A stílus megkülönböztet, de az elfogadás még mindig nehezen megy

Egy amerikai világsztár-rendező instruál angolul, osztrák színpadon egy fiatal magyar színészt, aki az első szerepére készül a német nyelvterületen. Ma talán senki nem lepődne meg egy ehhez hasonló nemzetközi stáblistán, de negyvennégy évvel ezelőtt ez nem így volt. A premier óriási sikert aratott, a fiatal magyar színész számára pedig azonnal jött a folytatás. Ernyey Béla szerint minden nagyon gyorsan történt.

Az itthonról kapott kritikákhoz is hamar hozzá kellett szoknia, hiszen a legjobb éveit akkor élte Bécsben, amikor a vasfüggöny másik oldalán éveket kellett várni a családi Wartburgra. Holott az első, Bécsben élő édesanyjától kapott öltönyét ő is alig merte viselni. Az első színházi sikerek óta eltelt jó ötven, színpadon eltöltött év, és számos nemzetközi filmes sikertörténettel a filmtörténelembe is beírta magát. Vannak dolgok viszont, amelyek Ernyey Béla életében az évtizedek alatt sem változtak. Az egyik ilyen, az otthonról hozott stílus, illetve az erre való igény, a másik pedig az itthonról kapott kritika. Ma már az utóbbit is jól kezeli. Ernyey Bélával beszélgettünk.

Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu

Elismert, számos nyugati díjjal kitüntetett nemzetközi karrierrel a hátad mögött, ha Ernyey Béla sárga mokaszint visel, még mindig beszédtéma lesz. Hogy viseled ma a kritikát?

Igen, az ominózus fotó, ami Milánóban készült. Én elsősorban magamnak öltözöm és csak másodsorban azért, mert valaki lát az utcán. Nem gondolom, hogy a stílus kor kérdése lenne. A stílus sokkal inkább üzenet, amelyben azért van egy nagy adag exhibicionizmus is, hiszen megkülönböztet – más vagyok, mint te. Itthon még mindig nagy hiányosságok vannak a fogadó fél, az elfogadás oldalán. Fiatalon az ember hajlamos arra, hogy mindenkinek meg akar felelni – én is így voltam vele -, de aztán idővel rájössz, hogy ez marhaság. Nem lehet és nem is kell mindenkinek a kedvében járni.

És még csak nem is egy földig érő fehér farkas bundáról beszélünk.

Nagy port kavart ez is a hetvenes években! Viszont hideg volt, tetszett és megengedhettem magamnak. Ezzel együtt is azt vallom, hogy a stílus egyáltalán nem pénz kérdése. A legutóbb megjelent könyvemben (Zoknihossz – a szerk.) többek között ezt is igyekeztem hangsúlyozni. Minimális befektetésből is felöltözhetsz nagyon jól és sok pénzből is nézhetsz ki igénytelenül. A lényeg, hogy amit viselsz, annak üzenete legyen, és ne azért legyen rajtad, mert fázol. Lehet, hogy egy-egy darab önmagában tökéletesen rossz, de ha együtt egységet alkot néhány másik darabbal és van mögötte mondanivaló, akkor már elérte a célját.

A sznobizmus ellen viszont kitartóan harcolsz.

A sznobizmus egy üres dolog. Gondolkodó emberként sok mindent támogatok, amit lehet, hogy az adott pillanatban talán nem is értek, de felnézek rá és azt gondolom, hogy valahova vezet. De a buta, külsőségeket hajhászó sznobizmus soha nem tartozott, és nem is fog ezek közé tartozni.

Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu

Gyakorlatilag 45 éve élsz párhuzamosan egy másik világban – hol érzed magad igazán otthon?

Érdekes kérdés, hiszen amíg Bécsben Ernyey Bélák jönnek velem szembe, akik bár teljesen másként vannak felöltözve, de látszik a megjelenés mögött a szándék, itthon sokszor érzem magam Don Quijote szerepében csak azért, mert van egy kis csavar a stílusomban. Ugyanakkor Dórinak (Dr. Balaton Dóra, Ernyey Béla felesége – a szerk.) és nekem is itt vannak a gyökereink, sokat és szívesen vagyunk Pesten, de azért kell néha egy kis bécsi impulzus és néhány, számunkra fontos dolog gondolati visszaigazolása.

A stílus azt üzeni, hogy más vagyok, mint te. De az elfogadás itthon még mindig nehezen megy.

45 év kommunizmus olyan gyilkos dolog, ami mindent kiírt, még a poloskát is. Lehet, hogy 1989-ben túlságosan gyorsan szerettük volna a változást, az ország jobbulását és a Márai-féle polgári lét visszatérését. A stílus vagy jön magától, vagy hozzuk otthonról, vagy van egy mester, akinek minden szavát elhiszi az ember. De én emlékszem még arra, hogy a nagypapám nem ismert mást, mint az elegancia, a nyakkendő vagy az élére vasalt nadrág szabályát. Nem azért ettünk anno ezüst étkészlettel, mert az annyira elegáns volt, hanem mert a pléh kanalat nem tudtuk megfizetni. De ha megnézel néhány fényképet az 50-es évekből, akkor még mindenki kalapot visel, elegáns, visszafogott a megjelenése – nem Londonban csináltatták az öltönyt, de mindenki elegáns volt. 1910-ben lett Európában egy olyan világ, amire azt mondják, hogy ha nem jött volna a két világháború, akkor jött volna a csúcs.

De nem így lett, amikor pedig a világ megpróbált magához térni, akkor jöttek a nagy protestálások, gyakorlatilag minden ellen, úgy gondolom, hogy a divat is ennek lett az áldozata, csak valahol Nyugaton korábban kezdtek el újra foglalkozni a stílussal, megjelenéssel. Nehéz volt Dórinak elmagyarázni, hogy nem azért nem volt 1973-ban útlevelem, mert a másik színű zakómban volt, hanem mert meg kellett igényelni, minden egyes utat jóvá kellett hagyatni a Belügyminisztériummal. Képzeld el azt a helyzetet, amikor egy amerikai világsztár instruált angolul, egy német színpadon engem, a kis magyart, miközben tudom, hogy hamarosan lejár a szolgálati ablak az útlevelemben. Az emberek nem a művészi értékkel vagy a stílussal voltak akkor itthon elfoglalva, hanem a „szocialista értékek iránti hűséggel”.

Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu

Emlékszel még arra, milyen érzés volt, amikor hirtelen egy másik világban találtad magad?

Édesanyám ott volt férjnél, nem volt teljesen idegen Bécs, de minden alkalommal egy négy oldalas papírt kellett beadnom, hogy évente egyszer láthassam, majd vártam az engedélyezésre. Mai szemmel nézve az is furcsa lehet, hogy nagy dolognak számított, hogy édesanyám bement egy férfiüzletbe, és vett nekem egy gyönyörű, alpakka öltönyt, mert huszonegynéhány évesen nem volt öltönyöm. Alig mertem viselni, mindig az volt a kényszerképzetem, hogy egyszer Pesten, egy sötét sikátorban majd leütnek miatta.

Ehhez pedig képzeld el azt, hogy kikerülsz a vasfüggöny másik oldalára, ahol senki sem ismer. Címszerepet kapsz Európa legnagyobb zenei színházában és úgy készítenek elő a premieredre, hogy az egész osztrák kormány kíváncsi arra a fiatal magyar sztárra, aki még egy hangot nem adott ki nyilvánosan osztrák színpadon. Az első, egyértelmű siker után rögtön megkaptam a második feladatot, ami egyben a leghosszabban, ötszázszor játszott szerepem is volt. Elhinni viszont csak a harmadik, negyedik visszajelzés, és az osztrák állampolgárság „rám tukmálása” után kezdtem el azt, hogy ez tényleg sikerült. Minden nagyon gyorsan, három és fél év alatt történt.

A külföldi nagy sikerek ellenére itthon továbbra is vegyes visszajelzéseket kaptál.

A szakmai sikereimet elismerték, de gondolj bele abba, hogy akkor éltem a legjobb életemet, amikor itthon az emberek átlagosan hét évet vártak színválasztás nélkül a Ladájukra. Kétkedés persze a saját oldaladról sem érhet soha véget – ha nem lennél kétkedő, megakadnál a pályádon. Van bennem egy jó értelemben vett örök elégedetlenség, mert tudom, hogy az embernek folyamatosan fejlődnie kell. Nem a cél a cél, hanem az út. Soha nem fogjuk elérni a célt, mert a távlatban mindig lesz valami, ami sokkal fontosabb. Viszont mindezzel együtt is azt gondolom, hogy

akit csak szeretnek és dicsérnek, az vagy már nem él, vagy valami nagy gond van vele.

Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu

Amikor pedig éppen nem a sikereid vagy a megjelenésed, akkor a korkülönbség a köznyelv nagy vesszőparipája.

Idén ünnepeltük a 10. évfordulónkat. Mi mindig is azt mondtuk, hogy az együtt eltöltött évek száma lesz a bizonyíték a kapcsolatunkra. A környezetünkben az elmúlt 10 év alatt sok válást és szakítást kellett sajnos végignéznünk, ahol jelentős korkülönbség ugyan nem volt, de semmi másban nem passzoltak egymáshoz a párok.

A mi kapcsolatunk két olyan személy egymásra találása, ami mindent felülír. Egyikünknek sem volt célja, hogy ekkora korkülönbséggel találja meg a párját. Aki viszont eltölt velünk néhány percet látja, hogy teljes a harmónia közöttünk és ez nem egy eljátszott történet. Innentől kezdve pedig csak egy vadidegen, korlátozott, vagy szándékosan gonosz ember lehet az, aki erre megjegyzést tesz. A korkülönbség egyébként is látszik és mindenki tudja (nevet – a szerk.)

Mit gondolsz, mi tesz egy nőt igazán vonzóvá?

Amit egy férfi kihoz belőle, és ez fordítva is igaz! Mint amikor belép egy férfi valahova, megkapja a férfi szerepet – amit aztán vagy tud viselni vagy nem. Egy nő is, ahogy érzékeli, hogy rászegeződik egy tekintet, abban a pillanatban tartása lesz, kihúzza magát, kinyílik előtte a világ. Ironikusan azt szoktam mondani, hogy azért könnyű megtalálni A Nőt, mert úgyis mindig csak egyet keresel.

Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu

Mennyire foglalkoztatnak egyébként a számok?

Azt mondta a minap nekem valaki, hogy 15 évet letagadhatnék a koromból. Belőlem pedig önkéntelenül is kitört, hogy megőrültél, hiszen a 60 is már olyan öreg?! Azt gondolom, hogy a számolgatásnak ebben a korban már semmi értelme nincs. Az összes sejtem pont annyi idős, mint amennyi, de amíg fiatal nőktől kapok elismerő visszajelzéseket anélkül, hogy az életkoromat beszoroznák autóval, vagyonnal, azt gondolom, hogy nincs okom túl sok aggodalomra.

A humor és a kíváncsiság, a világra való folyamatos nyitottság fiatalon tartja az embert, van egy gyönyörű feleségem, akivel 10 éve élünk harmóniában és szerencsére nem aggódom azon, hogy ha vége lesz ennek a beszélgetésnek, a korom miatt majd nem tudok felállni ebből a székből.

Semmi értelme arról beszélni, hogy a 60 fiatal vagy a 75 most éppen mit jelent. A humor fiatalon tart. Akkor lesz majd probléma, amikor eljön az az idő, hogy azon gondolkodsz: milyen jó lenne most itt sokáig üldögélni ebben a székben és nem csinálni semmit. A példaképem a 103. születésnapján odasétált a zongorához egy sörrel a kezében, rágyújtott majd halkan megjegyezte: az orvosaim szerint, ha sokat dohányzom, nem leszek hosszú életű.

Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu

Ki volt a példaképed?

A mentorom és egyben példaképem, Johannes Heesters, zseniális színész volt. 80 évesen is gond nélkül játszott 53 éves szívtiprót a színpadon, akkor jelezte ugyan, hogy lassan ideje abbahagynia ezt a szerepet, amit persze a közönség nem akart hagyni. Heesters 104 éves koráig aktívan játszott, 53 évvel fiatalabb feleségéről lánya azt nyilatkozta, hogy ha nincs Simone, Heesters már legalább 20 éve nem élne. Marlene Dietrich nagyságrendű sztár volt a színpadon, nekem pedig valahol egy pótapa, példakép is. Ekkora sztárok azóta sem születtek, befejeződött a sztárkultusz, de boldog vagyok, hogy a koromnál fogva még végigcsinálhattam az „aranykorszakot”.

Mennyire figyelsz oda az életmódra, egészségre?

Majdnem mindenre figyelek. Dohányzásellenes vagyok, soha nem kezdtem el komolyan inni, egy-egy pohár kellemes bor, amit szívesen elfogyasztok. Ha nincs előadás, időben lefekszem – az alvás az egyik legfontosabb, amit az ember megtehet magáért. Na meg a minőségi ételek. Élvező típusú ember vagyok, ez a fajta gasztro-hedonizmus pedig nem engedi, hogy akár csak egyszer is elengedd magad. Szenvedélyem a főzés, valahol ez is a stílusom és a kreativitásom része.

50 színpadon eltöltött év, számtalan filmes siker és 9 könyv után, mik a következő terveid?

Az izgalmas történetek mindig is inspiráltak, hamarosan pedig többet is elárulhatok egy készülő februári premier részleteiről.

Kérdezett: Halmai Zsófia és Kelecsényi Milán