedvelnek minket. Ez a stratégiai gondolkodásnak is köszönhető, a kezdetektől tudatosan építkezünk, tudjuk, mit szeretnénk csinálni és hogyan. Emellett pedig az élményfaktornak is hatalmas ereje van.

Az élmény alatt pontosan mit értesz?

Suhanni jó, a mozgás örömét mindenki átélheti. Egymással megosztani pedig leírhatatlan élmény. Erőt adunk fogyatékossággal élő suhancainknak és az önkénteseknek is. Ha valaki ezt az egészet csak kívülről nézi, még az is kap egy nagy adag motivációt.

Az erőt adunk szlogen akkor minden irányba működik…

Mi máshogy kezdtünk el beszélni a fogyatékossággal élőkről, mint ahogyan az eddig itthon megszokott volt. Alapelvünk, hogy sosem a szánalomra játszunk, senkit nem akarunk sajnáltatni. Az idei egy százalékos kampányunkban is azt mutattuk meg, mennyire erősek, jókedvűek tudnak lenni emberek, akik valamilyen testi, vagy mentális akadályozottsággal élik az életüket, illetve azt, hogy mit adnak ők.

Gusztos Péter - interjú - férfimagazin

Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu

Mindehhez pedig megnyílt az ország első integratív fitnesz terme is, amely lehetőséget biztosít a rendszeres sportolásra!

A SUHANJ! Fitness hazánk első akadálymentes és integratív edzőterme. Nem egyszerűen fogyatékossággal élőknek akartunk csinálni egy edzőtermet, hanem egy olyan helyet hoztunk létre, ahol természetessé válik az, hogy sérültek és épek együtt sportolnak.

És erőt adnak egymásnak.

Igen. Amikor a futópadon mellettem futó embernek protézise van, mert egy balesetben elvesztette az egyik lábát, amikor a kranking edzést egy kerekeszékes sportoló tartja, akinek olyan karja van, amilyen nekem soha nem lesz, vagy amikor átélem, hogy látássérült emberek akár a város másik végéből nap, mint nap önállóan eljönnek edzeni, átgondolom a saját kifogásaimat.

A másik oldalról a fogyatékkal élők az integrált teremben átélik, hogy

nem szánakozással néznek rájuk, erősödik az önbizalmuk, kapcsolatokat építenek. Így lesz a sport a társadalmi integráció fontos eszköze.

Mik az eddigi tapasztalataitok?

24 ezer belépés körül járunk 2016 augusztusa óta. Vendégeink 20 százeléka fogyatékkal élő ember. Tartottunk attól, hogy lesz-e elegendő ép vendégünk, de ez a félelem alaptalannak bizonyult, sőt! Azt látjuk, kifejezetten felszabadítóan hat sokakra a közeg. Vannak, akik azért nem mennek el edzőterembe, mert azt gondolják, hogy mindenki nagyon ki van gyúrva, mindenki nagyon szépen le van barnulva, mindenkinek hibátlan alakja van. A fitnessfasizmus sokakat elriaszt.

Nálunk ezek a gátlások eltűnnek, mert nyilván nincsenek előítéletek egy olyan helyen, ahová testileg sérült emberek is járnak.

Gusztos Péter - interjú - Suhanj Alapítvány

Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu

200.000 forinttal indult a Suhanj!, tavaly 55 millió forint éves bevételből gazdálkodtatok – őrületes tempó és fantasztikus eredmény! Mi adott erőt neked az alapítvány indulásakor közvetlenül azután, hogy nem csak a politikai pályafutásod ért véget, de a párt is megszűnt?

Nehéz volt elengedni az előző életemet, mert nagyon érdekelt, amit csináltam és hittem is abban, amit mondtam. Nyilván sikerként is éltem meg, hogy fiatalon kerültem a politikába. Volt egy viszonylag korán befutott karrierem, a liberális párt vezetésében ültem és parlamenti képviselő voltam 8 évig, frakcióvezető-helyettes. Amikor ennek vége lett, a bukás után sokat gondolkoztam, hogy mivel folytassam. Magára a változásra jól tudtam reagálni, új motivációt kerestem és találtam egy olyan történetben, ami teljesen a saját gyerekem volt, az ötlettől a névadásig.

Mi lendített akkor tovább?

Erős drive volt bennem, hogy olyan tevékenységbe fogjak, amit Magyarországon nem csinál még más, amit a nulláról lehet elkezdeni, a semmiből felépíteni. Olyan partnerekkel, olyan emberekkel, akiket én választok ki. Magam akartam csinálni valamit, elég sokat alkalmazkodtam 10-12 évig. Sok kompromisszumot kötöttem, szerettem volna, ha a dolgok úgy történnek, ahogy azt én elképzelem. És miközben ebben volt persze ego trip is, a bennem élő exhibiconista meg tudott barátkozni azzal, hogy a politikával járó nyilvánosság után árnyékban teltek el évek, ameddig az alapítvány sikere láthatóvá kezdett válni.

Jó egy évvel ezelőtt mégis nyíltan beszéltél arról, hogy depresszióval küzdöttél.

Segíteni akartam azoknak, akik nem tudnak róla beszélni. Úri huncutságnak tartjuk, ha valaki pszichológushoz jár. Azt is gondoljuk, hogy csak azoknak van rá szüksége, akikkel valami nagyon nagy baj van. Közben pedig kisebb-nagyobb válságainkban

rengeteget segíthet abban, hogy jobban megértsük saját magunkat, motivációinkat és megtaláljuk céljainkat – vagy épp abban, hogy ne kövessük el mindig ugyanazokat a hibákat.

Egy jó terápia mélyebbre is tud ásni, rá tud döbbenteni minket arra, hogy honnan hozunk magunkkal rossz mintákat, megoldásokat, reakciókat. Fontosnak tartottam elmondani, hogy nem szégyen szakember segítségét kérni.

Pedig férfiként elég nehéz…

Ha meg akarsz tanulni egy nyelvet, nyelvtanárhoz mész. Ha jogosítványt akarsz, beiratkozol egy tanfolyamra. Miért lenne különb, ha pszichológushoz fordulsz segítségért? Ez racionális befektetés ahhoz, hogy jobban működj a mindennapokban, eredményesebb, boldogabb legyél. Piszokul megtérül.

interjú - Gusztos Péter - férfimagazin

Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu

Társadalmi berögződés, hogy egy erős férfi nem kérhet segítséget?

Itthon az a kultúra, hogy a férfiak nem lehetnek gyengék, nem bukhatnak el. De ki az erős férfi? Mihez kell erő? Az az erős, aki soha nem sír és soha nem mondja el, ha fáj valami, hanem inkább minden pénteken hülyére issza magát a haverokkal? Tudom, bevett recept, de ettől még nem jó megoldás.

Erő ahhoz kell, hogy saját magaddal őszinte legyél. És ahhoz is, hogy ne élj vissza az erőddel, ha észreveszed, hogy a másik gyengébb.

Ne öncélúan átgázolni akarj a többieken. Ha igazán erős vagy, oszd meg másokkal ezt az erőt. Adj belőle.

Neked mi a recepted a krízishelyzetekre?

Nem tudok általános megoldást mondani. De azt tudom, hogy

azzal az előzetes várakozással okozzuk magunkban a legtöbb bajt, ha elhisszük, hogy meg lehet úszni válságok nélkül. A legfontosabb tudni azt, hogy a krízis természetes. Mindenki életében vannak válságok, veszteségek.

A legtöbb dologgal úgy vagyunk, ahogy a Harcosok klubjában mondják az IKEA kanapéról: ha megveszed, azt hiszed, a kanapé ügyet egy életre megoldottad. Ezzel szemben a helyzet az, hogy mindig van valami. A barátaimat szoktam ezzel fárasztani, hogy ez a Gusztos-féle szabály, hogy mindig van valami. Mondok személyes példát. A politikai bukás után egy hosszabb, önsajnálattól sem mentes mélypont után megint azt érezhettem az elmúlt években, hogy egy önbizalmat adó, sikeres történetben vagyok benne az alapítvánnyal – és ekkor jön a magánéleti krízis. Mondom: nem dőlhetsz hátra, mert mindig van valami.

Igen, a nyáron jelentettétek be Kovács Patrícia színésznővel, hogy elváltok. Hogy vagy most?

Egy hosszú kapcsolat vége sosem könnyű senkinek. 9 év az 9 kilenc év és mi szinte azonnal össze is költöztünk az elején, tehát ez az együttélés nettó ideje is. Van egy csodálatos kislányunk, létrehoztunk együtt egy alapítványt, ott vannak a kutyák – ezer szálon kötődünk. Egy ilyen kapcsolatot ugyanúgy gyászol meg mindenki, mint egy közeli hozzátartozó elvesztését. A gyásznak is megvannak a maga szakaszai, viharos másfél év után azt hiszem megérkeztem az utolsóhoz, ami az elfogadás. Életemnek egy új korszaka kezdődött mindenféle értelemben. Igyekszem lezárni azt, ami mögöttünk van és már előre nézek. Trisával (Kovács Patrícia – a szerk.) együtt is és külön-külön, magunkban is dolgozunk ezen. Megbeszéltük, megértettük, hogy nagyon sok hibát követtünk el. Tulajdonképpen szinte az összeset, amit egy hosszú kapcsolatban el lehet követni.

A pszichológusok ilyenkor azt kérdezik: szeretnél beszélni róla?

Elhittük, hogy ez már bent van a zsákban, nem kell már vele foglalkozni. Elfelejtettük, hogy minden egyes nap meg kell érte küzdeni, meg kell dolgozni. Szép dolog hinni abban, hogy valami örökké tart, de ha elhisszük, hogy valami örökké tart anélkül, hogy bármit tennénk érte, annak biztos, hogy vége lesz.

Munkában, szerelemben, mindenben így van. Ha belegondolok, amúgy a politikával kapcsolatban is épp ezt gondoltam: lesznek jó idők, rosszabb idők, de mindig lesz.

A mindennapokban erről azért könnyű megfeledkezni…

Sok kapcsolatnak emiatt is lesz vége. Aztán jön a drámai végjáték, amikor először mindig a másikat hibáztatjuk inkább. De

ha nem vagyunk képesek felmérni, hogy nekünk személy szerint mi volt a felelősségünk, el fogjuk cseszni a következőt is – már elnézést a kifejezésért. Ugyanazokat a hibákat fogjuk újra elkövetni.

Ezért most már leginkább azzal foglalkozom, hogy nekem mi volt a felelősségem. Mert a hibákat együtt követtük el, de az ősbűnt, az első árulást azt bizony én.

Gusztos Péter - férfimagazin - interjú

Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu

Minden elromlik?

Most mondjam azt, hogy csak ami elromolhat…? Nem jó persze úgy élni az életünket, hogy rá vagyunk feszülve arra, hogy semmi nem tarthat örökké, mi lesz, ha vége lesz. De rettegni sem szabad attól, hogy a dolgok változnak. Ha valami biztosan zajlik a világban, az épp az, hogy egyre gyorsabban tudnak megváltozni körülöttünk a dolgok. A rugalmasságban látom a megoldást. Ha jön a változás, akkor arra jól tudjon az ember reagálni. Elfogadja, hogy az is része a játéknak. Nekem ebben nagyon sokat segít a hosszútávfutás.

Mit értesz ezalatt?

Lassan félszáz maraton van a hátam mögött, futottam néhány ultratávot is. Amikor sok-sok órán keresztül futsz, megtanulod, hogy vannak holtpontok. Ezek a mélypontok pedig teljesen természetesek, a verseny részei. A te döntésed, hogy bepánikolsz és feladod vagy pihensz kicsit, tempót váltasz, eszel, iszol – közben eltelik egy kis idő, megtanulod, hogy az idő egy csodálatos dolog – és továbbmész. És ezek a holtpontok a legértékesebb részei a dolognak. Megtanulod, hogy mindből ki lehet jönni, hogy mindig van visszatérés.

A saját gyengeségeiddel való szembenézés, elfogadás valahol elképesztő erőt is ad!

Gusztos Péter

Jónásnak pedig külön köszönjük a türelmet! Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu

Az a habitus, ami a hosszúfutásban szükségképpen kifejlődik benned, szinte bármilyen krízishelyzeten át tud segíteni. Ennek része, hogy az ember elfogadja azt az állapotot is, amikor hullafáradt, üres és azt hiszi, egyetlen egyet sem tud már lépni.

Nem az önsajnálatról beszélek, hanem arról, hogy nem szabad tagadni. Van olyan, hogy valami nem sikerül, vagy elveszítünk egy állást, véget ér egy kapcsolat, amit nem akartunk, hogy véget érjen és olyan is van, hogy elrontunk valamit, ami már nem visszafordítható. Hosszú távon jobb, könnyebb és a továbblépéshez pedig erőt ad, ha a rátakarás helyett mindezzel szembenézel. Közben pedig azt is tudod, hogy vége lesz, kijössz belőle és szépen mész tovább.