A kimondatlan segélykiáltás – a gyerekek öngyilkosságáról őszintén

Az öngyilkosság az egyik legnehezebb téma, amiről érdemes lenne többet beszélni, mégis ritkán kerül szóba. Itthon a halálhoz, a haldokláshoz, a betegségekhez és a mentális problémákhoz hasonlóan az öngyilkosság is tabutémának számít, annak ellenére, hogy hazánk vezető helyen szerepel az öngyilkossági statisztikákban. Különösen nehéz beszédtéma, ha a gyerekekről és a gyermekkori bántalmazás vagy depresszió eredményeképpen okozott öngyilkossági kísérletről van szó. Pedig a csend és a téma kerülése nem véd meg. A jelek időben történő felismerése, a figyelem, az érzelmi jelenlét, a megtartó közeg viszont védőfaktorként funkcionál. 

Cselekedetek, amik túlmutatnak a szavakon

A gyerekek lelki terhei sokszor láthatatlanok maradnak. Főleg tinédzser korban az időszak velejárójaként tekinthetünk a hangulatingadozásokra, a visszahúzódásra, a hirtelen viselkedésváltozásra vagy egyes dolgok iránti érdeklődés elvesztésére. Ám ha mögé nézünk lehetnek olyan pici finom jelek, amik komoly belső küzdelemre mutatnak rá. Ezek nem mindig látványos segélykiáltások, sokkal inkább apró elmozdulások, amelyeket könnyű félreérteni vagy „életkori sajátosságnak” tekinteni. A megelőzés egyik kulcsa éppen ezért a jelenlét: hogy a gyerek megtapasztalja, van tér beszélni a nehéz érzésekről is. Nem tökéletes válaszokra van szüksége, hanem arra, hogy valaki észrevegye, meghallgassa, és komolyan vegye azt, ami benne zajlik.

Ezt olvastad már?

Indulatból érzelem – Hogyan segítsd gyermekedet az indulatkezelésben?

Így adhatod meg a gyerekednek azt, amire érzelmileg igazán szüksége van

Fontos látni, hogy a gyermekkori öngyilkossági gondolatok mögött ritkán húzódik egyetlen ok. Több tényező állhat a nehéz érzések mögött, mint a kiközösítés, a sorozatos kudarcélmények, az elhanyagoltság érzés, a tartós szorongás és a háttérben feszülő családi problémák. Az ok, amiért a gyerekeket, tiniket erősebben érinti, mivel ők még nem rendelkeznek azokkal az eszközökkel, amelyekkel hatékonyan meg tudnak küzdeni a felmerülő problémákkal, így a belső feszültség szélsőséges formában jelenik meg.

Nem mindig egyértelmű, hogy baj van a háttérben

Egy egyik legnagyobb kihívás, hogy határt tudj húzni azok között a tényezők között, amelyek valóban az életkori sajátosságok – mint a tinédzserkori lázadás, a szülők előtti titkolózás vagy az érdeklődés hirtelen megváltozása – és azok között, amelyek figyelmeztető jelek lehetnek. Hiszen vannak olyan ismertetőjelek, amelyek nem direkt módon jelennek meg. Gyakrabban találkozunk finomabb jelzésekkel, mint a visszahúzódással, a szélsőséges hangulati változásokkal, az érdeklődés elvesztésével, valamint alvási vagy étkezési problémákkal. Előfordulhat, hogy a gyerek hirtelen ingerlékenyebbé válik, romlik az iskolai teljesítménye, vagy megszakítja a korábban fontos kapcsolatait.

Verbális szinten is megjelenhetnek utalások, amiket érdemes komolyan venni. Ilyen félmondatok lehetnek: „nincs értelme semminek”, „jobb lenne eltűnni”, „mindenkinek könnyebb lenne nélkülem”. Ezeket a mondatokat könnyű túlzásnak vagy drámának tekinteni, pedig gyakran valódi belső szenvedést tükröznek. 

Tévhitek az öngyilkossági gondolatokkal kapcsolatban

Gyakori tévhit, hogy ezekkel a kijelentésekkel a gyerek csupán figyelemre vágyik – hiszen ha már ilyen módszerekhez kell fordulnia, hogy figyelmet kapjon a környezetétől, akkor egy elég komoly segélykiáltás lapul mögötte. Az a félelem is valótlan, hogy ha rákérdezünk a témára, akkor azzal ötletet adunk a gyereknek. Egy őszinte, nyílt kérdés inkább megkönnyebbülést hoz a gyerek számára, hiszen őszintén megélheti, hogy fontos, ami itt van és hogy nincs egyedül azokkal a nehéz érzésekkel, amik benne zajlanak. A legtöbb krízisben lévő fiatalban ambivalens érzések uralkodnak, azaz egyszerre szeretne megszabadulni a fájdalomtól, és közben a fájdalom által figyelmet és segítséget is vár. Ez az a pont, ahol a környezet reakciója döntő lehet.

Mit tehetsz szülőként?

Az első és legfontosabb lépés a jelenlét. Nem tökéletes mondatokra van szükség, hanem valódi figyelemre. Egy egyszerű kérdés – „mi bánt mostanában?” vagy „észrevettem, hogy megváltoztál, szeretnél beszélni róla?” – már kaput nyithat. Fontos, hogy a szülő ne bagatellizálja az érzéseket, de ne is reagáljon pánikkal, próbálja meg megtalálni az arany középutat. A nyugodt, elfogadó hozzáállás segít abban, hogy a gyerek meg tudjon nyílni. Az ítélkezés, a kioktatás vagy a gyors „megoldáskeresés” viszont könnyen és véglegesen bezárhatja ezt a teret. Amennyiben a gyerek konkrétan beszél önsértésről vagy öngyilkosságról, azt mindig komolyan kell venni. Ilyenkor elengedhetetlen szakember bevonása – pszichológus, pszichiáter vagy iskolai segítő személy. Ez a lépés nem a szülő kudarcát jelenti, hanem egy felelősségteljes  lépés megtételét.

A legfontosabb védőfaktor a kapcsolat. Az a gyerek, aki megtapasztalja, hogy a nehéz érzéseiről is lehet beszélni, kisebb eséllyel marad egyedül a problémáival. Ehhez azonban szükség van arra, hogy a családban ne csak a teljesítményről és a „jól működésről” essen szó, hanem a bizonytalanságról, kudarcról és fájdalomról is. Az öngyilkosság megelőzése nem egyetlen beszélgetésen múlik, hanem egy folyamatos jelenléten. Apró jelek észrevételén, kérdéseken, odaforduláson. Mert bár a téma ijesztő, a legnagyobb kockázat mégis az, ha nem beszélünk róla.

Forrás: psychologytoday.com, mindsetpszichologia.hu

Borítókép: Freepik