Valahányszor felelevenítem magamban ezt a történetet mindig ámulatba ejt, hogy egy ember élete során milyen mélységekbe zuhanhat és milyen elképesztő magasságokba emelkedhet. Van úgy, hogy az élet sodorja oda és van úgy, hogy saját magad tehetsz róla. Ahogyan a siker és a kudarc, az öröm és a bánat is sokféleképpen feldolgozható.
A történet amit szeretnék most bemutatni, pont egy ilyen emberről szól. Valós esemény, melynek főszereplője Louis Zamperini. Szülei olaszok, de ő maga már Amerikában született. Gyerekkorában sokat bántották, mivel törte a nyelvet. Sokszor keveredett verekedésbe, amiből általában nem ő került ki győztesen. Szülei hiába próbáltak embert faragni belőle, folyton csak a balhé lebegett a szemei körül. Rossz társaságok vették körül, akik magával rántották őt a mélybe. Egy nap testvére megelégelte azt, hogy így lássa állandóan szeretett fivérét és rávette, hogy kezdjen el sportolni.
Két dologgal tudta meggyőzni: híres lesz az iskolában és a lányok kedvence lesz majd.
Nem utolsó sorban az volt a fő szempont, hogy a felesleges energiát itt vezesse le. Labdajátékokban nem volt túl ügyes, így maradt abban, ami különösképpen nem igényelt nagy tehetséget, sokkal inkább kitartást. Zamperini új szerelme a futás lett. Olyannyira jól ment neki, hogy a korosztályos válogatottból egyszer sem lehetett kihagyni. A balhés évek a múlté lettek, a főszerepet a sport vette át az életében.
Elérkezett a nagy pillanat számára, 19 évesen meghívót kapott a felnőtt amerikai válogatottba és kivívta magának a jogot, hogy ott lehessen az 1936-os berlini olimpián. Családja otthon szorított érte és rádión hallgatták végig az élő közvetítéseket. A fiatal Zamperini az egymérföldes rajtszámban egészen a döntőig jutott, de dobogóra nem sikerült állnia, nyolcadik helyen végzett. Szinte mindvégig utolsó volt azonban az utolsó körben olyan hajrát futott (56 másodperc), amit még maga Adolf Hitler is megtapsolt. Mindenképpen úgy tartották, hogy a következő olimpia egyik, ha nem a legnagyobb sztárja lehet, azonban az 1940-es első ázsiai olimpia, melyet Tokióban rendeztek volna a második világháború miatt elmaradt. Így váratott magára a következő olimpia részvétel.
A második világháború kitörésekor az amerikai hadsereg katonájaként a csendes-óceáni hadműveletekben vett részt, főként a légierőnél szolgált. Az óceán felett repültek mikor a gépét – melyen több társa is vele utazott -, lelőtték. A tengerbe zuhantak, a balesetet hárman élték túl, Zamperinit is beleértve. A következő hetek mindhármójuknak maga volt a pokol és az örökkévalóság. Gumicsónakban hánykolódtak a tengeren étel és ital nélkül. Megfogadták egymásnak, hogy bármi is lesz az egymás iránt érzett testvéri szeretet és kötelék nem engedheti meg azt, hogy valami rosszat tegyenek egymással. Ha esett az eső, a vizet palackban gyűjtötték össze. Próbáltak halakra vadászni, de ez szinte lehetetlen próbálkozás volt a tenger közepén. Kikerülték a cápatámadásokat, a viharok pedig elkerülték őket.
“Tudtam, hogy minden fejben dől el. Hogy mentálisan kell túlélnünk. Mindennap beszélgettünk, énekeltünk, képzeletben elfogyasztottuk a reggelit, az ebédet és a vacsorát. Sohasem unatkoztunk” – emlékezett vissza Zamperini.
Amikor úgy tűnt hogy életük odavész akkor épp a csónakra leszállt madarat sikerült befogniuk. Mindez azonban nem volt elég, egyik társuk teljesen elgyengült és végül társai karjaiban éhen halt. A 75 kilós olimpikon 32 kilót fogyott míg a tengeren túlélték a túlélhetetlent. 47 napig voltak a tenger fogságában. Louisban és barátjában tényleg már csak a lehelet volt és a küzdeni akarás mígnem partot értek. Sajnos ekkor japán hadifogságba estek. A következő két és fél év maga volt a pokol Louis számára. Táborba vitték őt, ahol több amerikai hadifogolyt is tartottak. Folyamatos megpróbáltatások, bántalmazások, éheztetések, kínzások – ép ésszel felfoghatatlan dolgok. Sokan nem bírták a tábort és elestek. Valki az éhezésben, valaki kimerülésben, valakit pedig egyszerűen megöltek. A tábor gúnynevű fegyőre Mutsuhiro Watanabe azaz a „madár”, kit később a kegyetlensége és kínzásai miatt a negyven legkeresettebb háborús bűnösként tartottak számon.
Csodával határos módon Zamperini túlélte a tábort, a háború véget ért és a rabokat felszabadították. Megfogadta még a tengeren: ha Isten megmenti, egész életében szolgálni fogja őt. Hazatérése után megnősült és gyermeke is született. A táborban életre szóló barátságokat kötött, akikkel hazatérése után is tartotta a kapcsolatot. A háború okozta megrázkodtatások, azonban álmaiban gyakran utolérték és depressziós lett, melynek később alkoholizmus lett a vége. Míg nem felesége egy keresztény közösségbe invitálta, ahol megnyugvásra lelt. Motivációs tréningeket tartott, Amerikában sportközpontokat és futóversenyeket neveztek el róla. A naganói téli olimpia szervezői felkérték, hogy fusson az olimpia lángjával, melyet készségesen elvállalt, és ha már ott tartózkodott Japánban, akkor fejébe vette, hogy felkeresi egykori fogvatartóit hogy békét kössön velük. Szinte mindenkivel tudott találkozni, egyedül a „madár” nem volt hajlandó a szemébe nézni.
Youtubeon hallgattam az egyik motivációs előadását, melyben azt firtatta, hogy mennyien kérdezik tőle, honnan merített lelkierőt a legnehezebb, legsötétebb időkben mikor fogva tartották vagy amikor a tenger hánykolódott, ő csak ennyit felelt:
„A sport megtanított, hogy sose adjam fel a versenyt”
A 2014-ben elhunyt veterán és olimpikon életéről először könyv született melyet, később Angelina Jolie filmesített meg. A film bemutatásakor Zamperini már súlyos beteg volt, így a rendező otthonában, a saját laptopján mutatta meg neki a remekműt.
