Seaspiracy - mit kell tudni a filmről, amiről mindenki beszél?

Seaspiracy címmel március végén mutatták be a Netflix saját gyártású dokumentumfilmjét, amelynek célja, hogy a halászat tengeri ökoszisztémára gyakorolt pusztító hatásairól adjon átfogó képet.

Ali Tabrizi rendező munkájának megítélése viszont épp olyan kettős lett, mint a témáé: vannak, akik zseniálisnak tartják, mások azonban azzal vádolják, hogy megtévesztő, hamis információkat terjeszt és összességében káros a halászat fenntarthatóbbá tételén munkálkodó szervezetekre nézve. Az igazság, mint mindig nem egyszerűen fekete vagy fehér, inkább a kettő között van valahol.

A Seaspiracy nem tökéletes, vannak benne téves állítások, de mindemellett megdöbbentő, szomorú és elgondolkodtató, amit mindenkinek látnia kell.

A Netflix streaming szolgáltatóból lett a filmgyártás egyik meghatározó szereplője, futószalagon hozza a nagyjátékfilmeket, sorozatokat és bizony a dokumentumfilm sem maradhattak ki a repertoárból. Aki azonban látott már Netflix dokumentumfilmet – ilyen sorozat volt például az UnWell vagy a Social Dilemma -, az tudja, hogy ezek nem a legmélyrehatóbb, legalaposabb tényfeltáró újságírói munkák, sokkal inkább komoly témákat igyekeznek könnyed, szórakoztató módon közelebb hozni az emberekhez, miközben minél több meghökkentő adattal legitimálják a mondanivalójukat.

Próbálják úgy csomagolni, hogy az ne feküdje meg a kanapén ülő néző gyomrát, vagy ne kapcsoljon el már öt perc után, és keressen valami alkalmasabb művet a Netflix&Chill-hez, de azért úgy érezze a másfél óra végére, hogy több ismerete van a világ dolgairól, mint mielőtt benyomta a lejátszás gombot. A dráma vagy tárgyilagosság párharcában a mérleg nyelve egy hajszálnyit mindig a dráma felé billen, ez a Seaspiracy esetében is igaz, ugyanakkor ezeket a sokkoló felvételeket tényleg mindenkinek látnia kell, aki kicsit többet akar tudni arról, hogy a világ más pontjain mi történik és hogy miként kerül a koktélrák vagy a lazac a boltok polcaira. A filmnek egyébként ugyanaz a Kip Anderson volt a producere, aki a Cowspiracy filmnek is. A Seaspiracy végkicsengése azonban nem egyszerűen a vegánság propagálására irányul, hanem rámutat arra, hogy vásárlóként résen kell lenni, és nem lehet vakon bedőlni az élelmiszeripar meséinek.

Nemcsak állatok, rengeteg ember is szenved a garnélarákért

Budapesten sushizgatva nehéz elképzelni, hogy Ázsiában embereket tartanak rabszolgaként hajókon, verik őket, és évekig nem hagyhatják el a fedélzetet csak azért, hogy olyan halat fogjanak, amiből aztán a garnélarákoknak készül eleség, amit végül kis rizstekercsekbe göngyölve pálcikákkal ügyetlenül a szánkba helyezhetünk. Pedig ilyen láncolata van annak, hogy mi ezt a tradicionális japán ételt élvezhessük műanyag dobozokból Budapesten. Ha az nem lenne elég, amit emberek egymással művelnek, ennél is drasztikusabb, hogy milyen ütemben és mértékben pusztítjuk a tengeri élővilágot, hogy Omega-3 zsírsavakkal tömhessük magunkat ebédre.

A Seaspiracy film kapcsán háromféle reakciót tapasztaltam.

A vegánok óriási bólogatásokkal, az “én megmondtam” attitűddel konstatálták a film megjelenését. Olyanok, akik ugyan nem vegánok, de érzékenyek az emberi tevékenység kevéssé áldásos hatásaira, komolyan átgondolták a halfogyasztási szokásaikat. És vannak azok, akiket nem hatott meg a lemészárolt delfinek és megcsonkított cápák látványa, és úgy gondolják az egész film egy túlpörgetett vegán propaganda.

Tabrizi filmje kemény állításokat fogalmaz meg, lényegében kijelenti, hogy jelenleg nem lehet fenntartható halat enni, legyen az tengerből kifogott vagy tenyésztett. Egy újabb tétel, amit a bolygó jövőjéért aggódó egyszerű embernek ki kell húznia a bevásárlólistájáról. Nehéz ezt megemészteni, és sokan amiatt kritizálták a filmet, hogy az sem megoldás, ha hirtelen mindenki felhagy a halfogyasztással. Valóban nem, a fenntartható halászat lenne az, de ahogy szinte mindenben, az emberiség itt sem tud mértéket tartani. Jelenleg azonban senkinek nem éri meg a fenntarthatóságot figyelembe venni, amiért majd hosszú távon fizetjük meg az árat.

Ellenvetésként hozták fel, hogy Tabrizi a vegánságot promótálja, miközben nagyon sok tengerparti közösségnek az alapvető élelmiszert biztosítják a tengerek és óceánok. Ezzel mondjuk eléggé félrelőttek a kritikusok, akik valószínűleg nem nézték elég figyelmesen a filmet – ha egyáltalán -, hiszen a rendező el is mondja benne, hogy sok helyen az ipari halászhajók annyi halat fognak ki a vízből, hogy a helyieknek már nem is marad, és ezért kénytelenek szárazföldi vadállatokat enni. A koronavírus-járvány kapcsán került előtérbe a vadállatok fogyasztásának kérdése, és ha már Európából ilyen könnyen kritizáljuk az Afrikában és Ázsiában élőket, hogy miért esznek vadállatokat, azzal is szembe kell tudnunk nézni, hogy az okok között megjelenik a fejlett társadalmak mértéktelensége.

Már nem igaz, hogy sok hal van még a tengerben

A túlhalászás a halászat fenntarthatóságának egy másik rákfenéje. Talán a film legmegrázóbb felvételei is ehhez köthetőek: a japán Taiji-ben a halászok tömegével mészárolják le a delfineket, mondván miattuk nincs elég hal a vízben. De nem a delfin az a faj, amelyik többet fogyaszt annál, mint ami rendelkezésre áll – sokkal inkább az ember. Mivel azonban a fogyó halállományra a halászok mellett a delfinek is igényt tartanak, az emberek hálóval megfogják és leölik a vetélytársakat. Nyilván senki sem akarja, hogy ez kitudódjon, ezért minden felvételt meggátolnak a térségben, így ez plusz egy pont a Seaspiracy javára.

Hiába a fenntarthatósági jel, ha üres ígéretek vannak mögötte

A film fontos alapvetése volt, hogy utánajártak a különböző fenntarthatósági jelöléseknek. Emiatt is krizitálták sokan a filmet, hogy nagy óceánvédő szervezeteket sározott be, mert kontextusból kiragadott idézeteket vágott be. De hol kontextusból kiragadott, amikor a “Dolpihe safe tuna” jelölést kiadó Earth Island Institute-hoz tartozó International Marine Mammal Project (IMMP) amerikai igazgatója, Mark J. Palmer elmondja a kamerába nézve, hogy nem tudják ellenőrizni, vajon tényleg biztonságos a delfinekre nézve az adott cég halászati módszere, és szó szerint elhagyja a száját az a mondat, hogy az ellenőreiket, ha éppen ott is vannak a hajókon – ami egyébként elég ritka -, akkor is meg lehet vesztegetni.

A halrudacska reklám ősz szakállas hajóskapitánya egy megtévesztő képet alakított ki az emberekben a halászatról. Szó sincs már az Öreg halász és a tenger vagy a Moby Dick-féle küzdelemről ember és állat között, az ipari halászhajók ma rendkívül hatékonyan és olajozottan működő gyilkológépek, amelyek hálójába minden belekerül – halak, delfinek, cápák, teknősök, madarak, fókák válogatás nélkül, tömegével. Ez az úgynevezett bycatch, vagyis járulékos fogás, aminek mennyisége elképesztő méreteket ölt annak ellenére, hogy elvileg az EU-ban vannak tervek és előirányzott számok a csökkentésre. Hasonlóan kínos pillanatokat élt át a Plastic Pollution Coalition munkatársa, Jackie Nunez, amikor arról kérdezte a rendező, hogy ha a halászhálók teszik ki az óceáni műanyag túlnyomó részét, akkor az oldalukon miért csak arról esik szó, hogy az emberek ne használjanak műanyag szívószálat, de arról semmi, hogy ne csökkentsék az elfogyasztott hal mennyiségét, mert így a hálókra sem lenne szükség. Nézőként még mi jöttünk zavarba, annyira rossz volt nézni az egészet. Elég ellenszenves, hogy az MSC (Marine Stewardship Council) nem is volt hajlandó nyilatkozni, de talán ők szenvedték el a legkevesebb arcvesztést ennek köszönhetően.

Sokan azonban úgy gondolják, ezek a felvételek nagy kárt okoznak a tengerekért dolgozó szervezeteknek, mert csökkenti hitelességüket. Azonban sokkal inkább arról van itt szó, hogy valaki végre utánament a hangzatos ígéreteknek, és megnézte, hogy mit is takarnak a jól csengő kampányszlogenek.

A halászhálókkal kapcsolatos adat azonban átvezet minket a Seaspiracy-ben elhangzó legfőbb adatokra, amelyek közül van olyan, ami nem egészen helytálló.

A Seaspiracy legfontosabb adatai

A Seaspiracy jó néhány megdöbbentő adattal sokkolja a nézőket, ezek közül az egyik legszomorúbb, hogy míg évente 1000 teknős vesztét okozza műanyag szívószál, addig járulékos fogásként csak az Egyesült Államokban több mint 250 000 példány veszíti életét évente. Van azonban az adatok között olyan, amelyik nem egészen pontos. Az emiatt őket ért kritikákat azonban a készítők azzal rázták le, hogy ők nem tudósok. Ez egy elég érdekes válasz valakitől, aki tudományos igényességgel minimálisan felruházott dokumentumfilmet akar készíteni, azonban jól mutatja, hogy mennyire nehéz pontos számokat mondani, ha mondjuk a nyílt óceánon lebegő hatalmas szeméthalomról van szó.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

SEASPIRACY (@seaspiracy) által megosztott bejegyzés

Állítás: 2048-ra gyakorlatilag nem lesz hal a tengerekben

Ha a jelenlegi ütemben folytatjuk a halászatot, akkor nem marad 2048-ra hal a tengerben – állítja Tabrizi, aki egyben a film narrátora. Ez az adat egy 2006-os tanulmányból van, amiről aztán a New York Times is közölt cikket, azóta azonban maga a tanulmány szerzője is tévesnek minősítette ezt a megállapítását.

Állítás: A csendes-óceáni műanyaghulladék 50%-át a halászhálók teszik ki

Az egyik fontos téma a filmben a halászat által generált műanyagszennyezés. A filmben szó esik arról, hogy a nagy csendes-óceáni szemétsziget 46 százalékát a kiselejtezett halászhálók teszik ki, amelyek sokkal veszélyesebbek, mint az eldobott műanyag szívószálak. Míg azonban a szívószálhoz hasonló könnyű műanyagok gyorsan kisebb darabokra hullanak, és főként az óceánfenéken gyűlnek fel, a nagy csomóba tekeredett halászhálók sokkal lassabban bomlanak le – írta Boyan Slat tanulmányában.

Állítás: A műanyag szívószálak mindössze az óceáni műanyag 0,03 százalékát adják

Tabrizi a filmben azt mondja, hogy olyan a műanyag szívószálak ellen kampányolni, mintha azzal akarnánk megmenteni az Amazonast, hogy a fogpiszkálókat tiltanánk be. A 0,03 százalékos szám két tanulmányra alapozható, az egyik szerzője Jenna Jambeck a Georgiai Egyetemről, a másikat pedig két ausztrál tudós, Denise Hardesty és Chris Wilcox írta. Jambeck 2015-ös tanulmányában egy becslés van az „óceánba kerülő szárazföldi műanyag tömegéről”, míg a másik kutatás a tengerpartokon fellelhető műanyag szívószálak mennyiségét vizsgálta. A 0,03 százalékos szám ezekből az eredményekből jöhetett, és egyébként egy 2018-as Bloomberg véleménycikkben is felbukkant.

Tehát becslésekről van szó, a pontos számot azonban senki sem tudja. Fontos kiemelni, hogy az elhagyott halászfelszerelések óriási veszélyt jelentenek a vízi élővilágra, az állatok könnyen beletekeredhetnek a hálókba, beragadhatnak a dobozokba, ami könnyen az halálukhoz vezethet.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

SEASPIRACY (@seaspiracy) által megosztott bejegyzés

Állítás: a mikroorganizmusok négyszer több szén-dioxidot nyelnek el, mint az Amazonas

A vizeknek óriási szerepük van a légköri szén-dioxid megkötésében. A fitoplanktonok a növényekhez hasonlóan szén-dioxidot nyelnek el és oxigént termelnek. Az adat egy IMF riportból származik, amiben az áll „számításaink szerint ez megfelel 1,7 trillió fa által elnyelt szén-dioxidnak – ez a négyszerese az Amazonas erdőinek.” A szakértők szerint a szám stimmel, sőt, talán még kicsit alá is becsülték. Az óceánok ráadásul hosszú időn át képesek tárolni a szén-dioxidot, így ha ez a képességük csökkenne, a Föld sokkal melegebb lenne, mint jelenleg.

A kutatók arra is rájöttek, hogy bizonyos fitoplanktonok jobbak a szén-dioxid megkötésében, mint mások, azonban azt is megfigyelték, hogy a nagyobb fitoplanktonok, amelyek jobbak a CO2 megkötésében, sokkal kevésbé elterjedtek, mint korábban hitték. Egy másik 2020-ban publikált tanulmány arra jutott, hogy amikor a fitoplanktonok meghalnak, akkor az óceán fenekére merülnek, miközben kivonják a szén-dioxidot a felszínről és elraktározzák azt.