Richard Pryor 5 legjobb filmje

Gyilkos humorú standupos, érzékeny és sokrétű filmszínész, önpusztító zseni: Richard Pryor ezerarcú, különleges művész volt, akinek sokszor már a puszta megjelenése is revelációként hatott. A 19 évvel ezelőtt elhunyt komédiás legkitűnőbb alakításaiból szemezgettünk.

Jövő decemberben lesz húsz esztendeje, hogy elhunyt Richard Pryor amerikai filmszínész és komikus, a 20. század egyik legnagyobb nevettetője. Korszakos egyéniség volt, és nem csupán azért, mert a hetvenes-nyolcvanas években a tengerentúli stand up comedy elsőszámú csillagának számított, hanem azért is, mert az idők során kivételes színművészi sokoldalúságról és szenzitivitásról tett tanúbizonyságot. Előadóművészete sanyarú múltból, fájdalmas (ön)iróniából és keserű őszinteségből született. Pryor sokszor saját életének szívszaggató humorát konvertálta humorrá: önmagából építkezett, akárcsak minden veszélyes, megalkuvásmentes zseni.

A kitárulkozás e magas foka – és persze a szókimondó, harsány stílus – biztosította karakterének bámulatos újszerűségét.

De ha végigböngésszük filmográfiájának legfontosabb tételeit, akkor hamar rájöhetünk, hogy legtöbbször hollywoodi színészként is lelki nyavalyákkal birkózó, pszichésen sérült, mégis szeretetre méltó, jobb sorsra érdemes férfialakok bőrébe bújt. A következőkben áttekintjük a felejthetetlen humorista legütősebb és legárnyaltabb filmes alakításait: olyan opuszok kerülnek most terítékre, melyek egyetlen valódi vígjátékrajongó gyűjteményéből sem hiányozhatnak.

5. Hat év, hat nap (Some Kind of Hero – 1982, r.: Michael Pressman)

A hazai közönség kevéssé ismeri Michael Pressman 1982-es komédiáját, pedig túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Pryor legemlékezetesebb munkáinak panteonjában a helye. A Hat év, hat napban a színész egy Eddie Keller nevű vietnami veteránt játszik, akit a hadifogságból hazatérve valóságos hősként ünnepel az amerikai közvélemény, csakhogy távolléte alatt szinte minden megváltozott körülötte: a felesége egy másik férfi karjaiban kötött ki, az édesanyja stroke-ot kapott és tolószékbe kényszerült, a konyhára korábban vastagon hozó vállalkozása pedig becsődölt. Az erősen epizodikus és burleszkszerű (tragi)komédia nem is a virtigli Pryor-vígjátékokkal, hanem azokkal a vietnami tematikájú klasszikusokkal (A szarvasvadász, Hazatérés, Taxisofőr) mutat rokonságot, melyek a háború utáni általános értékválságot tolmácsolták, méghozzá rendkívül hiteles eszközökkel. Keller csetlő-botó, a véletlen hálójában vergődő, egyszerre szánandó és részvétet ébresztő protagonista, akire még akkor sem tudunk haragudni, amikor háborús hősből – a körülmények összjátéka folytán – pitiáner tolvajjá válik. Pressman és Pryor leginkább a korabeli társadalomról mondanak kőkemény ítéletet a Hat év, hat nappal: a hebrencs, de melegszívű veterán reintegrációjának lehetetlensége az amerikai álom illuzórikus mivoltára, s a szociális rendszer rejtett gyengségeire világít rá.

4. Száguldás gyilkosságokkal (Silver Streak – 1976, r.: Arthur Hiller)

Richard Pryor és Gene Wilder kettőse ma már olyannyira legendásnak számít, mint Stan Laurel és Oliver Hardy, vagy épp Walter Matthau és Jack Lemmon duója. Pryor és Wilder először Arthur Hiller bohókás thrillerkomédiájában, a Száguldás gyilkosságokkal címűben játszottak együtt. Ebben a filmben még az utóbbi alakította a valódi főszerepet: egy morózus könyvszerkesztőt, aki egy unalmasnak ígérkező vonatút során szerelembe esik egy idegen nővel, hogy aztán egy szövevényes gyilkossági ügy kellős közepébe csöppenjen. Pryor figurája – a nagydumás, de csupaszív autótolvaj – sajnos csak a játékidő felénél bukkan fel, de térdcsapkodós poénjaival, szüntelenül fintorgó gumiarcával, személyiségének ellenállhatatlan kisugárzásával így is aranyat csempész a vászonra. A Száguldás gyilkosságokkal egyébként önmagában is szórakoztató, precízen összerakott komédia, bár némely szekvenciájára jellemzőek kiebb-nagyobb ritmusproblémák, és – a Pryor-Wilder páros többi munkájához képest – a poénok sincsenek még tökéletesre csiszolva. A pozitívumok sorába tartoznak a Hitchcock Londoni randevúja és Észak-északnyugatja előtti ötletes főhajtás, valamint a megmosolyogtató western-áthallások is.

3. Porontyjárat (Bustin’ Loose – 1981, r.: Oz Scott)

Pryor persze nemcsak akkor érezte magát elemében, amikor Wilder oldalán kellett sziporkáznia: szólóban néha még csodálatosabb alakításokat tett le az asztalra. Sajnos sok néző emlékezetéből kihullott a színész Porontyjárat (Bustin’ Loose) című, őrületes vígjátékba oltott road movie-ja, pedig pompás kis darabról van szó, mely még ma is képernyő elé szegezi, sőt olykor könnyfakasztó hahotázásra ingerli az embert. Pryor egy Joe nevű pitiáner csalót alakít, aki hibát hibára halmoz az életben: nem tud, és nem is akar beilleszkedni a helyi közösségbe. A férfi épp tízéves próbaidejét tölti, amikor nevelőtisztje furcsa feladattal bízza meg: egy ütött-kopott iskolabuszon kell elfuvaroznia néhány mentálisan, illetve fizikailag sérült gyereket egy távoli farmra, ahol nevelőszülők várják őket. Joe vonakodva bár, de teljesíti a feladatot, s útközben nem pusztán a gondjaira bízott – kezdetben rakoncátlan és ellenséges, később mégis megjuhászodó – lurkókkal épít ki meghitt kapcsolatot, de a színes gyerekcsapatért felelős szociális munkással, Viviannel is közel kerülnek egymáshoz. A Porontyjárat a Hat év, hat naphoz hasonlóan csak felszíni motívumaiban vígjáték: Pryor ezúttal is egy üldözött sorsú, kallódó férfit testesít meg, aki görcsösen kapaszkodik a megváltás és az újrakezdés utolsó szalmaszáljába. (A két filmet ezen túlmenően a megmosolyogtatóan szürreális rablásjelenet, és a valószerűtlen, mégis katartikus happy end is egymáshoz kapcsolja.)

2. Dutyi dili (Stir Crazy – 1980, r.: Sidney Poitier)

Sidney Poitier 35 évvel ezelőtti Dutyi dilije a korszak egyik legnagyszerűbb amerikai buddy movie-ja. Pryor és Wilder két szerencsétlen flótást alakít, akiket összetévesztenek egy bankrabló párossal, és 125 évnyi börtönre ítélnek. Hőseinknek nincs sok választásuk: ha szeretnének életben maradni a rácsok mögött, akkor kénytelenek a sarkukra állni, és hitelesen alakítani a szúrós tekintetű, félelmetes vagányt. Viselkedésükkel természetesen felforgatják a börtön mindennapjait, egy idő után ráadásul a szökés gondolata is megérlelődik bennük. Poitier rendezése magabiztos és sallangmentes, a cselekményvezetés szinte végig egyenletesen jó színvonalú, Wilder és Pryor pedig óraműpontossággal szállítják a bombasztikus poénokat. Ma már kevesen tudják, de a Dutyi dili a maga korában imponáló pénzügyi sikernek bizonyult: 101,3 millió dolláros bevételével az 1980-as esztendő harmadik legjövedelmezőbb filmje lett, s csupán a Kilenctől ötig című vígjáték, valamint a Star Wars ötödik része, A Birodalom visszavág tudta megelőzni az éves box office listán. Az elmúlt 35 évben talán csak egyetlen hasonló tematikájú vígjáték készült, mely megközelítette ezt a nívót: Eddie Murphy és Martin Lawrence Életfogytig (Life) című műremeke, melyet szintén melegen ajánlunk a zsáner rajongóinak.

1. Vaklárma (See No Evil, Hear No Evil – 1989, r.: Arthur Hiller)

Dave (Wilder) egy süket újságárus, Wally (Pryor) pedig az alkalmazottja. A két fogyatékkal élő férfi lába alól egy szemvillanás alatt csúszik ki a talaj, amikor egy furcsa gyilkossági ügy elsőszámú gyanúsítottjaivá lépnek elő. Végül sikerül megszökniük a rendőrségről, és úgy döntenek, a hatóságok helyett ők maguk veszik kezükbe a nyomozást. Így foglalható össze a fenomenális Vaklárma alaptörténete. Arthur Hiller direktor másodszor hozta össze a Wilderből és Pryorból álló álomcsapatot, a két színész pedig ekkorra már olyannyira egy hullámhosszra hangolódott, hogy voltaképpen épkézláb forgatókönyv és aprólékosan megírt párbeszédek nélkül is tökéletesen elboldogultak volna a kamerák előtt. A két főhős testi fogyatékosságából adódó, „duplafenekű” (kegyetlenül morbid, mégis szenzációsan találó) poénok letaglózzák a nézőt, a bűnügyi szál a maga egyszerűsége ellenére is rengeteg meglepetést tartogat (a Wilder és Pryor nyomában loholó, mogorva bérgyilkost alakító Kevin Spacey szintúgy csúcsformában van), a nyolcvanas évek végének jellegzetes, utánozhatatlan korhangulata pedig minden egyes képkockán átdereng. Pryor utánozhatatlan a vak, simlis, mégis megnyerően huncut kisember szerepében: csak úgy árad belőle a nagyvonalú rezignáltság, a dévaj szenvedélyesség és a minden nyomorúságot az emlékezet pincéjébe űző életöröm. Az ilyen színészi alakításokért érdemes vígjátékokat néznünk!