88 éves lett Woody Allen: íme a rendezőlegenda legjobb filmjei

„Sohasem szeretnék olyan klubhoz tartozni, mely elfogadna tagjának” – az Annie Hall szállóigévé vált egysorosa akár Woody Allen ars poeticája is lehetne. Noha ugyanakkor kezdi karrierjét, mint a Hollywoodi Reneszánsz, illetve Új-Hollywood korszakát megalapozó direktorok, a 60-as, 70-es években mégsem sorolható egyetlen stílusáramlathoz vagy alkotói közösséghez sem. Páratlan magánuniverzumot hozott létre, melyhez fogható azóta sem született az amerikai filmművészetben. November 30-án 88 éves lett Woody Allen, a humor Bergmanja.

Filmrendező, forgatókönyvíró, színész, és mindennek tetejében virtuóz módon klarinétozik is: túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Woody Allen igazi multitalentum. És bár művészi tevékenysége tényleg szerteágazó, mégis sikerült csak rá jellemző, páratlan magánuniverzumot építenie, mely – ha jobban belegondolunk – nem is változott olyan sokat az elmúlt 50 évben. Allen szinte minden alkalommal ugyanazokat a jellegzetes témákat boncolgatja: a modern létezés fonáksága, a viszonylagos jólétbe beletespedt nagyvárosi értelmiségiek neurózisa, a magányos művész szorongása, a párkapcsolatok és szerelmi viszonyok toxikussága.

Személyes filmstílusát New York-i produkciós bázisán fejlesztette ki. Első filmje, a Fogd a pénzt és fuss! (1969) még a Marx-fivérek és Bob Fosse hatását tükrözi, de már ekkor megcsillantja abszurd humorát. Az Annie Hall az első komoly vízválasztó a pályáján: ekkor veszi először nagyítólencse alá a Nagy Almában élő entellektüelek lelki nyavalyáit, szorongásait, miközben széles mozdulattal merít az európai modernizmus nagymestereinek (Fellini, Bergman) stílusából.

Bergman és Allen művészi értelemben rokonlelkek. Voltaképpen mindig ugyanarról a témáról készítenek filmet, azzal a különbséggel, hogy az emberi lét alapvető értelmetlenségét és abszurditását Allen a humor szemüvegén keresztül vizsgálja. A hetvenes években megteremti a saját alteregóját, akit az esetek döntő többségében ő maga jelenít meg a filmjeiben: a tehetséges, de neurotikus görcsembert, a gátlásos zsidó értelmiségit, aki rajong a jazzért, Bergmanért, imádja a szexet, ugyanakkor kritizálja Kaliforniát, a rockzenét és a zsidóságot is.

Stiláris szempontból mégis változatos az életműve. Forgatott (ál)dokumentarista komédiát (Zelig, 1983), expresszionista ihletettségű bűnügyi mesét (Árnyak és köd, 1992), miközben a tematika és a stílus szintjén is megidézte Bergmant (Belső terek, 1978; Agyament Harry, 1997) és Fellinit (Csillagporos emlékek, 1980; A rádió aranykora, 1987).

Az utóbbi években számos európai helyszínen is forgatott, érdeklődése, humora és munkatempója azonban mit sem változott. Jelen cikk keretei között nehézkes volna áttekinteni ezt az igencsak terjedelmes életművet, ezért – stílszerűen – 8 filmet emelünk ki a 88 esztendős Woody Allen munkásságából. Azokat a mozikat, melyeket még száz év múlva is őrizni fog a kollektív emlékezet. Lássuk hát Woody Allen legkiválóbb rendezéseit!

8. Annie Hall (1977)

Az első jelentős Woody Allen-film, mely már a maga korában is óriási kultuszt érlelt, és fénye valójában azóta sem kopott meg. A tévékomikus Alvy Singer (Allen) kusza magánéletének bizarr epizódjaiba nyerünk betekintést, miközben a szemünk előtt ölt testet az a markáns Allen-figura, akivel a későbbiekben még számtalan filmen találkozunk. A feketeöves cinephile-ek a mai napig betéve tudják az Annie Hall összes parádés egysorosát, némely jelenet pedig – például a sorban állás a mozi jegypénztára előtt – örökké a popkultúra része marad.

7. Férjek és feleségek (Husbands and Wives, 1992)

Allen e darabjával Bergman egyik legemlékezetesebb (melod)drámájának, a Jelenetek egy házasságból című klasszikusnak állított emléket. És bár a Férjek és feleségek nem éri el az imént említett mestermű szintjét, professzionális élveboncolás, amit Allen művel: alkotása tökéletes párkapcsolati mélyanalízis, kerge, de szerethető, szórakoztatóan neurotikus, de mégis tragikus karakterekkel. Csak akkor ülj le elé, ha nem a szokásos hasfalszaggató Allen-i humorra, hanem komor érzelmek hűvösére is vágysz!

6. Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris, 2011)

A direktor talán legsikerültebb „európai kirándulása”. Pokolian szórakoztató, utánozhatatlanul hangulatos, szívet-lelket felforrósító feel good movie, melynek ráadásul a múltat örökké megszépítő, „kancsal emlékezetről” is van némi mondanivalója. Owen Wilson pedig mesterien alakítja az ifjú Woody Allent.

5. Hannah és nővérei (Hannah and her Sisters, 1986)

Woody Allen sokszereplős, több szálon futó cselekményre épülő munkáinak egyik legjobbja. A színészválogatott (Michael Caine, Max von  Sydow, Mia Farrow, Barbara Hershey) kolosszális, az információadagolás üteme remek, a fordulatos, humorban is bővelkedő családtörténet pedig nem egyszer tartogat igazán szívszorító meglepetéseket. Allen ezúttal is azokat a társadalmi és magánéleti problémákat leltározza, melyek mindig is izgatták a képzeletét: a modern szerelmi viszonyokról, a toxikus párkapcsolati játszmákról ugyanúgy regél, akár a művészlét viszontagságairól vagy a rákpánikról.

4. Bűnök és vétkek (Crimes and Misdemeanors, 1992)

A Dosztojevszkij éjsötét világát idéző, ám játékos humorral is oldott történet két, lazán összekapcsolódó szálon fut. Allen ezúttal – tőle szokatlan módon – bűn és erkölcs kérdéseit boncolgatja, de e kényes téma örvén a filmes fikció és a valóság ellentétéről is beszél. Martin Landau lubickol a saját lelkiismeretével vívódó zsidó szemész szerepében, Allen pedig ezúttal is a kisujjából rázza ki a tőle megszokott, szeretetreméltó, ámde különc hőst. A Bűnök és vétkek olyan, akár a jó bor: minden egyes megtekintéssel nemesedik.

3. Manhattan (1979)

New York Woody Allen számára ugyanazt jelenti, amit Róma Fellininek: az örök otthont, az egyszerre imádott és gyűlölt hazát, mely olyan, akár Kafka törvényszéke: befogad, ha jössz, és elbocsát, ha távozol. A Manhattan Allen gyönyörű ódája a Nagy Almához: karcos, fekete-fehérben készült, a virgonc felszín alatt mélyen szomorkás história egy életközepi válságba sodródott vígjátékíróról. Lefojtott szenvedélyesség, örvénylő vágyak, gonosz kis fricskák az álintellektuális, kiüresedett értelmiségieknek, a családosoknak és a leszbikusoknak: mindezt együttesen kínálja a felejthetetlen Manhattan, mely úgy idézi meg minden idők egyik leghíresebb amerikai filmjét, a Casablancát, hogy abba minden mozistának belesajdul a szíve.

2. Kairó bíbor rózsája (The Purple Rose of Cairo, 1985)

Kevert hangnemű – egyszerre bájos és letargikus, kacagtató és borús – film a mozi örök varázsáról. Az 1930-as évek világválsága idején játszódó sztori egyszerű, de nagyszerű, a színészek (Jeff Daniels, Mia Farrow, Danny Aiello) brillíroznak, és még a hangulatteremtés is elsőrangú. Allen a későbbiekben is mesélt Hollywood aranykoráról (például a 2016-ban készült, méltatlanul elfeledett Café Society-ben), s arány- és stílusérzéke általában ezen alkalmakkor sem hagyta cserben, a Kairó bíbor rózsája mégis az életmű egyik igazi, felülmúlhatatlan non plus ultrája. Csodabalzsam a szívnek.

1. Agyament Harry (Deconstructing Harry, 1997)

Bergman A nap vége (1957) című, a mentális utazás műfaját – már a legendás Nyolc és fél (1963) előtt öt évvel – csúcsra járató kulcsműve emberemlékezet óta a kedvencem. Ezért sem meglepő, hogy a lista első helyezettje végül az 1997-ben készült Agyament Harry lett, mely cselekménysémáját tekintve sokban emlékeztet A nap végére. Harry Block, a kétségbeesett középkorú író az egyik legszánandóbb, egyben legrokonszenvesebb Allen-hős: kolosszális egyéniség, akinek szinte minden egysorosa aranyat ér. Az Agyament Harry nem gazdagítja új színárnyalattal a rendező életművét, de Harry nagyszerű foglalata, összegzése annak a hőstípusnak, akit teljes vértezetben elsőként az Annie Hallban pillanthattunk meg. A mű további erényei a lázálomszerű hangulat, az emlék- és fantáziaképek kusza keveredése, a zilált formanyelv (az elidegenítő ugróvágások tökéletesen érzékeltetik a Harry által megélt káoszélményt) és a szinte már éteri szépségű befejezés.

„Sohasem szeretnék olyan klubhoz tartozni, mely elfogadna tagjának” – idéztük cikkünk elején az Annie Hall egyik legismertebb bon-mot-ját. Nos, jelen sorok írója pedig sosem szeretne olyan klubhoz csatlakozni, melynek tagjai nem lelkesednek a humor Bergmanjáért. Isten éltesse a 88 esztendős Woody Allent!