A férfiak 80%-a rossz utat választ a gyász feldolgozására

A gyász az egyik legintimebb élmény a világon: szerettei, barátai elvesztését mindenki egyénileg dolgozza fel, mégis vannak e téren olyan viselkedésminták, melyek sokkal inkább jellemzőek a férfiakra, mint a nőkre. Jelen cikkünkben ezeket vizsgáljuk meg közelebbről.

A gyász mindig egyéni tapasztalat: még ha osztozunk is benne másokkal, valójában magányosan kell megbirkóznunk a veszteséggel. A szakértők azonban úgy vélik, vannak e téren olyan viselkedésminták, melyek sokkal inkább jellemzőek a férfiakra, mint a nőkre. Egyes tanulmányok szerint a férfiak 80 százaléka egymaga – külső segítség nélkül – próbálja meg feldolgozni a szeretett személy elvesztését. Ez persze nem feltétlenül „rossz stratégia”, hiszen kellő mentális és lelki állóképesség birtokában bárki képes lehet arra, hogy mások útmutatása, támogatása nélkül lendüljön túl a gyászon.

A férfiak egy része cselekvésközpontú gyászoló, ami azt jelenti, hogy nem sokat bíbelődnek a trauma érzelmi oldalával, hanem inkább a gyakorlati teendőkre összpontosítanak.

Felveszik a kapcsolatot elhunyt rokonuk távolabbi hozzátartozóival, intézik a temetést, és – hogy eltereljék a figyelmüket a fájdalmukról – megkettőzött tempóval vetik bele magukat a munkába. A férfiak egy része egyébként nem azért folyamodik ehhez a taktikához, mert el akarja fojtani magában a veszteségtudatot és az ahhoz kapcsolódó negatív érzelmeket, hanem egyszerűen azért, mert úgy érzi, a történtek ellenére is tovább kell gondoskodnia a családtagjairól (a gyermekeiről, a feleségéről vagy épp az idős szüleiről).

A probléma ott kezdődik, hogy a nyugati társadalmakban gyakorta igaztalan előítéletekkel sújtják azokat a férfiakat, akik egy ilyen helyzetben nem fogják vissza a kitörő érzelmeiket – írja a Psychology Today. Az még önmagában nem volna baj, ha valakiben még egy megrázó haláleset után is ugyanolyan intenzitással munkálkodik a gondoskodás ösztöne, mint korábban. Senki sem vitatja: a férfinak vannak bizonyos társadalmi kötelezettségei, amiket hosszú távon semmilyen körülmények között nem hanyagolhat el. Az viszont már sokkal nagyobb gond, ha egy gyászoló férfi csak azért leplezi el az őt sérülékenynek mutató érzelmeket, mert a közeg, melyben szocializálódott, ezt várja el tőle.

Az efféle „struccpolitika” a mentális, a lelki, sőt még a fizikai egészségre is rombolólag hat. A szervezetben megnövekszik a stresszhormonok szintje, ami vérnyomásproblémákhoz vezethet, sőt az immunrendszert is gyengítheti. Ha viszont egy férfi teret enged a gyászhoz kapcsolódó érzelmek áradásának (akár úgy, hogy közeli ismerőseivel beszélget a tragikus halálesetről, akár egy kiadás sírás által), akkor a stresszhormonok szintje visszatér a normális tartományba.

Csakhogy sok férfi ódzkodik attól, hogy egy ennyire bensőséges élményt másokkal is megosszon. Egyesek attól tartanak, hogy ezzel kényelmetlen helyzetbe hoznák a barátaikat és az ismerőseiket, de annak lehetőségétől is viszolyognak, hogy mások esetleg elesettnek, törékenynek láthatják őket.

A nők általában véve is gyakrabban beszélik ki a fájdalmukat – ebből következik, hogy az esetükben a gyászfeldolgozás folyamata nagyban leegyszerűsödhet. A férfiak egy jelentős része viszont lehorgonyoz a már említett struccpolitikánál. Sokan ahelyett, hogy a közvetlen környezetükhöz, vagy egy pszichológushoz fordulnak segítségért, inkább a különböző szenvedélybetegségekbe menekülnek. Magyarországon rendkívül magas azon férfiak aránya, akik a gyász okozta stresszt alkohol, drogok vagy cigaretta segítségével próbálják enyhíteni.

A külföldi kutatásokból pedig leszűrhető, hogy ebben az érzékeny időszakban megnövekszik a különböző betegségek kialakulásának kockázata. A szívinfarktus esélye a gyász első pár hetében a négyszeresére nő, annak valószínűsége pedig, hogy a gyászoló öngyilkos lesz, a 17-szeresére – derítette ki egy korábbi felmérés.

Hatalmas előrelépés volna, ha végre leszámolnánk a társadalomba mélyen beivódott, ám egészségtelen és mérgező férfi sztereotípiákkal. Szerencsére ma már egyre több olyan mozgalommal találkozhatunk, mely kifejezetten ezt a nemes célt tűzte zászlajára. Az igazi áttörés persze még várat magára, ám addig sem szabad ölbe tett kézzel ülnünk. Szüntelenül emlékeztetnünk kell férfitársainkat arra, hogy az önámítás, a problémák szőnyeg alá söprése senkit sem tesz kemény, határozott személyiséggé.

A gyász lélekőrlő erőpróba, hiszen sötét érzelmek hűvösével fenyeget. Ahhoz viszont, hogy megszabaduljunk tőle, előbb farkasszemet kell néznünk vele. És az sem tragédia, ha mindehhez néhány könnycseppet is el kell morzsolnunk, hiszen a katarzis és a feldolgozás reménye úgyis ott vár az út végén. Ki ne akarna belekapaszkodni?