Michelin Guide: az elsőszámú fine dining-kalauz fordulatos története
Ha valaha ültél már Michelin-csillagos étteremben, bizonyára te is eltűnődtél egy zavarba ejtő ellentmondáson: hogyan lehetséges, hogy a világ leghíresebb fine dining-kalauza ugyanazon a néven fut, mint egy gumigyártó vállalat?
Nos, ha a gyökereinél akarjuk megragadni a Michelin-mítoszt, akkor képzeletben vissza kell repülnünk azokba az időkbe, amikor a világhírű étteremkalauz még kósza gondolat formájában sem létezett. Ahogy a CNN cikke is felidézi, Édouard és André Michelin a 19. század végén alapították meg saját gumigyártó vállalkozásukat a vidéki Clermont-Ferrand városában, négyórányi távolságra Párizs déli részétől. Ebben az időszakban háromezernél is kevesebb autó rótta Franciaország útjait, a fivérek pedig úgy gondolták, valamivel okvetlenül fel kell lendíteniük az autós közlekedést.
Annak érdekében, hogy minél több autótulajdonos vásároljon tőlük gumit, a testvérek kiadtak egy zsebkönyvet, melyet Michelin Guide-nak neveztek el.
A vörös borítójú könyv valójában térképként funkcionált, s olyan információkkal látta el a sofőröket, melyek nélkülözhetetlennek bizonyultak az akkor még gyerekcipőben járó autós közlekedés szempontjából. A Michelin Guide nem csupán az ország legforgalmasabb városainak térképét tartalmazta, de leltározta a legjobb éttermeket, szállodákat, a legolcsóbb benzinkutakat is. A fivérek arra számítottak, hogy ha a francia autótulajdonosok vezetési kedve elér egy bizonyos szintet, akkor – a gumiabroncsok természetes kopásából kifolyólag – a kuncsaftjaik köre is szélesedni fog.
A testvérpár eleinte mindenki számára ingyenesen tette hozzáférhetővé a vörös könyvecskéket, egy idő után azonban rájöttek, hogy vastagon hoz a konyhára, ha pénzt is kérnek a kiadványokért. Be is jött a számításuk, mivel az autósok részéről – megélénkülő utazási hajlandóságuk okán – egyre nagyobb szükséglet mutatkozott a Michelin Guide iránt. A cég egy idő után külön irodákat is létesített ügyfelei számára, ahol a turisták utazásszervező szakértők segítségét is igénybe vehették.
Bizonyítékok ugyanakkor nem támasztják alá, hogy a könyvecskék ténylegesen fellendítették volna a a gumigyártó vállalkozás forgalmát. A Michelin Guide inkább egy új, de fontos bevételi forrásnak számított.
A kalauz 1904-től nemzetközivé vált, Olaszország, Svájc, Belgium, Luxemburg, Hollandia és az Egyesült Királyság pedig külön kötetet kapott. A kiadvány történetének újabb fontos fordulópontja 1919-re datálható, amikor megjelentek a piacon az első vörös borítójú könyvek, melyek egyidejűleg több országra vonatkoztak.
A Michelin mára világszerte ismert és kedvelt márkanévvé nőtte ki magát. A cég értékét 24 milliárd dollárra becsülik, és évente hozzávetőleg 200 millió gumiabroncsot gyárt. A Michelin Guide pedig mára a világ leghíresebb és legmegbecsültebb fine dining-kalauza lett, mely három különböző földrészen 30 ezer étteremre terjed ki.
A kalauz a szálláshelyek és éttermek értékeléséhez saját szimbólumrendszert használ, mely a komfortfokozatot és az árkategóriát is jelöli. Mindmáig öt fő szempont szerint pontozzák az éttermeket, ezek a következők: a felszolgált ételek minősége; a sütés, főzés, ízesítés színvonala; a konyha stílusa és eredetisége; az ár-érték arány és a látogatások gyakorisága.
A névtelen ítészek (inspecteur) egyéni ízlésétől függ, hogy egy étterem hány csillagot kap. A kritikusok kizárólag az ételeket minősítik, a terítéket, a dekorációt, a felszolgálás színvonalát nem veszik figyelembe a verdikt meghozatalakor.
- Egy csillaggal minősíti a Vörös Könyv a „kellemes úti kitérőt jelentő, kiváló fogásokkal büszkélkedő” éttermeket.
- Két csillagot kapnak azok a kitűnő éttermek, amelyek miatt érdemes az utazóknak hosszabb kitérőket is tenni.
- Három csillagot adnak azoknak a helyeknek, amelyek meglátogatása külön utazást is megér.
