A nagy szépség rendezője még mindig csak 53 éves, de máris önálló intézménynek számít az olasz (sőt: az európai) filmkultúrán belül. Válogatásunkban legnagyszerűbb munkáit vesszük górcső alá.
Paolo Sorrentino az itáliai mozi modern klasszikusa. Még csupán ötvenes évei derekához közelít, de már több korszakos jelentőségű remekművet tett le az asztalra. Kritikusai Antonionihoz, Fellinihez és Pasolinihez (az olasz modernizmus halhatatlan triójához) hasonlítják, és bár életműve a szerzői látásmódban gyökerezik, munkái – fantasztikus formanyelvük, igényes látványviláguk miatt – a tágabb közönséget is képesek megszólítani. Sorrentino bravúros stiliszta és elsőrangú történetmesélő, akiben ötvöződik Fellini pajzán humora és Antonioni filozofikussága, de műveiből a posztmodern irónia sem hiányzik.
Legtöbb filmje sajátos “tragikomédia”. Középpontjukban elmagányosodott férfiak állnak, akik alól kicsúszik a talaj az ezredforduló zűrzavarában.
És bár csúszós lejtőre kerülnek, sőt sokszor identitásuk alapjai kérdőjeleződnek meg, Sorrentino gyakran a megbocsátó humor szűrőjén át szemléli őket. Ezért is annyira rétegzettek és szórakoztatóak a filmjei.
A rendező egyszerre nyúl vissza a már említett modernista elődökhöz, és fogalmaz meghökkentően újszerű nyelven. Egyszerre mutatja fel a 21. század civilizációjának ezernyi rákfenéjét, és szemrevételez egyéni tragédiákat. Darabjaiban rögtön megleljük az olaszos temperamentumot, ám témájukban mindig van valami egyetemleges, valami örök érvényű.
Kiválasztottuk az életmű öt legfontosabb tételét: azokat a műveket, amik egyetlen nagyigényű filmrajongó gyűjteményéből sem hiányozhatnak. Jöjjön hát a lista!
Isten keze (È stata la mano di Dio, 2021)
Sorrentino leginkább önéletrajzi ihletettségű filmje, melynek cselekménye az 1980-as évek Nápolyában játszódik, s egy tétova, sodródó kamaszról szól, akinek világnézetét egy szörnyű családi tragédia változtatja meg. Az Isten keze egyszerre szól halálról, veszteségről, ifjúkori szerelmekről, erotikáról, boldogságról, és – természetesen – a mozgóképek rendíthetetlen szeretetéről. Aki rajong Fellini Amarcordjáért, Tornatore Cinema Paradisójáért (és egyáltalán: az önéletrajzi hátterű felnövéstörténetekért), s szívesen fürdőzne a nosztalgia aranyködében, annak mindenképpen látnia kell ezt az alkotást.
A család barátja (L’amico di famiglia, 2006)
A történet centrumában egy pitiáner uzsorás áll: Geremia (Giacomo Rizzo) nehéz sorsú ügyfeleknek nyújt “kedvezményes kölcsönöket”, de ha a törlesztés késik, piócaként telepszik rá az adott kliensre és családjára. A rút küllemű férfit bűvkörébe vonja egy szépségkirálynő, és – hogy megkaparintsa a lányt – kétes üzletet köt egy vakmerő iparmágnással. Csakhogy kapzsi hősünk elszámítja magát, az irányítás pedig kicsúszik a kezei közül. A környezetrajz (a Mussolini-korabeli kisváros lidérces mocsárvilága), a főszereplő külseje (alacsony, tömzsi alkat, testi fogyatékosságok) és a véletlenszerű fordulatok olyannyira groteszk hangulatot teremtenek, hogy A család barátja akár David Lynch életművében is megállná a helyét. Lázálomszerű élmény minden pillanata.
Helyben vagyunk (This Must Be the Place, 2011)
Egy kiöregedett rocksztár (Sean Penn) Írországból Amerikába utazik, hogy megkeresse a náci háborús bűnöst, aki egykor lelkileg megnyomorította apját egy koncentrációs táborban. A bosszúfilmeket idéző alapsztori azonban csak ürügy egy “belső utazáshoz”, melynek során a főszereplő a megismerés és a megértés magasabb fokára jut el egy sor személyes problémával (identitás, családi múlt, kommunikáció, egyén és közösség viszonya) kapcsolatban. A Helyben vagyunk fantasztikus hangulatú, nemesen konzervatív formanyelvről árulkodó, csendes nyugalmat árasztó mozi, mely már Sorrentino későbbi remekműveit előlegezi.
Ifjúság (Youth, 2015)
Egy nyugalmazott zeneszerző (Michael Caine) és egy idős, de még tettvágytól fűtött filmrendező (Harvey Keitel) nyaral az Alpok lábánál, egy csodaszép luxushotelben. A történet a két barát belső vívódásaiból, pikareszkszerű kalandjaiból rajzolódik ki, de ha ők épp háttérbe szorulnak, akkor elmerülhetünk a vendégek színpompás seregszemléjében. Az egészet pedig nagyszerű keretbe foglalja Sorrentino sajátos, egyszerre szomorkás és virgonc humora, mely szinte minden egyes képkockán átüt. A kissé töredezett szerkezetű Ifjúság vérbeli hangulatfilm, mely olyan kulturális előképeket idéz, mint Fellini Nyolc és félje vagy Thomas Mann emblematikus regénye, a Varázshegy. Caine és Keitel játékára pedig alig találunk szavakat. Látni kell, nincs mese!
A nagy szépség (La grande bellezza, 2013)
Ha az Ifjúságot a Nyolc és fél inspirálta, akkor A nagy szépség Az édes élet kései párdarabjának tekinthető. A két film alapkérdése látszólag ugyanaz: mit tegyen az ember, ha a magasművészet és a szórakoztatóipar homályzónájában ragadt? A főhős, Jep Gambardella (a rendező házi színészének számító Toni Servillo káprázatos alakítást nyújt) annak idején egy sikerregénnyel alapozta meg renoméját, azóta azonban nem rukkolt elő új könyvvel, és inkább szenzációhajhász újságírónak állt. Sorrentinót nem csupán az a kérdés foglalkoztatja, ami Fellinit: nemcsak egy eltévelyedett regényíró kínlódását, önámítását és kicsinyes élethazugságait tárja elénk, hanem a XXI. századi művészet válságáról is beszél. Mindeközben tudatosan tartózkodik a pátosztól, valamint a sommás értékítélettől is: inkább elnéző szeretettel viszonyul hőséhez, s a római felső tízezer többi jellegzetes figurájához. És bár A nagy szépség komoly témákat is feszeget, sőt olykor a szívünkbe tép, a stáblista pergése közben azon kapjuk magunkat, hogy letörölhetetlen mosoly ül az arcunkon. Mi ez, ha nem színtiszta varázslat?
