Általában én vagyok az, aki a szívére veszi, amikor valami „erős” kritikát hall az olasz autók háza tájáról. Nem vagyok talján bérenc, aki Mussolini jelmezbe bújik, és rendet vág az éj leple alatt, de véleményem azért lehet.
Az elmúlt jó néhány évben megfordult nálunk az autós világ színe java, ami alapján bátran ki merem jelenteni, hogy nagyon magabiztosnak kell lenni ahhoz, hogy ma valaki megmondja a „frankót” és állást merjen foglalni a tekintetben, hogy melyik a jó autó és melyik nem. Az Uniónak köszönhetően kötelező garanciavállalás van érvényben, ezért a gyártóknak biztosítani kell a „megoldást” a vásárlást követő gondtalan években, hogy elégedett ügyfelek maradjunk. Hogy milyen az esetleges meghibásodási arány, azt sem minden esetben venném készpénznek, a statisztikák számok, kivétel pedig mindig van, mindannyian tudjuk, hogy ez hogyan működik. Egy dolog viszont tény, életünk során, azokat a dolgokat, amit nem racionális, hanem emocionális érzések alapján vásároltunk, sokkal nagyobb becsben tartjuk és tekintünk rá naponta büszkén, mert kedves számunkra. Ebben pedig az olasz autógyárak az élen járnak.
Személy szerint bármikor szívesen szavaznék bizalmat az Alfának, Fiatnak és Jeepnek egyaránt, kedvelem őket. Megtestesül bennük mindaz, amit fontosnak ítélek meg egy autó esetében. Dinamizmus, szépség, sportosság, szenvedély. Bármilyen autóban is ülök, mindig felfigyelek, ha egy Stelvio közeledik a forgalomban. Jellegzetes LED-es menetfény teszi karakteressé az elejét, a háromszög alakú hűtőrácsát nem lehet nem észrevenni, és ez elég fontos, hogy ne vesszünk el a „zajban”. Máshogy szép, mint a többi SUV, természetességet sugároz, nem mesterkélt tervezést. Méretei egyáltalán nem aránytalanok, nincs túlcsicsázva, hiszen gondoljunk csak bele, láttunk nem jól öltözött olaszt Róma utcáin? Na ugye.
Az utastér esetében, sem éreztem azt, hogy kapkodás övezte volna a munkálatokat. Jövőre már kap egy minimális ráncfelvarrást a Giulivál együtt – ne nagy dolgokra gondoljunk, épp csak ami kell, kissé letisztultabb lesz. Nincs töménytelen mennyiségű gomb, vagy túlgondolt érintőpanel, csak pont amennyire a sofőrnek szüksége lehet. Itt értek együtt a kritikákkal, miszerint a közel 9 colos központi kijelző kissé idejétmúlt, és megérett az upgrade-re a tolatókamera felbontása is. Ezt leszámítva tetszett az anyaghasználat, garantáltan minden az, aminek látszik, ami fém az hideg, ami bőr, az pedig kellemes tapintású. Méretét tekintve ne várjunk nagy csodákat, nem a BMW és Mercedes bigSUV modelljeihez kell hasonlítani, de négy személy csomagokkal együtt kényelmesen elfér benne.
Vezetési élmény szempontjából sok múlik azon, hogy milyen motorral választjuk a Stelviot. Volt szerencsém kipróbálni szinte minden motorral szerelve és természetes, hogy a nagy favorit a QV, de az talán nem is e világi. A torkán leömlő 25 literes 100 km-enkénti üzemanyagfogyasztás minden cseppjét örömmel áldozzuk fel az 510 olasz versenyló oltárán, kihalófélben van az ennyire nyers és őszinte karakter az autós világban. A 180 lóerős dízel egy kellemes útitárs a mindennapokban, talán nyomatéka és karaktere azoknak lehet a kedvence, akik sokat járnak vele a mindennapok során. A mostani tesztautó a 2 literes, benzines turbómotorral volt felszerelve, ezt kimondottan vártam, mert anno jókat hallottam róla.
280 lóerő és 400 Nm a teljesítménye, ami nagyon impozáns, de őrült elvárásaink ne legyenek vele szemben. Erre rácáfol viszont a 0-100-as sprint ideje, amely 5,7 másodperc, ez 10 évvel ezelőtt sportautók értékeinek felelt meg, ma viszont már nem számít ördöginek. A mindenféle normáknak való megfelelés miatt, sokat veszített a karakteréből, lehetne ezt sokkal sportosabban is előadni. A DNA módválasztónak köszönhetően Dinamicban elő lehet belőle csalogatni egy kis feelenget, a mutató egész szépen sprintel a leszabályozás határáig, amihez a hatalmas méretű váltófülek plusz örömforrást biztosítanak. A futóműve kimondottan sportos, meghazudtolja, hogy egy 1,6 tonnás SUV-ot próbálunk szóra bírni az éles kanyarokban. Ide tudtak becsempészni egy kis fűszert még az olaszok, ezzel kompenzálva az uniós szabványok okozta hátrányokat.
Ízlésről lehet vitatkozni, de felesleges. Nagyon örülök annak, hogy a gyártók odafigyelnek arra, hogy minél szélesebb célközönségnek szolgáltassanak, és az autók egyre inkább olyanok, mint a névjegykártyák. Szándékosan nem használnám a státuszszimbólum kifejezést, mert az nem lenne fair, hogy csak a társadalom elitjének legyen lehetősége önmegvalósításra. Ne csak drága dolgokkal tudjuk kifejezni magunkat, hanem ruházhassunk fel színekkel, egyediséggel a magunk szintjén képviselt dolgokat. Elérhetőbb szegmensben lévő járművek is tudnak már nagyon jól kinézni, perszonalizáltak lenni. Úgysem divat már az, mint régen, hogy 15-20 évig használunk egy autót, ezek már talán el sem mennének annyit „hibamentesen” a mai rohanó világban. És inkább ez ad okot aggodalomra, mintsem, hogy ki gyárt igazán jó autókat és ki nem, ettől a „probléma” összetettebb. Szóval kissé feleslegesnek érzem az erős állásfoglalásokat és sztereotípiákat bizonyos modellek esetében. Ahogy az elején is mondtam, ma már nem mernék határozottan állást foglalni annak tekintetében, hogy mi jó és mi nem. Az a fontos, hogy jól járjuk körbe, hogy mire van szükségünk, és mi fér bele a költségvetésünkbe és annak megfelelően válasszunk négykerekűt, illetve az, hogy örömünket leljük benne. Talán az olaszok tudnak egyfajta plusz életérzést is társítani a modelljeik mellé. Én örömmel kezdenék minden napot egy Stelvio volánja mögött, bőven benne van minden, amire szükségem lehet, és örömmel töltene el, ha másnak is feltűnne, hogy egy ilyen szépség közeledik felé a forgalomban.
