Irodalmi thriller csavaros történettel - ezért nézd meg Teljes titoktartás című filmet!

Lehetetlen a filmnek, mint médiumnak egyetlen funkciót tulajdonítani, a különböző műfajok és történetek mind más és más célt szolgálnak, de az egyik ezek közül biztosan az, hogy az ember, amíg a filmet nézi, elfelejtkezzen a külvilágról.

A mostani bizonytalan helyzetben ez a szerep különösen felértékelődött, és a Teljes titoktartás maradéktalanul teljesíti ezt. Irodalmi thriller csavaros történettel, amelyben a fő karaktereket egy bunkerbe zárják – mintha csak magunkat látnánk. Hosszú idő után újra moziban voltunk, és csak ajánlani tudjuk az élményt!

Ismered azt a viccet, amiben a dán, a német, a kínai, az angol, az orosz, a spanyol, a portugál, az olasz és a görög fordító beköltözik a bunkerbe, hogy lefordítsák a világszerte óriási sikert aratott trilógia várva-várt harmadik kötetét? A poént nem fogjuk előre lelőni persze, de azt azért eláruljuk, hogy miért érdemes kiszakadni a mindennapokból, hátrahagyni a mardosó gondolatörvényeket, és egy hétköznap vagy otthon töltött hétvége alkalmával megnézni a Teljes titoktartást (premier július 23-án).

Az eredeti cím Les traducteurs, vagyis A fordítók lenne, ugyanis a fent felsorolt országok fordítóit egy kegyetlen és pénzéhes kiadóvezető egy prepper orosz milliárdos kastélya alatt húzódó, a világvége túlélésére minden szempontból alkalmas bunkerbe zárja, hogy szimultán lefordítsák franciáról a saját nyelvükre a Dedalus-trilógia harmadik kötetét, teljes titokban. Napi 12 óra munka és semmi internet, nehogy bármi is kiszivárogjon a könyvből. De valahol homokszem került a gépezetbe, és egy névtelen személy, a ‘hacker” egyre több és több részletet hoz nyilvánosságra a könyvből. Vajon ki és hogyan juthatott hozzá a kézirathoz, ha az mindig Eric Angstrom (Lambert Wilson), a pénzsóvár és kegyetlen kiadó számkombinációval védett aktatáskájában pihen? A gyanú persze azonnal a szorgosan dolgozó fordítókra terelődik, és kezdetét veszi az inkább inkvizícióra, mint nyomozásra emlékeztető hajsza a tettes után. Az egész film nagyon emlékeztet a tavaly óriási sikert arató Tőrbe ejtve felépítésére, hiszen minden szereplő egyszerre gyanúsított, és ugyanúgy az irodalom adja a nyomozás közegét, bár a karakterek kevésbé elnyagyoltak és sokkal realisztikusabbak.

Kép: Teljes titoktartás

A friss Tőrbe ejtve mellett azonnal egy klasszikusra asszociálunk, hiszen a helyzet hasonlít a Gyilkosság az Orient Expressz keretire: egy tett, egy zárt tér, több gyanúsított, akik közül bárki lehet az elkövető. A Teljes titoktartás is követi a jól bevált receptet, és szép sorban mindenkit gyanúba kever, hogy az egyik pillanatban még a kéziratot megkaparintani igyekvő, a trilógiáért szinte a bolondulásig rajongó és csodaszép orosz fordítóra (Olga Kurylenko) mutogassunk, hogy rögtön utána el is bizonytalanodjunk, és a teljesen átlagosnak tűnő dán anyukára (Sidse Babett Knudsen) terelődjön a gyanú. Valamicskét minden karakterről megtudunk, bepillantást nyerünk az otthoni életükbe, de a film egyik hátránya, hogy az említett Orient Expresszel ellentétben sokkal kevésbé kidolgozottak a figurák, kiszámíthatóak és annyit nyújtanak, amennyit első pillanatra megismerünk belőlük, nincsenek igazán bonyolult motivációik vagy érzelmeik. Ebben a tekintetben a Tőrbe ejtve is ügyesebben alakította a szálakat, nem véletlenül jelölték idén februárban a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriájában Oscar-díjra.

Eddig csak felületesen került szóba a film legfontosabb főszereplője: a Dedalus-trilógia. Az emberek hisztérikus rajongással csodálják a történetet, amelyre az apró információmorzsákból tudunk következtetni. Annyi világos, hogy egy romantikus szálakkal átszőtt krimiről van szó, amelyben egy férfi szerelmes egy Rebecca nevű nőbe, akit meggyilkolnak. A férfi ezért magát okolja, így képtelen nyugalomra lelni. A harmadik rész a történet lezárása, amelyben minden rejtélyre választ kapnak az olvasók. Jár az elismerés az alkotóknak, hogy energiát fektettek abba, hogy létrehozzanak egy univerzumot az univerzumon belül, és a könyv saját életet él, gyakran még idéznek is belőle, mintha csak egy klasszikus lenne. A film az irodalom világába is bepillantást enged, amiről kiderül, hogy nem olyan kedves és fennkölt, mint azt a kívülállók gondolják, éppúgy üzlet ez is. Pénz beszél, az író meg csak írjon, a fordítók pedig a szabad mozgáshoz való alapvető jogukat is feladva fordítsanak aprópénzért, miközben a kiadó megtömi az elegáns és drága öltönye zsebeit. A fordítók keserédes sorsára is rávilágít a mű, hiszen hiába szólalnak meg népszerű írók hangján, mégsincsenek megfizetve és a nevükre sem emlékszik senki.

A Teljes titoktartás közel sem hibátlan, néha többet ígér, mint amennyit vállalni tud, és emiatt a film dinamikája is hullámzó. Az elején a néző figyel, próbálja befogadni a sok szereplőt, memorizálni ki-kicsoda, honnan jött és mit akarhat. Az első fél óra elmúltával lazul ez a figyelem, és az első óra végére elkönyveli, hogy egy átlagos krimivel van dolga, ami a nagy elődökre tett utalásokkal próbál érdekessé és relevánssá válni. Túl sok minden történik egyszerre, és ettől hiteltelenné válik. Majd egyik pillanatról a másikra feladják az addigi cselekményszálat, és egy teljesen más úton indul el a narratíva, ami újra felkelti az érdeklődést. Az utolsó háromnegyed óra feszült, pörgős tempójú, a csavarok valóban váratlanok, így utólag érthetővé válik a felvezetés is. Végül a megértés pillanata egy óriási homlokra csapással kísért ÁHÁ-momentum.

Ahogy az élet bármely területén, most a filmiparban sem biztos semmi, az új James Bond film premierjét többször eltolták, Christopher Nolan Tenetjének pedig már premierdátuma sincs, így örülni kell, hogy végre újra lehet moziba menni – ki tudja meddig. A Teljes titoktartást azonban nemcsak a premierek csekély száma miatt érdemes megnézni, hanem mert képes volt arra, amire a jelenlegi helyzetben a legnagyobb szükség van: kiszakítani a valóságból. Közel két órára elfeledkezhet a néző a koronavírus-járványról, és egy izgalmas hajsza részes lehet.