Miért Olaszország a vintage karórák legjobb lelőhelye?

Észak-Olaszország nagyvárosai évtizedek óta valósággal hemzsegnek a vintage óráktól. Ahogy a használt karórák neo-vintage státuszba (20-40 évesek) öregednek, utóbbiak pedig a vintage státuszba lépnek (40 év felettiek), úgy tűnik, hogy a bakancs északi régiói kiapadhatatlan forrást jelentenek a ketyegőket gyűjtők számára.

Olaszország horológiai gazdagsága nem titok a komoly gyűjtők előtt. Valójában a világ leghíresebb óragyűjtői – mint például Guido Mondani, Sandro Fratini és Auro Montanari (más néven John Goldberger) – között is szép számmal találunk olaszokat. A kereskedők is előszeretettel utaznak a mediterrán országba, hogy készleteiket az olasz hagyatékokból és árveréseken töltsék fel különleges darabokkal.

A kérdés ezek után adja magát: mi az oka, hogy Olaszország a vintage órák fellegvára?

Különböző elméletek próbálnak magyarázatot adni a jelenségre. Kezdjük a legkézenfekvőbbel: az olaszok stílusosak! (Igen, ez az egész elmélet.) Szeretik a szép és drága dolgokat, és nemcsak a ruhák és autók, de az órák terén is. Bár a megállapítás helytálló, valahogy mégsem tűnik úgy, hogy teljesen választ adna a kérdésre.

Létezik azonban néhány újságírói elmélet is. Az egyik szerint az 1980-as években az olasz óragyűjtők egy feltörekvő csoportja az Egyesült Államokban kezdett el vásárolni – ez nem igazolható, és nem is képes megmagyarázni az olasz gyűjtők által felhalmozott rengeteg, kizárólag olasz piacon kapható vintage időmérő darabot. Egy másik elmélet szerint egyetlen magazin címlap, amelyen Paul Newman egy Rolex Daytonát visel, széles körű óramániát váltott ki a tehetős, középkorú olasz férfiak körében.

Ilyen válaszokat kapunk, ha a mintát olyan emberekre szűkítjük, mint Fratini és Montanari/Goldberger, akik elismerten jóval megelőzték az óragyűjtők nagyobb tömegeit, de biztosan nem lehetnek önmagukban felelősek azért az egyértelműen társadalmi-gazdasági jelenségért, amit az olasz vintage óra üzletekben lehet megfigyelni.

Olaszország vintage órákkal való telítettségének legitim magyarázatához komoly társadalmi-kulturális vizsgálatra lenne szükség, olyanra, amelyet soha nem fognak elvégezni egy ilyen témában.

Senkinek sem kell tudnia, hogy Olaszországban miért van már régóta ekkora készlet nagyszerű vintage órákból, a legtöbben csak élvezik a helyzetet, anélkül, hogy ennek okairól elmélkednének.

Nemrég a milánói születésű Gai Gohari órakereskedő és gyűjtő, aki olaszországi vásárlásai révén őrületes vintage Piaget-gyűjteményt halmozott fel, meglátásával új fénybe helyezte a dolgokat. „Az olaszok mindig félreteszik a pénzt, hogy megvegyék azt a különleges órát, arra különleges alkalomra…. [és] . . . ezek az órák a családokban maradnak. És most sok mindent fel lehet vásárolni a hagyatékokból” – osztotta meg elméletét a Robb Reporttal. Annak ellenére, hogy nincs semmiféle tanulmány, ami alátámasztaná, Gohari magyarázata mégis összecseng az olasz gazdaság történetével és a második világháború utáni dolce vita kultúrájával. Olykor a legegyszerűbb magyarázat áll legközelebb a valósághoz.

Köztudott, hogy Olaszországban (különösen az északi városokban) a háború után a design, a divat, a művészet, a film, a zene, a színház és az irodalom aranykora kezdődött el.

1950 és 1963 között Olaszország bruttó hazai terméke figyelemre méltó módon, évről évre átlagosan 5,9 százalékkal nőtt. Országszerte a családok először küldtek gyerekeket főiskolára, és megvásárolták az első otthonaikat, modern berendezéseiket és autóikat. A pillanatot megkoronázva a Gucci 1953-ban végleg leállította a katonai csizmák gyártását, és piacra dobta a ma már ikonikusnak számító papucsát. A fasizmus sötét éveiből egy jómódú, fiatal középosztály emelkedett ki, amely szeretett elegánsan öltözködni, és a háború utáni korszakból származó órák száma a vintage boltokban arról árulkodik, hogy a csuklójukat is szerették különleges szépségekkel díszíteni.

Ami a márkákat illeti, úgy tűnik, hogy az olaszok az 1950-es és 60-as években sok Vacheron Constantin öltönyórát vásároltak.

Ugyan bizonyítékként erre a márka korabeli nagykereskedelmi naplói szolgálhatnának csak, ugyanakkor sehol máshol nem lehet egy helyen ennyi Vacheron Constantin órát találni. Egy elmélet szerint a Vacheron Constantin az 1700-as évekre visszamenőleg exportált az olasz arisztokráciának. Persze ez is csak találgatás.

A Patek Philippe is feltűnően képviselteti magát, ahogy természetesen a Rolex és az Omega is, és a kínálatot tekintve azt figyelhetjük meg, hogy inkább az elegáns vonalat képviselő öltönyórák dominálnak a sportosabb modellekkel szemben ezen a piacon.

Az 1980-as években Olaszország újabb gazdasági fellendülésen ment keresztül, amelynek csúcspontja az il soprasso volt 1987-ben, amikor az ország GDP-je megelőzte Nagy-Britanniáét. 1989-re Olaszország a világ hatodik legnagyobb gazdasága lett – nagyon hosszú út vezetett ide a második világháború romjaiból. És így az ország polgárai az 1980-as években még több luxuscikket vásároltak, amit az 1980-as évekbeli Rolexek, különösen a tömör arany és kéttónusú Day-Date modellek száma is bizonyít. A fényűzés a tetőfokára hágott Itáliában ebben a bőség évtizedeiben.

Jelenleg az 1980-as évek jelentik a vintage órák határát: a 40 éves korba lépett darabok minősülhetnek vintage-nek. Ezeknek az újonnan vintage óráknak az értéke általában emelkedik (az órapiaci visszaesés ellenére általában véve). Ami az olasz neo-vintage piacot illeti, kérdés, hogy az 1990-es évek órái hogyan alakítják majd a piacot.

Bármi történjék is az elkövetkező években, Olaszország továbbra is kötelező látnivaló a komoly óragyűjtők számára.