Dodge Challenger: nyers és erős, kizárólag benzinvérűeknek tervezve

Ha akarnám se tudnám letagadni, hogy rabul ejtettek az izomautók, már gyerekkoromban is lenyűgöztek. Sosem felejtem el, lakott a környéken egy srác, akinek abban az időben már több benzinkútja is volt, én pedig suliba menet mindig a buszról figyeltem, hogy éppen milyen amerikai csoda áll a parkolóban. Szerette a Camarót és a Mustangot, összetéveszthetetlen V8-as motorhangjuk már messziről dübörgött.

Ebben a kategóriában azonban van egy kiemelkedő szereplő, amely úgy vélem az egyik legmaszkulinabb külsővel rendelkezik. Többször is mondtam már, hogy ízlésről lehet vitatkozni, de felesleges, hiszen egyéni kérdés:

számomra a Dodge Challenger testesíti meg a nagy amerikai álmot.

A Dodge Challenger az az autó, amire ha bármikor ránézek, úgy érzem magam, mint anno gyermekkoromban a buszon. Azóta is kiül egy idétlen mosoly az arcomra, pedig lassan 40 éves leszek!

A modell születése a 70-es évekre tehető, a Plymouth Barracuda (Milyen jó neve van!) alapjaira épült, de annál valamivel hosszabb tengelytávval bírt. Divat volt akkoriban, hogy kevesebb lóerővel regisztrálták őket, mert anno nem köbcenti, hanem lóerő után fizették a tulajdonosok a biztosítást, jelentős versenyelőnyt adott az eladásoknál. Az első generációkhoz képest határozott változásokon ment keresztül a modell, az elmúlt időszakban viszont már csak apró plasztikákat kapott.

A rövid online oktatás után a lényeg itt van előttünk és abba a szerencsés helyzetbe keveredtünk, hogy a modellből rögtön két verzió is a rendelkezésünkre állt. Az egyik egy mondhatni élhetőbb, de annál különlegesebb T/A 392 modell, amelynél az élhetőbb definíció is több, mint 5db Ford Focus 1.0 lökettérfogatát rejti magában. És ez nem vicc, egyelőre itt nyoma sincs a downsizingnak, bár senki sem kerülheti el a sorsát. A másik egy igazi fenevad, amely igyekszik rejtegetni valódi énjét, de a kompresszor hangja a V8 mellett is sokat elárul róla.

A tulajdonosok szerint mindkét autó akár napi használatban is lehetne, de ezek nagy autók, arra teremtették őket, hogy ülj be és hajts ki világból – mindezt persze jó gyorsan. Egy életérzés, amely nem akar több lenni, mint aminek látszik: nyers, erős, aránylag biztonságos, kizárólag benzinvérűeknek tervezve.

Kívülről bámészkodva is feltűnhetnek az apró, árulkodó jelek. A fekete Trans Am-et a verseny ihlette, a T/A egy limitált darabszámban elérhető modell, jellegzetessége a szatén fekete motorháztető és egyéb matt hatású kiegészítők. Ez az autó emellett egy Widebody kittet is kapott, amely még markánsabbá teszi.

A szakavatott szemnek sokat elárul a “pokoli macskafej”, ami a Dodge Challenger piros társán látható. A Hellcat maga az ördög, de tényleg, muszáj nyomdafestéket tűrően fogalmaznom!

A Csepel Műveket vettük célba fotózás céljából, és ameddig az egyik autóról készültek a képek, addig a másikkal irány a próbakör! Az 5-600 lóerő feletti teljesítmény tapasztalatlan kézben inkább fegyver, mint közlekedésre alkalmas jármű.

A Hellcat esetében is önmagukért beszélnek a számok: 6,2 literes V8 Hemi erőforrás egy kompresszorral megáldva, csak a biztonság kedvéért, hogy legyen erő. A gyári 717 lóerőtől valamivel ebben több van, mert néhány alkatrész cserélve lett benne, és szándékosan kicsit túlterveztették. 2014-ben, amikor megjelent a modell, ez volt a 7. leggyorsabb autó a világon, csupa olyan előzte meg, amelynek árából még a II. vagy XII. kerületben is egy tisztességes családi házat adnak. Pedig a teljesítményértékek tekintetében nem túl nagy eltérésekről beszélünk, hiszen a paraméterei elképesztőek. A motor 900Nm nyomatékkal rendelkezik, a 100-as sprinthez 3,5 másodpercre van szüksége, de az élet igazán innen kezdődik, a végsebesség bőven 300 feletti. Ehhez képest a koronavírus okozta izgalom azonnal elhanyagolhatóvá vált, ami bennem volt az nem félelem, hanem rettegés.

A Dodge ezeket modelleket izomautónak tervezte, amely elsődlegesen arra szolgál, hogy olyat gyorsuljon, hogy a szavad is elakadjon. Bennem nem csupán a szó, de a lélegzet is elakadt, hiszen olyan gyorsan történik minden, hogy a tudás mellé ide a jószerencsére is szükséged van a volánnál. Ez nem olyan, mint egy M3 vagy M4, hogy farolgatsz kicsit a hátuljával aztán majd lesz valami, itt 2 tonna és közel 5 méter szabadul el olyan nyers formában, hogy az eszed megáll, mindezt 180-as tempó környékén. Ritkán szoktam ilyet írni, de a 3,5 másodperces 0-100 szerintem utcai körülmények között tavasz elején a hideg aszfalton közel sem valós, ez nem szemrehányás, hanem isteni szerencse, hiszen, ha bekapcsolva hagyod az elektronikát akkor csak villogást látsz. A tulajdonos volt olyan kedves és Track módba kapcsolt (az az igazi öngyilkosság): gyakorlatilag minden mentessé válik az autó, csupán Te maradsz és az imádság.

Valóban képtelenség mérhető adatot produkálni, hiszen esélytelen, hogy tapadásra leljen, a Dodge Challenger számára az élet ott kezdődik, ahol másnál lassan véget ér. Nagyjából 130-as tempónál rám nézett, majd elmosolyodott és azt mondta szerinte ehhez kell az erő, és nyomott egy padlót. Én elkaptam az első kezem ügyébe akadó kapaszkodót (itt szeretném jelezni a Dodge tervezőinek, hogy ebből nincs sok az utastérben, pedig kellene), ekkor a fordulatszám nagyjából 3000 környékén járhatott, majd a következő pillanatban a pirosban dadogott és a mutató elképesztő sebességgel elkezdett 200 felé haladni, de ugyanazzal a lendülettel, közben az autó hátulja egyfolytában valamelyik irányba kitörni készült. Mindeközben a V8 üvölt, a kompresszor meg úgy visít, mint a fűrész a Texasi láncfűrészes kezében, szóval a jó hangulat garantált.

Még jó, hogy ezt az élményt egy tapasztalt sofőr mutatta meg, én őszintén szólva nem éreztem volna magamban a bátorságot, hogy megugorjam. Saját bevallása szerint ő is akkor nyugszik meg teljesen, amikor becsukja a garázsajtót a Hellcat mögött. Ez nem játék, nem olyan, mint az M-ek vagy AMG-k világa, főleg nem olyan, mint a Quattro: azt hiszed, hogy jól vezetsz, csak ne felejtsd el, hogy az autó teszi sokszor hozzá az érdemi részt. A Dodge Challenger nem ilyen jóindulatú, maga a gonosz, amely egyfolytában arra sarkall, hogy feszegesd a határokat, őszintén szólva nem vágyom rá, ez már túl sok.

A Dodge Challenger T/A 392 jóval „hétköznapibb”, bár ez is 6400 ccm, de legalább hiányzik róla a kompresszor. Ez így viccesen hangzik, de valóban sokkal élhetőbb és szimpatikusabb. Közel 500 lóerő, ez pont arra elegendő, hogy 4,5 másodperc alatt elérje a 100-as tempót – ne feledjük, hogy a forgalomban lévő autók csekély része képes még csak hasonlóra is. A hatalmas karosszéria miatt viszont ez az elképesztő erő teljesen természetesnek hat. Itt nincs turbó vagy kompresszor, a hatalmas lökettérfogat konkrétan a pincétől a padlásig rendelkezésre áll. Magabiztos érzést kölcsönöz, nem éreztem vele a késztetést, hogy mindig kiautózzam a teljesítményt. Ahogy megmozdul a fordulatszámmérő, a 8 sebességes váltó kulturáltan már el is váltogat, nyoma sincs a régi rángatós amerikai érzésnek. Nagyon kellemes karakter, de ha úgy érezzük és persze a körülmények is megfelelőek rá, akkor gombnyomásra fenevaddá válik. Egyetlen érintéssel kikapcsolható az elektronika, és rendelkezésre áll egy remek, hátsókerék meghajtású játékszer és indulhat a gumifüst. A nagy mérete ellenére kellően kemény a futómű, a játékban is igazán remek partner tud lenni.

A két Dodge Challenger modell esetében a beltérben csupán néhány eltérés van. Én nagyon szeretem a Jeep modelleket, a Grand Cherokee számos ismerős kapcsolója és felhasználó felülete visszaköszön és persze a kényelmes fotelek. A helykínálat elől kimondottan nagy, hátul már azért szűkösebb, de számolhatunk egy 460 literes csomagtérrel is. Az anyagok minősége kellemes, a beltér élhető, nincs semmi túlgondolva vagy csicsázva. Az ergonómia egyszerű, minden olyan masszív, mint maga az autó. Felesleges összehasonlítani a német prémiumokkal a Dodge Challenger másról szól – vérbeli izomautó, szerencse, hogy még léteznek.

Nem szabad csodákat várni tőle, viszont tény, hogy egy remek autó, egy aránylag egyszerű, de szerethető köntösben. Nagyon sok hibalehetőséget kiküszöböltek a nagy köbcentinek és nagy terhelést elbíró automata váltónak köszönhetően, de nincs benne turbó, ami lássuk be, idővel azért hibaforrás lehet.

Nem szükséges magas fordulaton autózni vele, mert már alulról is olyan erőt szabadít a hátsó kerekekre, amivel csak győzz mit kezdeni a kormány mögött. Szintén nem releváns, hogy mennyit fogyaszt, ez a kategória nem arról szól. Ha mégis érdekel, 15-től a csillagos égig meg lehet etetni velük az üzemanyagot, de cserébe biztos, hogy izzadó tenyérrel csukod be az ajtót.

Ezeket a modelleket nem adják túl drágán, ahhoz képest, amit valóban nyújtanak. Alapvetően egy jól átgondolt koncepció megtestesülése, amely nem a méregdrága anyaghasználatra, hanem a vezetési élményre igyekszik a hangsúlyt fektetni. Ilyeneket új formában itthon nem lehet megvásárolni, de a használtautó és a mobile.de oldalakon szép példányokat lehet találni. Ha nagyon a pénztárcánk mélyére nyúlunk, egy pár éves Hellcat közel 20 millió forintból a garázsban van.

A Dodge Challenger is egy réteg autó, inkább azoknak a régivágású benzinvérűeknek szól, akik szeretik a klasszikus dolgokat és a vezetési élményért ülnek a volán mögé – utóbbiból garantált, hogy nem lesz hiány. Remélem, hogy még maradnak néhány évig tisztelegve mindaz előtt, amiről a vezetés valójában szól: az igazi autózás élményéről.

Képek: Igényesférfi.hu / Mosoni Péter Photography