Amikor a józan ész nem közös nevező – mit él át egy neurodivergens elme?

Mi történik akkor, ha az, ami számodra magától értetődő, másoknak egyáltalán nem az? A neurodivergens és kiemelkedő képességű emberek gyakran egész életükben hordozzák annak tapasztalatát, hogy más hullámhosszon működnek, és ez nemcsak gondolkodásbeli, hanem mélyen emberi, kapcsolati következményekkel is jár.

Sokan nőnek fel azzal a hallgatólagos feltételezéssel, hogy a világot nagyjából mindenki ugyanúgy látja, értelmezi és rakja össze, ahogyan ők. Gyerekként nincs hozzáférésünk mások belső gondolkodási folyamataihoz, ezért természetesnek tűnik az azonosság feltételezése. A neurodivergens vagy kiemelkedően intelligens emberek esetében ez a feltételezés azonban idővel fájdalmasan megkérdőjeleződik. Amikor valaki intuitívan átlát összetett rendszereket, gyorsan összekapcsol látszólag távoli információkat, vagy mintázatokat vesz észre ott, ahol mások nem, nehéz megérteni, miért nem „evidens” mindez mások számára. Sok ilyen tudás nem tanulás eredménye, hanem spontán módon, szinte mellékesen épül be, ezért különösen meglepő felismerés, amikor kiderül, hogy ez a tapasztalat nem univerzális.

Ezt olvastad már?

A mentális egészség védelme gyakran egyszerűbb, mint gondolod

Nem létezik már a kapuzárási pánik? – A legújabb kutatások szerint az életközepi válság mítosszá vált

Aszinkron fejlődés és társas félreértések

Gyermek- és kamaszkorban ez a különbség gyakran félreértésekhez vezet. A kutatások szerint az aszinkron fejlődés – amikor az intellektuális képességek jóval megelőzik a társas érzékenységet – kifejezetten jellemző a tehetséges és neurodivergens gyerekekre. Amit ők egyszerű megfigyelésnek vagy hétköznapi gondolatnak élnek meg, azt a környezet sokszor nagyképűnek, furcsának vagy túl soknak érzékeli. Ilyenkor még hiányzik az a társas tapasztalat, amely megtanítaná, mikor érdemes visszafogni magunkat, mikor nem célszerű kijavítani másokat, vagy mikor jobb csendben maradni a gördülékeny kapcsolatok érdekében. A visszajelzés viszont hamar megérkezik: az „átlagos” túl intenzívnek, zavarónak vagy fenyegetőnek tűnik.

Az igazi törés akkor következik be, amikor ezek az élmények rendszeressé válnak. Egy magától értetődőnek gondolt magyarázat értetlen tekintetekbe ütközik, egy logikusnak hitt következtetés nem talál követőkre. Ezek az apró disszonanciák lassan lebontják azt a hitet, hogy létezik valamiféle közös józan ész. Az alkalmazkodás ára sokszor az öncenzúra: leegyszerűsítés, lassítás, „kódváltás”. Ha ez elmarad, a visszajelzés gyakran ugyanaz: túl bonyolult, túl intenzív, túl sok. A magány ilyenkor nem feltétlenül a kapcsolatok hiányából fakad, hanem abból az érzésből, hogy a probléma bennünk van.

Az intellektuális intimitás hiánya

Ez a felismerés különösen fájdalmas lehet a legközelebbi kapcsolatainkban. Amikor kiderül, hogy még az a személy sem érti igazán, hogyan működik az elménk, akivel az életünket megosztjuk, az már nem pusztán intellektuális frusztráció. Ez egy mélyebb gyászfolyamat kezdete: annak elfogadása, hogy létezik egyfajta intimitás, amely talán sosem lesz elérhető. Lehet szeretni, együtt élni, közös múltat és jövőt építeni, miközben a gondolkodás legbelső rétegei érintetlenek maradnak. Ez a veszteség valós, még akkor is, ha tulajdonképpen egy sosem létezett fantáziától búcsúzunk: attól az álomtól, hogy erőfeszítés nélkül, fordítás nélkül is teljesen érthetőek vagyunk.

A fordulópont ott kezdődik, amikor világossá válik, hogy ez a távolság nem személyes kudarc. A kognitív különbségek valósak, és nem minden elme működik azonos kapacitásokkal vagy tempóban. Ennek felismerése nem szünteti meg a magányt, de új keretet ad neki: leveszi róla az önvádat.

A neurodiverzitással foglalkozó modern szemléletek ma már nem az „illeszkedés” erőltetését tekintik célnak, hanem az önismeretet és a tudatos kapcsolódást. Amikor valaki elfogadja, hogy nem mindenkivel, nem minden helyzetben és nem minden témában lesz egy hullámhosszon, megjelenik egyfajta nyugalom. Lehet választani: mikor érdemes alkalmazkodni, mikor nem, és hol találhatók azok a ritka, de értékes kapcsolódások, ahol a gondolkodás természetes módon találkozik. A magány talán nem tűnik el teljesen, de többé nem a hiány, hanem az önazonosság ára lesz. És ez már nem gyengít, hanem tartást ad.

Forrás: Psychology Today

Borítókép: drobotdean, Freepik