Így (nem) lettem autós újságíró
Olvasni már akkor is egész jól tudtam, hogy az íráshoz mennyi közöm lesz a későbbiekben, azt nem hiszem, hogy bárki meg tudta volna jósolni. Sosem volt kimondott cél, mégis megtalált újra és újra, míg végül itt kötöttem ki.
Alapvetően reál beállítottságú vagyok, már az általános iskolától kezdve két dolog érdekelt: az autók és a számítógépek. Gyűjtöttem az autós kártyát meg a Sebesség albumba a matricákat, nyomkodtam előbb a Commodore Plus/4-et, később a Commodore 64-et. Bár olvasni szerettem, az irodalom, mint tantárgy sosem volt nagy barátom. Amikor a pályaválasztás kérdése sokadszor, már a döntési helyzethez közeledve felmerült – és természetesen fogalmam sem volt róla mit akarok – egy pályaválasztási tanácsadáson kötöttem ki. A felmérő teszt eredményeit látva a kiértékelő pszichológus megerősítette, ilyen erős és egyértelmű műszaki irányt ritkán lát kirajzolódni a válaszokból. Egyértelmű volt hát az út, az informatika lett a kitűzött irány, így lettem előbb OKJ-s rendszergazda, majd főiskolát végzett mérnök-informatikus, később projektmenedzser.
A tanulás mellett egy korábbi, gimnáziumi osztálytársammal írtunk cikkeket egy azóta már rég megszűnt informatikai magazinnak (ez volt az SWI/Freeweb csapata által indított root.hu), ekkor kezdett először beférkőzni a műszaki terület mellé az írás is.
2002 körül megjelent az Autó Pluszban (még papíron) egy írás a főszerkesztőtől, Balázs Viktortól, ami pontosan betalált. Arról szólt, hogyan kezdődött a pályafutása, amikor egyszerűen írt egy levelet valakinek, hogy ő ezt szeretné csinálni, kapott egy lehetőséget, és ennek köszönheti, hogy elindult ezen az úton. Bekapcsoltam a számítógépet, megfogalmaztam egy e-mailt arról, hogy úgy érzem hasonló cipőben járunk, megkérdeztem volna-e kedve egy beszélgetéshez. Nem sokkal később megjött a válasz, behívott az Autó Plusz szerkesztőségébe. A legfontosabb kérdés, amit feltett nekem, és ami a legjobban megmaradt bennem arra vonatkozott, hogy szerintem mi a dolga, mi az igazi feladata egy autós újságírónak? Egyrészt az információátadás, a vásárlás előtti tájékozódás segítése (2002-ben járunk, információ ekkor az autós lapokban volt az újságosok standján, az internet még épphogy éledezett az országban), másrészt a szórakoztatás – hangzott a válaszom, ami valószínűleg tetszett neki, mert két próbacikk megírását kérte tőlem. Akkoriban két autó volt a családban, a Daewoo Lanos és a Suzuki Maruti közül utóbbi lett a kiválasztott, a feladat pedig, hogy írjak tesztet két stílusban: egy print lapban megszokott és egy az akkor már létező Totalcar hangvételéhez passzoló változatban. Hazamentem, elkészítettem a házi feladatot, elküldtem és vártam. Nem sokkal ezt követően megszűnt az Autó Plusz magazin, Viktornak pedig ebben a helyzetben vélhetően a legkisebb gondja arra volt, hogy nekem visszajelezzen, így ez a vonal elsikkadt.
Később, 2008-2009-ben kis kitérőként a NASA közleményei alapján írtam híreket, cikkeket a Marson folyó kutatásokról a Magyar Csillagászati Egyesület hírportáljára, majd egy hosszabb szünet következett.
2016. év végén kezdtem besokallni az évek óta a főállásomat jelentő online világban (ekkor épp webáruházak tervezésével, e-kereskedelmi tanácsadással és fejlesztési projektekkel foglalkoztam), kértem egy hónap fizetés nélküli szabadságot, hogy kicsit feltöltődjek és rendbe szedjem a gondolataimat. Ekkoriban hagyta ott Vályi Pista és Stump Bandi a Totalcart – aki követi a magazint és a podcastot, az tudja, hogy két jelentősen eltérő, de emblematikus karakterről van szó. Ilyen minőségükben nem szándékoztam pótolni őket, de úgy ítéltem meg, talán a két kieső ember miatti munkaerőhiány akár egy lehetőséget is jelenthet.
Kinyitottam a Messengert, írtam egy üzenetet Nyegleónak, aki hosszú évek óta oszlopos tagja a szerkesztőségnek, bár nem a frontvonalban, hanem főként a háttérben tevékenykedik. Vele még régről ismerjük egymást, amikor közös ismerősünk, az unokabátyám különféle másodállásban megvalósítható webes fejlesztési projektekre gründolt projektcsapatokat, és Nyegleóval még mindketten a programkódok és az adatbázisok lelki világával voltunk napi szinten elfoglalva. Végigcsináltunk akkoriban pár közös projektet, az ismeretség pedig pont kapóra jött. Feltettem hát neki a kérdést, hogyan is lehet hozzájuk bekerülni. Idézem: “Kihalásos alapon, ismerős ajánlással, próbafeladattal?”
A harmadik válasz bizonyult a helyes megfejtésnek, így vettem egy nagy levegőt, és írtam egy e-mailt a főszerkesztőnek, Papp Tibinek, hogy ha jól sejtem ott elkélne a szorgos kéz, én egyesek szerint tudok írni, láttam már közelről fényképezőgépet (még papírom is van róla), értem hogy működik az online világ, amúgy meg már az oviban is az autós szőnyeg, az általánosban meg a Sebesség album volt a kis világom középpontjában. Rövidesen jött a válasz, menjek be, beszélgessünk. Leültünk az akkoriban épp Égéstér stúdiónak használt kis irodába, Tibi érdeklődve végighallgatta a mondanivalómat, majd leszögezte: nincs ideje beküldött anyagokat szerkesztgetni, ha tudok olyat küldeni, ami készen mehet élesbe, akkor próbáljuk ki, írjak egy cikket. Nekiültem, leírtam a gondolataimat, amik az akkor éppen aktuális MX5-ös Mazdámmal kapcsolatban nyomasztották a lelkemet, és elküldtem. Pár nap múlva jött a válasz, az e-mail megnyitásakor pedig nagyot dobbant a szívem: “Tetszik a poszt, mi legyen vele, lehozzuk?“ Most ekkor ez tényleg megjelenik? Végül egyetértettünk abban, hogy a személyes sztori miatt a Belsőség blogban lenne jó helye, de ott ismeretlen szerzőként furán mutatna, eltesszük későbbre. Azóta sem jelent meg sehol, talán majd itt, hamarosan – ha bátor leszek és felvállalom az MX-5 klub népharagját, mert bizony nem álltam be az ortodox Jinba Ittai rajongók sorába a véleményemmel.
Nem sokkal ezt követően ott ültem bent egy borongós hétfő délelőttön a hétindító szerkesztőségi értekezleten olyan emberek között, akiknek a munkáját addig csak távolról figyeltem. Szemben velem Winkler, balra mellettem Assur, az autóipar két lábon járó lexikonja, jobbra mellettem Csipszer Máté, aki szintén épp akkor tartott az onboarding fázisnál, eggyel odébb Göbölyös doki, én meg bevallom, hirtelen egészen kicsinek éreztem magam. Beszélgettünk a heti aktuális témákról, illetve arról, hogy Mátéval milyen cikkeket tudnánk külsősként hozni a közeljövőben. Azzal váltunk el a végén Tibivel, hogy rövid gondolkodást követően jelentkezem.
Abból, hogy ez a cikk most itt jelenik meg, könnyen kitalálható: nem sikerült. És ez csak rajtam múlt. Hiába szeretnél nagyon elérni valamit, amikor hirtelen előtted a lehetőség, nem mindig tudsz azonnal élni vele. A nagy tanulság, hogy nem odakerülni nehéz, hanem bent maradni és tényleg végigcsinálni. Akkor és ott úgy tűnik én kevés voltam hozzá. Nem tudtam felvenni a ritmust, szükségem lett volna az állandó nyüzsgésre, a szerkesztőségi közegre, azokra az impulzusokra és terelgetésre, amit jellemzően egy gyakornok kap meg, nem egy külsős, akitől kész cikkeket várnak. Utólag visszanézve úgy tűnik, nekem jobban működött az a megközelítés, hogy elkezdem inkább kisebb lépésekben felépíteni ezt az irányt, mint az, hogy azonnal a teltházas uszodában, a legnagyobb medencébe ugrok fejest a rajtkőről.
Szép lassan visszatért az élet a normál kerékvágásba, a szabadságom után folytattam a munkát a webáruházak környékén.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Az év második felében egyszerre két fronton került ismét előtérbe az írás. Céges projektként elindítottunk az e-kereskedelemmel foglalkozó Kosárérték magazint, aminek azóta is főszerkesztőként koordinálom a mindennapi megjelenését, egy emlékezetes keddi napon pedig kaptam egy érdekes telefonhívást. A Telekom és a Forbes együttműködésében elindult a vállalkozókat támogató Hello Biznisz program, aminek a soron következő témájaként az online értékesítést jelölték ki, és sürgősen kellett a következő workshopra egy hozzáértő előadó. Csütörtökre, azaz két nappal későbbre. Szeretek szakmai dolgokról beszélni, szeretek előadni, de nagyon nem szeretem az utolsó pillanatban beeső váratlan, a rendes felkészülést lehetetlenné tevő felkéréseket. Átbeszéltük a helyzetet házon belül, és úgy döntöttünk, így is elvállalom, hátha valami jó sül ki belőle – bár utólag visszagondolva nem pont ez a lehetőség járt a fejünkben abban a pillanatban.
Megtartottam az előadást, amit egy csoportos közös ötletelés, mondjuk úgy “műhelymunka” követett, az asztalomnál pedig résztvevőként ott ült Halmai Zsófi, az Igényesférfi.hu magazin alapítója, főszerkesztője is. Az eseményt követően váltottunk pár levelet, tovább gondolkodtunk azokon a kérdéseken, amik a magazin továbbfejlesztésével kapcsolatban felmerültek, majd egy személyes találkozóban is megállapodtunk. Ekkor tettem fel a kérdést: értem én, hogy férfiaknak szól a magazin, de akkor hol az autós tartalom? Nyitott fülekre találtam, Zsófi is egyetértett abban, hogy nagyon hiányzik a témakör, tesztautó is lett volna már, csak nem volt, aki foglalkozzon vele. Innen már egyenes út vezetett odáig, hogy együtt kitaláljuk és elindítsuk az autós rovatot, aminek nem lehetett más a nyitócikke, mint egy visszaemlékezés gyerekkorunk meghatározó autós inspirációjára, a Sebesség albumra.
Hogy miért sikerült ekkor az, ami fél évvel korábban máshol nem? Talán mert itt nem éreztem azt a nyomást, azt a felelősséget. Nem kellett a kíméletlen kommentelők kereszttüzébe állnom, a szerkesztőség rutinos tagjaival “versenyeznem”, ehelyett lassan, fokozatosan építhettük fel a rovatot és fokozatosan fejlődhettünk, nőhettünk fel a feladathoz is.
Az első visszaigazolást, magabiztos pillanatot megint egy váratlan helyzet hozta – ideje lenne megtanulnom végre, hogy ezekben ne a kényelmetlenséget, hanem a lehetőséget lássam. Egy pénteki nap kora délutánján csörrent meg a telefonom, Zsófi hívott. “Figyelj csak, lenne itt egy tesztautó a hétvégére.” Egészen lassan, tagoltan mondta – vagy olvasta – nekem: “Audi T-T R-S. Érdekel? Ma 4-ig kellene átvenni.” Abban a pillanatban nem létezhetett olyan indok, ami visszatartott volna, hogy ne pattanjak fel az asztalom mellől, és induljak el azonnal az autóért. Két napnyi tömény élvezkedés és egy Balaton-felvidéki túra után hétfőre megszületett a cikk (Interaktív élményszínház). Később Bea, a Porsche Hungária PR-osa egy levelezésben mintegy mellékesen megjegyezte ennek kapcsán: “Amúgy tényleg nagyon jó volt a teszt.”, ekkor kezdtem elhinni, hogy jó az irány, amerre tartunk.
Azóta megjelent a rovatban majdnem 500 cikk. Kezdetben én írtam mindet – többségük autós hír és érdekesség volt, köztük jó néhány autó teszttel, elvétve egy-egy szubjektív írással -, majd bekapcsolódott az autós témákba Szász Nóri a lifestyle vonallal, Földi Tamás további tesztekkel, Mosoni Péter pedig a fotóival.
És hogy miért kapta ezt a címet ez az írás? Miért (nem) lettem autós újságíró? Mellékállásban írok, összegyűjtöm, amit érdekesnek találok, leírom a véleményemet a tesztautókról, amik eljutnak hozzánk, mindezt a saját és remélhetőleg az olvasóink szórakoztatására teszem. Az igazi autós újságíró megnevezést meghagynám inkább az olyan szerzőknek, mint – a teljesség igénye nélkül – Csikós Zsolt, Bazsó Gábor “Karotta”, Papp Tibi, Andróczi Balázs vagy Balázs Viktor, Gajdán Miklós és még sokan mások, akik hosszú éveket, évtizedeket töltöttek már el ezekkel a témákkal.
Néha megosztok egy-egy személyes történetet, például az említett MX-5-tel kapcsolatos szubjektív élményeket. Talán mostantól több helyet kapnak a saját élmények és/vagy kudarcok is – mert aki hobbyautós projektbe kezdett valaha, az jól tudja, ez az út tele van kacagással, de kínlódással, verítékkel is. 20-80, szerencsés esetben 30-70 vagy 40-60 százalékban, az arányok változhatnak, de általában az utóbbiakból jut több.
Induljon hát a Sebesség rovat betétfutama, következzenek a személyes élmények, a saját autók, az adrenalinfüggő pályanapok és a nagy melléfogások. Hamarosan folytatjuk…
Fotó: Szankaphoto
Borítókép: Így készült a Cars and Coffee képes beszámoló – fotó: Grion Gergely
Tetszett? Oszd meg másokkal is!
A szerzőről
