A füstös ausztrál kocsmákból a világ tetejéig: szubjektív elemeket is jócskán tartalmazó írásunkkal a hard rock királyai előtt tisztelgünk.
Talán nem véletlen, hogy a rockzene mintegy három évtizedig tartó aranykora egybeesett az AC/DC legszebb éveivel: Angus Youngék kitörölhetetlenek lettek a műfaj, de talán az egyetemes előadóművészet történetéből is. Bár manapság a „rakendroll” az egyéb, lényegesen könnyebben emészthető, kevesebb zenei tudást és gyakorlást igénylő stílusokhoz képest marginalizálódott, a mainstreamből ismét rétegzenévé vált, kevesen vannak olyanok, akik így vagy úgy ne találkoztak volna az idén ötvenéves ausztrál brigád valamelyik opuszával. Ugyan ki nem hallotta még a Whole Lotta Rosie-t, a Dirty Deeds Done Dirt Cheap-et, a Highway To Hell-t, a Shoot To Thrill-t vagy éppen a Thunderstruck-ot, ki nem őrült meg Hell’s Bells harangszavára, ki nem rázta a fejét eszelősen a Back In Black kezdőriffjére? Ki ne ismerné fel Brian Johnsont jellegzetes sapkájáról, vagy Angus Youngot a kisiskolás gúnyában, utánozhatatlan mimikával előadott gitárszólóiról?
A Rock and Roll Hall of Fame-be 2003-ban, azaz – újabb kerek szám – húsz éve beiktatott bandáról a zenekar kérésére a műfaj nem kisebb alakja emlékezett meg, mint az Aerosmith elnyűhetetlen hangú énekese, Steven Tyler, aki a ceremónián méltatta az együttest.
„Az AC/DC lett az indikátora mindannak, ami a rock. Ökölbe szorul tőle a kezed, amikor velük énekled szöveget? Halálra rémíti a szüleidet, és kiborítja a szomszédokat? Olyan közel visz a tűzhöz, hogy megégeti a lábadat, de te magasról teszel rá? Forr tőle a tornacsukád, és megbizsergeti a barátnőd bugyiját? Nos, ha nem, akkor az biztosan nem az AC/DC” – foglalta össze zseniálisan az AC/DC képviselte rock and roll életérzés kvintesszenciáját Tyler.
S valóban, az 1973 júliusában az Ausztráliába elszármazott skót testvérpár, Angus és Malcolm Young alapította alakulat minden, ami rock and roll – a szépségeivel és tragédiáival együtt. Merthogy utóbbiból is kijutott az aussie bandának, hiszen sikereik csúcsán, a nagy áttörést meghozó Highway To Hell című albumuk megjelenése után mondott búcsút az árnyékvilágnak a banda sofőrjéből lett ikonikus frontember, Bon Scott, akire 1980. február 19-én Londonban, az egyik barátja háza mellett parkoló autójában találtak rá holtan. Hogy a közismerten nagyivó, szintén skót-ausztrál Scott halálát pontosan mi okozta, máig sem tisztázott, egyesek szerint drogtúladagolás végzett vele, mások azt állítják, hogy a zseniális énekes saját hányásába fulladt bele – a hivatalos orvosi verzió szerint akut alkoholmérgezés miatt mondott búcsút a földi létnek harminchárom évesen.
A banda azonban ikonikus figurája halálát is túlélte
Bár első elkeseredésükben talán még a zenélést is abbahagyták volna, Bon Scott édesapja biztatta őket a folytatásra, mondván, hogy a fia akarata is az lenne, hogy imádott zenekara folytassa. A hard rock koronázatlan királyának megüresedett trónjára Scott halála után két héttel egy északkelet-angliai, melós fazonú, smirgliérdes hangú és jellegzetes newsboy-sapkát viselő énekes, Brian Johnson ült fel, a zenekar már vele vette fel remekművét, a Back In Black-et, amely minden idők legnagyobb példányszámban eladott hard rock albuma lett. Johnson egyébként az AC/DC harmadik énekese lett, ugyanis az eredeti felállásban a sokkal inkább glam rockos, máig aktív Dave Evans kapta meg a mikrofont, ám mindössze egy évig, Scott felfedezéséig volt ő a frontember – neki jóformán csak kocsmai fellépések jutottak.
A Bon Scott halála óta eltelt negyvenhárom és fél év alatt még a legelvetemültebb AC/DC-rajongók is elfogadták Brian Johnsont, akinek karcos orgánumát a 1991. augusztus 22-én, a Monsters Of Rock névre keresztelt gigakoncert headlinerjeként az akkori Népstadionban a magyar közönség is megcsodálhatta – az ausztrál óriásoknak olyan „jelentéktelen” bandácskák nyitottak, mint a Queensryche, a Mötley Crüe és a Metallica… A hard rock apostolai 2009-ben is felléptek fővárosunkban, akkor a Papp László Sportarénában adtak nagysikerű, s természetesen teltházas koncertet.
Nemrégiben újabb csapás érte a Szóljon a rock! címmel annak idején a magyar mozikban is nagy sikerrel vetített koncertfilmet is készítő társulatot: az alapító, zenekarvezető Malcolm Young 2017-ben, mindössze 64 évesen átadta lelkét teremtőjének. A mindent kibíró brigád ezt gyászos eseményt is elviselte, és 2020 novemberében Power Up címmel stúdiólemezt adott ki, amely – talán mondanunk sem kell – Ausztráliától az Egyesült Államokig mindenütt vezette az eladási listákat.
Egy ötvenéves zenekar esetében a különböző tagcserék részletes leírásával nem szeretnénk untatni az olvasót, ám egy pikáns átmeneti változást mindenképpen megemlítenénk. 2016-ban Johnson a hallásával kapcsolatos problémák miatt kénytelen volt ideiglenesen parkolópályára állni, így kerülhetett sor minden idők egyik legszenzációsabb beugrására: a banda a Rock or Bust turnét a Guns N’ Roses frontemberével, Axl Rose-zal fejezte be, aki elképesztő alázattal és parádés produkcióval pótolta a micisapkás dalnokot, olyannyira, hogy a témával kapcsolatban még GN’R-es zenésztársa, Slash is megszólalt.
„Kimentem a londoni bulijukra, és egyszerűen fenomenális volt. Teljesen kész voltam az énekteljesítményétől, főleg, amikor a Bon Scott-éra dalait énekelte. Kezdetben voltak kétségeim, hogy tudja összeegyeztetni a dolgot a mi turnénkkal, de minden a legnagyobb rendben ment, és nagyon büszke voltam Axl-re” – idézte fel a gitárfenomén a látottakat-hallottakat, jelezve, hogy a Angusék nagysága még egy Rose-féle hollywoodi fenegyereket is képesek megszelídíteni.
S hogy fél évszázad elteltével miért imádják még mindig az emberek az AC/DC-t, miben rejlik a zenekar varázsa, s miért lettek példaképei a legnagyobbaknak is? A válasz egyszerű: a jelenleg az Angus Young – szólógitár, Brian Johnson — ének, Cliff Williams – basszusgitár, Phil Rudd – dobok, Stevie Young – ritmusgitár felállásban játszó banda az önazonosság mintaképe, amelyet soha nem vittek be a „málnásba” a különböző zenei divattrendek és egyéb szirénhangok. Ők csak azt csinálják, amit élveznek, és amihez értenek: a hetvenen túl is töretlen lelkesedéssel és a közönséget a legmagasabb szinten kiszolgálva játsszák a rockot. Hogy egy másik legendát, a nemrégiben nyolcvanadik születésnapját ünneplő Mick Jaggert idézzük: „I know it’s only rock and roll, but I like it.”
