Nishimura Mako: az egyetlen nő, akit tagjai közé fogadott a jakuza
A közismert japán bűnszervezet, a jakuza derékhadát ugyan férfiak alkotják, de évtizedekkel ezelőtt megtört az ősi hagyomány: egy nőt is befogadtak maguk közé. A most ötvenes évei végén járó Nishimura Mako makacs szorgalommal járta végig az alvilági ranglétrát.
Megjelenése alapján hétköznapi japán hölgynek tűnik a most 57 éves Nishimura Mako, de a külső szemlélőt egész más gondolat keríti hatalmába, ha észreveszi a nő hiányzó kisujját, vagy épp a testét borító tetoválásokat. Mako húszas évei alkonyán csatlakozott az ország leghíresebb és legnagyobb kiterjedésű bűnszervezetéhez, a jakuzához, melynek nők csupán kivételes esetben lehetnek teljes jogú tagjai. A férfiak határozzák meg a belső hierarchiát: nemcsak a bűnpiramis csúcsán állnak, de az alacsonyabb rendű feladatokat sem szívesen engedik át az ellenkező nem képviselőinek. A jakuzák feleségei, lányai és szeretői mellékes szerepet töltenek be: hivatalosan sosem avanzsálhatnak tagokká, de a drogkereskedelembe – korlátozott mértékben – beleszólhatnak. Sőt, a jakuza főnök felesége, az anesan fontosabb pozíciókat is magára vállalhat, sőt szárnyai alá veheti a fiatal tagokat, és képviselheti azok érdekeit a vezetőséggel szemben.
Mako esete azonban minden szempontból különleges, hiszen a nő nem csupán szimbolikus feladatokat vállalt, hanem esküt tett a rettegett szervezetnek: a jakuza teljes jogú tagjává vált.
Nishimura kormánytisztviselők sarjaként látta meg a napvilágot, és kifejezetten hányatott gyermekkor jutott osztályrészéül. Tekintélyelvű apja gyakran bambuszbottal ütlegelte, mégpedig „pedagógiai okokból”. A fiatal lány hamar megcsömörlött az erőszaktól, és az utcán kötött ki. Először a Bószózoku nevű motoros bandához csatlakozott, melynek berkeiben elsajátíthatta az önvédelem alapjait. Az öntörvényű, helyét kereső vadócot végül egy jakuza karolta fel, és megtanította „szakmája” legfontosabb fortélyaira: arra, hogyan kell védelmi pénzt beszedni, megzsarolni az ellenlábasokat, elsimítani a vitás ügyeket, vagy épp prostitúcióra toborozni fiatal lányokat.
Mako egyszer az éjszaka közepén kapott sürgős hívást jakuza cimborájától, aki hatalmas bajba keveredett. A lány szó nélkül a segítségére sietett, és egy bunkósbottal valóságos vérfürdőt rendezett a helyszínen, ahol az illetőt meg akarták leckéztetni. Nishimura ekkor keltette fel a helyi jakuza egyik elöljárójának figyelmét, aki az irodájába rendelte a fiatal, ambiciózus munkaerőt.
A lányt ekkor már úgy ismerték a környékbeli javítóintézetekben, mint a rossz pénzt: a társadalomba nem tudott, és nem is akart integrálódni, az pedig meg sem fordult a fejében, hogy visszatérjen a szüleihez.
Amikor a jakuza főnök állást ajánlott neki, hezitálás nélkül elfogadta. Először kisebb feladatokat bíztak rá, majd – miután bizonyította hűségét és alkalmasságát – a szakazuki szertartás keretében, férfi kimonóba bújva fogadott örök hűséget a bűnszövetkezetnek.
A nő ezután részt vett a prostitúció szervezésében, kisebb-nagyobb adósságokat hajtott be, és drogüzleteket is lebonyolított. Amikor a yubitsume nevű rituálé keretein belül levágta saját kisujját, hogy így kérjen bocsánatot vezetőitől egy vétkéért, ráébredt, hogy különös „érzéke” van a csonkításhoz. Nem telt bele sok idő, és már Makót hívták segítségül, ha valamelyik tag egy csúnyább fiaskó után nem volt hajlandó önként megválni a végtagjától. A nőt hamarosan „az ujjcsonkítás mestereként” kezdték emlegetni.
Makót következetesnek és kíméletlennek ismerték a társai. „Nagyon erős voltam közelharcban, férfi ellen sosem veszítettem. Ezzel vívtam ki a jakuza tiszteletét” – írta Nishimura tavasszal megjelent memoárjában.
Hűsége egy idő után mégis megkérdőjeleződött. Harmincas éveiben már egyre kevésbé tudott azonosulni a jakuza mentalitással, és úgy döntött, inkább saját metamfetamin-birodalmat épít. Függetlenségi kísérletét a szervezet sem nézte jó szemmel, és hamarosan száműzte tagjai közül. Mako később szerelembe esett az egyik rivális banda tagjával, és a párnak két gyermeke is született.
A nő házassága hamar válságba került. Noha megpróbált eltépni minden köteléket, mely az alvilághoz fűzte, tetoválásai és megcsonkított kézfeje hamar leleplezte a munkáltatók előtt, egyszóval a társadalom nem várta tárt karokkal. Így hát egy időre visszatért a szervezett bűnözéshez, de amikor végleg megromlott a viszonya gyermekei apjával (aki időközben csatlakozott a jakuzához), úgy döntött, hátat fordít régi életének. Eleinte ugyan megpróbált visszatérni a metamfetamin-üzletbe, de két kudarcos év után újabb irányváltásra kényszerült.
Mako végül a bontóiparban helyezkedett el, kibérelt magának egy piciny lakást, és most magányosan tengeti mindennapjait. A nőnek azonban van egy másik, „titkos” élete is: a Gojinkai nevű, az ex-jakuzák társadalmi reintegrációját segítő egyesület egyik ágát irányítja.
A korábbi bűnözők napi rendszerességgel összegyűlnek a jótékonysági szervezet égisze alatt, elmerengnek a „dicső” múlton, és együtt tervezik a jövőt – immár a törvények szabta keretek között. Ha az egykori jakuzák találkoznak, és leülnek egymással cseverészni, még mindig Mako az egyetlen nő asztalnál.
Voltak más nők is, akik nagy befolyást gyakoroltak a bűnszervezet működésére, de Mako az egyetlen hölgy, akit a belterjes közösség teljes jogú tagjává fogadott. Életrajzi könyvéből nem pusztán a japán szervezett bűnözés brutális, vérrel pettyezett világát ismerhetjük meg, de a női önkeresés sajátosan 21. századi története is kibomlik a szemünk előtt.