Az idősebbek számára keményöklű Los Angeles-i zsaru, skizofréniával küzdő matematikus és rendíthetetlen ókori hadvezér, míg a fiatalabbak a Thor Zeuszaként, vagy a Vatikán szigorú ördögűzőjeként ismerhetik. Hatvan éves lett Russell Crowe, az egyik legkarakteresebb hollywoodi férfi színész.
Április 7-én ünnepelte 60. születésnapját az Oscar-díjas Russell Crowe, aki a távoli Új-Zélandból jutott el Hollywoodig, hogy aztán az ezredfordulón meghódítsa a világ filmfővárosát, sőt nézők millióinak szívét is. Ezernyi kitűnő szerepben bizonyította már művészi sokszínűségét, rugalmasságát, drámai vénáját és játékos humorát is. Ennél is fontosabb azonban, hogy Crowe hamisítatlan férfi ikon, aki már puszta megjelenésével, karizmájával képes magára vonni a néző figyelmét. Ritka adottság, kivételes áldás az ilyesmi, és gyakorlatilag elsajátíthatatlan: minden nagy színész az anyatejjel együtt szívja magába.
Russell Crowe mindemellett úgy tud összetett, nagy formátumú karakterek bőrébe bújni, hogy gesztusaiban megmarad a lezser könnyedség, hétköznapi esendőséget is.
Játsszon bár valóságtól elemelt “félisteneket”, mitológiai alakokat vagy meg nem értett géniuszokat, sokszor úgy érezzük, hogy nem egy fiktív hős elevenedik meg a szemünk előtt, hanem a régi cimboránk kacsint le ránk a vászonról. Személyiségének e – jó értelemben vett – talajközelisége az oka, hogy világszerte ennyien rajonganak a 60 éves színészveteránért. Nem vállalkoztunk arra, hogy egy hagyományos portré keretében elevenítsük fel Crowe pályafutásának fő állomásait. Helyette – stílszerűen – kiemelünk hat mozit, amit mindenképp fel kell venned a bakancslistádra, ha szeretnéd behatóan ismerni a színészlegenda munkásságát.
Szigorúan bizalmas (L.A. Confidential, 1997, r.: Curtis Hanson)
A kilencvenes évek egyik legjobb neo-noirjában Crowe egy indulatos Los Angeles-i kopót játszik, aki egy hatalmas és szövevényes bűnügy felderítésén dolgozik. Az “egyfilmes rendezőként” emlegetett Hanson mesteri bűnfilmjének sötét varázsa csaknem harminc év múltán sem kopott meg, Crowe pedig élete egyik legnagyszerűbb és legsallangmentesebb alakítását nyújtja: minden pillantása elfojtott haragról és elszánt keserűségről árulkodik.
A bennfentes (The Insider, 1999, r.: Michael Mann)
Michael Mann (Az utolsó mohikán, Szemből szemben) az ezredforduló időszakában nemigen tudott hibázni. Ennek ékes bizonyítéka 1999-ben bemutatott életrajzi drámája, A bennfentes is, melyben Crowe egy állásából elbocsátott biokémikust játszott. Jeffrey Wigans a a kilencvenes évek egyik legnagyobb botrányt kavart bírósági perében informátorként leplezte le a dohányipari óriáscégek azon kísérleteit, melyek a nikotinfüggőség felgyorsítását célozták. Színészünk – valóságos unikumként – egy nálánál húsz évvel idősebb férfi bőrébe bújt, játéka ráadásul olyan meggyőzőre sikerült, hogy begyűjtötte vele élete első Oscar-jelölését. Az akkor még kvázi zöldfülűnek számító Crowe Oscar-kampányát a film másik főszereplője, Al Pacino is lelkesen támogatta.
Gladiátor (Gladiator, 2000, r.: Ridley Scott)
Trója ide, Mennyei királyság oda, a Gladiátor a kétezres évek legkiválóbb “köpenyes-kardozós” kalandfilmje (peplumja). Lehet, hogy maga Crowe nem ebben a filmben nyújtja élete alakítását (az Oscar-díjat simán besöpörhette volna A bennfentesért is), az viszont biztos, hogy az általa életre keltett Maximus Decimus Meridius a korszak legmenőbb amerikai akcióhőse. Idén érkezik majd a mozikba a legendás filmeposz (kissé megkésett) második fejezete – kíváncsian várjuk, vajon sikerül-e a nagy előd nyomdokaiba lépnie.
Egy csodálatos elme (A Beautiful Mind, 2001, r.: Ron Howard)
Ron Howard nagyívű, szomorkás életrajzi drámáját sokan túlontúl hosszúnak és sziruposnak tartják. Nehéz volna vitába szállni ezekkel a vélekedésekkel, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Crowe kolosszális alakítást nyújt John Nash, a briliáns, de skizofréniával küzdő matematikus szerepében. Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy sziporkázásához olyan nagyágyúk asszisztálnak, mint Ed Harris vagy Jennifer Connelly.
Börtönvonat Yumába (3:10 to Yuma, 2007, r.: James Mangold)
Kockázatos vállalkozásnak tűnt újraforgatni Delmer Daves klasszikus sur-westernjét, a Ben Wade és a farmert (3:10 to Yuma, 1957), de James Mangoldnek, a Logan című mesteri szuperhősfilm rendezőjének ez is bejött. Az eredeti verzióban Glenn Ford személyesítette meg Ben Wade-et, a rettenthetetlen, de sármos vadnyugati haramiát, aki kényszerű véd- és dacszövetséget köt egy nincstelen farmerrel. Kettejük egyszerre szívszorító és akciódús története feleennyire sem volna szórakoztató, ha a karizmatikus banditát másodjára nem Russell Crowe formálná meg. Minden egyes vásznon töltött pillanata revelációértékű, ráadásul még partnerét, az elkeseredett, tiszta szívű kisembert játszó Christian Bale-t is leiskolázza.
Rendes fickók (The Nice Guys, 2016, r.: Shane Black)
Akik kételkednek benne, hogy a sokszor marcona, szúrós tekintetű figurákat megtestesítő Crowe-nak fantasztikus a humora, azok bátran tegyenek egy próbát az elmúlt évtized egyik legbravúrosabb amerikai buddy movie-jával, a Rendes fickókkal. Shane Black (Halálos fegyver, A ragadozó, Durr, durr és csók) bűnfilmes toposzokat csúfondáros stílusban kifigurázó, posztmodern krimikomédiájában a világsztár ugyan egy mogorva, hirtelen haragú magánnyomozót kelt életre, mégis rájátszik minden előzetes nézői elvárásra, és partnerével, Ryan Goslinggal együtt önfeledten parádézza végig a csaknem két órás játékidőt.
