Hat évtized, hat Ford Bronco generáció: az ikonikus pickup története 1965-től 2021-ig

Nemrégiben látott napvilágot a hír, hogy 2021-ben feltámasztja a Ford az ikonikus Broncót, és kicsit modernizálva, de az eredeti hangulat megőrzése mellett újra elérhetővé teszi a szériát.

Először 1965-ben mutatták be a Broncót, azóta pedig többféle köntösben is visszatért. Végigvettük, hogy milyen út vezetett az első generációtól a hatodikig!

Az első generáció: 1965-1977

Az eredeti Ford Broncót mindössze 12 évig gyártották, de annál fontosabb szerepe volt a Ford és a pickupok történetében. Sok tekintetben a II. világháborús Ford GPW nem hivatalos utódjaként az 1965-ös Broncót azért tervezték, hogy a Mustang mellett egy játékos, a fiatalokat is megszólító off-roader legyen a gyártó kínálatában. Bár látványra a két autó teljesen eltér egymástól, mégis van bennük valami közös: annyi meglévő Ford alapanyagot akartak hozzájuk használni, amennyit csak lehet. Emellett mindkét autó megszületését Donald Frey nevéhez kötik, aki a Ford Division vezetője volt akkoriban. A Bronco alvázának fejlődésért Paul Axelrad mérnököt illeti az érdem.

Nem mellesleg pedig a Jeep is a Ford tervezőinek szeme előtt lebegett, hiszen fel kellett venni a versenyt a vetélytárssal. A Jeep CJ-5 modellhez hasonlóan a Bronco egészen pici volt – a tengelytávolsága megegyezett egy mai Mini Cooper Hardtopéval -, és egyszerű, sima felületek határolták, amelyeket olcsó volt legyártani, illetve megvédeni a kövek ellen. Három különböző karosszériával volt elérhető: Wagon (2 551 dollár), ami a kétajtós, levehető tetejű változat volt, a Roadster (2 337 dollár), ami tető és ajtók nélkül érkezett, illetve a keménytetős Sports Utility Pickup (2 480 dollár), aminek hátul kétszemélyes padja volt. A Roadster karrierje 1968-ig tartott, így egy elég ritka járműről van szó. A Sport Utility Pickup változat 1973-ig volt elérhető, és a lemorzsolódások után tulajdonképpen a Wagon lett A Bronco.

Amikor bemutatták, a Ford 105 lóerős, 2,8 literes I-6 motorja volt benne, amihez három fokozatú kézi sebességváltó és négykerék-meghajtás társult. 1966-ban a 200 lóerős, 4,7 literes, V-8 került a motorháztető alá, majd 1968-ban ezt a 4,9 literes V-8 követte. 1973-ban az eredeti I-6 helyett egy 3,3 literes I-6 került bele a három sebességes automata váltó mellett.

A FourWheeler adatai szerint összesen 225 585 darab első generációs Broncót gyártottak a 12 év során, és ennek túlnyomó többsége, 203 544 darab Wagon volt, 17 262 darab Sports Utility Pickup és 5 000 darab Roadster.

Rövid történet a ’70-es évek végén: 1978-1979

A ’70-es évek arról szólt, hogy miként tudnának pénzt spórolni az amerikai autógyártók. Miután a GM gyakorlatilag pénzt nyomtatott a Chevrolet K5 Blazerrel – ami a Chevrolet C/K pickup rövidebb és leszedhető tetős változata volt – a Ford ránézett a Ford-100 modellre, és úgy döntöttek, hogy egyszerűbb lesz egy kicsit megkurtítani az autót, mint egy teljesen új alapokra helyezett második generációs Broncóval előállni. Az olaj embargó ugyan meggátolta, hogy egy négyajtós Bronco megszülessen – és emiatt mutatták be 1974 helyett 1978-ban az autót -, de a kétajtós változat így is nagy siker volt azalatt a röpke két év alatt, amíg gyártották.

A ’70-es évek végén a második generációs Broncóba V-8-as motor került. Az alap egy 5,8 literes, 135 lóerős V-8 volt, míg aki kicsit több szuflára vágyott, a 6,6 literes, 149 lóerős változatra is befizethetett. Emellett négysebességes kézi vagy automata váltó közül lehetett választani. A ’78-as és ’79-es Broncók voltak egyedül a modell története során, amelyek nem voltak elérhetőek hatcilinderes motorral.

Az alap Custom változatból és az upgradelt Ranger XLT-ből is 77 817 darab kelt el a hivatalos információk szerint ’78-ban, ’79-ben pedig 48 274 Custom és 55 764 Ranger XLT példányt építettek.

Harmadik generáció: 1980-1986

A ’80-as években megjelent új Ford pickupok egy 700 milliós beruházás volt a cég számára, mert azt akarták, hogy ezek könnyebbek, modernebbek legyenek, a kibocsátásuk legyen alacsonyabb, miközben kevesebbet is fogyasztanak. A legnagyobb technológiai kihívást a Twin-Traction Beam (TTB), vagyis a független felfüggesztési rendszer jelentette. Először 1972-ben használták ezt, az 1973-ban benyújtott és 1976-ban megkapott szabadalmon pedig Don Wheatley neve szerepelt. Annak érdekében, hogy a harmadik generációs Broncót könnyebb legyen vezetni úton és terepen egyaránt, szintén könnyebbre tervezték, mint az eggyel korábbi változatot, illetve elől TTB felfüggesztésre váltottak.

Az F-100-ra alapozott Broncó ugyan csak egyféle karosszériával volt kapható – kétajtós, levehető hátsó keménytetővel -, de 1980-ra bővítette a Ford az elérhető hajtásláncok skáláját. Az alap a 4,9 literes, 115 lóerős I-6 motor volt, emellett az előző generációs 5,8 literes V-8 is megmaradt, mindössze 1982-ben feltornázták 150 lóerősre. A harmadik generációs Bronco karrierje vége felé egy 5,8 literes, 210 lóerős V-8 motort kapott, illetve egy 4,9 literes V-8-ast, elektromos üzemanyag befecskendezéssel és 190 lóerővel. Váltóból is többfélét kínáltak hozzá: három különböző négysebességes kézi váltót, egy háromsebességes automatát, és egy négysebességes automatát overdrive móddal.

Volt egy kis testvére is az autónak, a Ford Rangerre alapozott Ford Bronco II, amit 1984-ben mutattak be, és egészen 1990-ig gyártották. Méretben az első generációs Broncóra hajazott, de kimondottan arra tervezték, hogy a legendás XJ Jeep Cherokee és a Chevy S-10 konkurenciája legyen.

Ez a Bronco megszilárdította a Ford pozícióját a SUV piacon, és a források szerint 325 ezer példány kelt el belőle.

Apró változtatások: 1987-1991

Bár szám szerint ez a negyedik generáció, a változtatások nem voltak különösebben jelentősek. Látványban legfőképp a Bronco orra változott meg – amihez most egy nyolcadik generációs F-150 csatalkozott – és a felfrissített utastér.

A korábbi generációk 4,9 literes I-6, 4,9 literes V-8 és 5,8 literes V-8 motorján is változtattak némileg, miközben a váltók terén ötsebességes kézi és négysebességes automata volt elérhető. Kicsit kevesebb mint 200 ezer példány ment el belőle.

A sorozat kifújt: 1992-1996

A Bronco sorozat halálát az 1991-es Ford Explorer gyártása jelentette, mivel a modell rendkívül népszerű lett az off-road fanatikusok és a családok körében egyaránt. Így amikor az ötödik generációs Bronco megjelent 1991-ben egy dinoszaurusz hatását keltette, különösen, hogy nem sok minden változott rajta 1980 óta.

A látványt tekintve az F-150 karosszériájával frissítették, és 1993-ban 4,9 literes I-6 motort kapott. A váltók között volt kétféle négysebességes automata és egy ötsebességes kézi. A keménytető az előző generációkhoz hasonlóan levehető volt, de biztonsági okokból sokkal nehezebben lehetett ezt megtenni az 1992-’96 között gyártott példányok esetében azzal, hogy a hátsó biztonsági öveket és a harmadik féklámpát a tetőbe integrálták, valamint a csavarok típusát is megváltoztatták.

Az utolsó Bronco 1996-ban gördült le a Ford szalagról, ahogy megkezdődött a Ford Expedition gyártása. Az Explorer és Explorer Sport modellekkel alatta, az Expeditionnel fölötte, a Bronco ideje leáldozott. Kevesebb mint 165 ezer ötödik generációs Ford Broncót építettek.

Huszonöt év után azonban úgy döntött a Ford, hogy visszahozza ezt a sokak számára kedves modellt, és 2021-ben előrukkol az hatodik generációval.