Fucsovics Marci: Mindig az lebegett a szemem előtt, hogy a legjobbak között legyek!
Fucsovics Marci alig négy évesen fogott először teniszütőt a kezében, fél évvel később pedig már túl volt az első edzésén, majd hét évesen kijelentette: versenyekre akarok járni!
Juniorként mindent elért, amit lehetett és azt is elhitte, hogy a teniszélet innentől kezdve gyerekjáték lesz. Kétszeres junior Grand Slam-bajnokként viszont a felnőttek között mindent újra kellett építenie. Fucsovics Marci ma Magyarország első számú férfi teniszezője, három éve TOP 100-as játékos és az első magyar teniszező, aki ATP-tornát nyert. Ám a sikerhez vezető úton a hullámvölgyeket sem lehetett megspórolni.
Hogyan fókuszálj a célra, amikor mindenki azt várja tőled, hogy világsztár legyél? Mit érez az ember, amikor a gyerekkori példaképéből hirtelen rivális lesz? Hogyan meríts erőt az eddig elért eredményekből? Fucsovics Marcival beszélgettünk.
Mi az első tenisszel kapcsolatos emléked?
Ha jól emlékszem alig négy éves voltam, amikor először találkoztam a teniszütővel és a teniszpálya hangulatával még Nyíregyházán, ekkor fogtam először teniszlabdát is a kezemben. Édesapám rendszeresen járt teniszezni a barátaival és engem is vitt magával. Fogdostam az ütőt, ütögettem a labdát. Megtetszett. Négy és fél évesen pedig már ott találtam magam az első edzésen. Már itt látszott rajtam, hogy érdekel a dolog és egész jól eltaláltam a labdákat is.
Vissza tudsz arra emlékezni, hogy mi motiválta a 7-8 éves Fucsovics Marcit, aki elhatározta, hogy versenyezni akar?
Az akkori edzőm, Gyuricsku Enikő – aki egyúttal a legelső edzőm is volt – feltette nekem a kérdést, hogy szeretnék-e versenyezni. Én pedig kijelentettem, hogy versenyekre akarok járni! A döntés teljesen az én döntésem volt és meghatározta a további életemet is.
A pályafutásod következő jelentős döntése talán az lehetett, hogy néhány évvel később már külföldön folytattad tanulmányaidat. Hogy fogadta ezt a család?
Én már 12-13 évesen szerettem volna külföldre menni, hogy még jobban fejlődjek a teniszben. Habár lett volna lehetőségem kijutni egy francia teniszakadémiára, a szüleim úgy gondolták, hogy egy ekkora lépéshez még túl fiatal vagyok. Szerették volna, ha itthon járom ki az általános iskolát, így ezután költöztem 15 évesen végül Németországba.
Tulajdonképpen azóta is több-kevesebb megszakítással úton vagy. Hol érzed magad igazán otthon?
Itthon érzem otthon magam és a legjobban is (nevet – a szerk.) A teniszezők általában imádnak otthon lenni, hiszen 52 hétből nagyjából 30-35 hét utazással telik. Talán ezért is van az, hogy sokszor egy-két nap otthon töltött idő, amikor nyugodtan pihenhetek és mentálisan, lelkileg is feltöltődhetek, többet ér, mint ugyanennyi, de kemény edzéssel töltött nap távol a családtól.
Mivel töltöd ilyenkor ezt az egy-két napot, amikor van egy gyors kiszakadási lehetőség?
Leginkább passzív pihenéssel, a családommal vagyok, kutyát sétáltatok…
Mi az első, ami eszedbe jut, ha azt mondom neked, hogy tenisz?
A tenisz az életem – talán ez az első, ami eszembe jut. Nagyon szeretem csinálni, nagyon hosszú utat jártam be, de mindig is ez volt és ez lesz az életem.
Hogyan viszonyulsz a sikerhez?
Mondhatnám azt, hogy sikeres vagyok, de én sokszor nem így gondolok magamra. Az jár a fejemben és az lebeg a szemem előtt, hogy még sok van előttem és igyekszem mindig a céljaimra koncentrálni.
Mi a következő cél?
A legmerészebb célom, hogy TOP 10-es teniszező legyek és megnyerjek legalább egy Grand Slam-tornát.
Ennek a célnak az eléréséhez mi lehet a következő lépés?
Rájöttem arra, hogy mennyire fontos, hogy milyen emberek vesznek körül. Szerencsére kezd összeállni a csapat, a stáb, aki körülöttem van, a cél pedig egyértelműen az, hogy közösen megtaláljuk annak a módját, hogy még gyorsabban még nagyobbat fejlődjek. Bízom a csapatban és bízom magamban is! Minden egyes lejátszott meccs tapasztalatot is jelent, amivel közelebb kerülök ehhez.
Miben döntesz egyedül és miben hagyatkozol a szakmai stábra?
Tíz éve vagyok TOP 200-as teniszező, ebből három éve játszom a TOP 100-ban. Versenyzés terén sok tapasztalatom van, az edzőim pedig ehhez hozzá tudják tenni azt a szakmai tapasztalatot, amivel a játékomat még tovább tudjuk fejleszteni, finomítani, emellett pedig sokat segítenek az ellenfeleim feltérképezésében a meccsek előtt. Ez most nagyjából egy tíz fős csapatot jelent az edzőkkel, menedzserekkel és a testvéremmel, aki rengeteget segít nekem.
Fiatalon mindent elértél, amit lehetett, majd felnőttként mindent újra fel kellett építened.
Bármennyire is nehéz, ezen a teniszezők nagyjából 99 százalékának át kell esnie. A nagy tenisz nemzeteknek – például Franciaország, Ausztrália, Anglia -, rengeteg versenyük, Grand Slam tornájuk van, a fiatal játékosok pedig un. szabad kártyákat kapnak, így könnyebben kerülnek a legjobbak közé. (Wild card, azaz szabad kártya selejtező nélküli induláshoz. A versenyek egy részén néhány ilyen játékengedély van, általában hazai játékos kapja, vagy a ranglistán épp a bejutási szint alatt lévők egyike, esetleg olyan, korábban magasabban rangsorolt játékos, aki hosszú ideig volt sérült. – a szerk.)
Nekem magyarként sokkal nehezebb volt, el kellett utaznom Kínába, Thaiföldre, Kambodzsába, a legkülönbözőbb versenyekre és helyszínekre és tényleg a nulláról kellett mindent újra felépíteni. Nagyon hosszú és nehéz időszak volt, számtalan buktatóval. Szinte közel jártam ahhoz, hogy feladom, de a tenisz az életem, és ilyenkor mindig az lebegett a szemem előtt, hogy oda akarok érni a legjobbak közé. Ez volt a legfőbb motiváció, ami hajtott.
Meg kellett érezni a koppanást a legalján ahhoz, hogy most újra a TOP 100-ban legyél?
Igen, meg kellett tapasztalni, de nem sírom vissza ezt az időszakot.
Mit mondanál az akkori önmagadnak?
Mostani fejjel valószínűleg azt mondanám, hogy lehetett volna profibban is kezelni ezt a helyzetet.
Mit jelent számodra a profizmus?
Rá kellett jönnöm, hogy ha a legjobbak között akarok játszani, akkor az edzések mellett az is nagyon fontos, hogy a pályán kívül hogyan viselkedik az ember. Időbe telt, mire megtanultam, hogy az alvásminőség, a megfelelő táplálkozás és a fegyelmezett életvitel ugyanúgy a sikerhez vezető út fontos részei, mint a kőkemény edzés. Wimbledon-győztes juniorként viszont elhittem magamról, hogy a teniszélet végig ilyen könnyű lesz és hajlamos voltam a kicsapongásra.
Utoljára mikor fordult meg a fejedben, hogy kiszállj?
Évekig próbáltam betörni a TOP 100-ba és 24 éves lehettem, amikor azt mondtam magamnak, hogy ha 2017 év végéig ez nem történik meg, el kell gondolkodnom a jövőmön és azon, hogy mennyire vegyem komolyan a teniszt. 85. helyen zártam az évet.
Ez a mérföldkő hogyan változtatta meg az életed?
Amióta bekerültem a TOP 100-ba nemcsak felgyorsult, de teljesen megváltozott az életem. Ez a változás ugyanúgy megjelenik az életmódban, mint mentálisan, hiszen más a színvonal, tényleg a világ legjobb játékosaival és a világ legjobb játékosai ellen játszom. A 31. és a 80. hely között már nincs olyan nagy különbség, hiszen ugyanazok a versenyek, Grand Slameken ugyanúgy főtáblás vagyok, de azért jobb minél előbb lenni (nevet – a szerk.).
Mennyire tudod kizárni az olyan külső körülményeket, mint az elvárások vagy éppen, hogy a gyerekkori példaképed ellen játszol?
Amikor először játszottam Federer ellen, többször is átpillantottam a pálya másik oldalára, furcsa érzés volt. Természetesen volt bennem izgalom, de úgy jöttem le a pályáról, hogy jó meccset játszottunk és büszke voltam magamra, hogy ezt is elértem. Ma már szerencsére nincs rajtam nagy nyomás és nyugodt szívvel megyek fel a pályára akár papíron gyengébb játékos ellen is, amikor mindenki elvárja a győzelmet. A junior sikerek után viszont mindenki azt várta Magyarországról, hogy hirtelen be fogok törni a TOP 100-ba és világsztár leszek. Az elején ezt az elvárást nagyon nehéz volt kizárni. Büszke vagyok arra, hogy megmutattam mindenkinek, de legfőképp magamnak, hogy meg tudtam csinálni. Sőt, még többre is képes vagyok!
A gyerekkori példaképből pedig mindeközben rivális lett.
Federer volt a gyerekkori példaképem, érdekes érzés, hogy ma már riválisok vagyunk, emberileg mindig is fel fogok rá nézni. Példaértékű, amit a tenisz mellett elért. Már több meccset játszottunk, edzettünk is együtt, amikor viszont leülünk beszélgetni, akkor nem a szakmáról, hanem a mindennapi dolgokról, családról, hétköznapi kérdésekről beszélgetünk. Nem kérdezgetem arról, hogy mitől lenne még jobb a fonákom vagy a szervám (nevet – a szerk.)
Hogyan élted meg, hogy a korlátozások szinte egyik napról a másikra átírták a programot?
Egy nappal azután, hogy megnyertük a Davis-kupát és bejutottunk a madridi világdöntőbe, jött a hír, hogy lemondták az Indian Welsi tenisztornát. Akkor még örültem annak, hogy kaptunk pár plusz napot, amit itthon tölthetünk pihenéssel. Nem sokkal később kiderült, hogy június 8-ig töröltek minden versenyt. Az első gondolatom az volt, hogyan fogjuk ezt az időszakot kitölteni, hiszen egy teniszező életében soha nincs ilyen hosszú pihenő. Ma pedig még mindig bizonytalan az újrakezdés dátuma. Fontos, hogy milyen edzés munkát végzünk ebben az időszakban és abban bízom, hogy ahogyan a téli pihenők után is labdaéhséggel térek vissza és jól szoktam játszani, ez most is így fog alakulni.
Mi segít neked túllendülni egy-egy nehezebb időszakon, hullámvölgyön?
Amikor nem érzem olyan jól a labdát, nem jönnek úgy az eredmények, igyekszem a korábbi sikereimből erőt meríteni. Azokra az eredményekre gondolok, amiket eddig elértem a teniszben, ez pedig újra lendületet ad a következő célok eléréséhez. Tudom, hogy ki voltam. Tudom, hogy ki vagyok. És tudom, hogy ki szeretnék lenni. Minden nehézség egyben kihívás, pályán és pályán kívül egyaránt. Ma már ugyanúgy helyén tudom kezelni a hullámvölgyeket, mint a sikert.