Minden idők 5 legjobb katasztrófafilmje

Legyen szó akár súlyos természeti kataklizmáról, akár lángra lobbanó felhőkarcolóról, akár hullámsírba süllyedő luxusgőzösről, az igazán színvonalas katasztrófafilmek megrendítik a biztonságérzetünket, és emlékeztetnek rá, hogy parányi porszemek vagyunk csupán a világban.

A katasztrófafilmek minduntalan rádöbbentenek: modern világunk ugyan biztonságosabb és kiszámíthatóbb, mint valaha, mégis ki vagyunk szolgálatva az organikus és az emberi kéz építette környezetnek, a véletlen hatalmának, a természet szeszélyes elemeinek. Habár ezek a mozik alkalmat adnak arra, hogy otthonunk oltalmat nyújtó magányában szörnyülködjünk, mégis belénk plántálják a félelmet és a szorongást.

A katasztrófafilmben a sors a kisember fizikai és intellektuális képességeit teszi próbára. A hősök náluk nagyobb – sokszor szinte eltántoríthatatlan – erőkkel dacolnak, és sikerük többnyire a leleményességükön, valamint azon múlik, hogy hajlandók-e áldozatot hozni a közösség (az emberiség) érdekében.

Összegyűjtöttük a műfaj öt kiemelkedő darabját, mely egyetlen magára valamit is adó mozista gyűjteményéből sem hiányozhat. Szigorúan szubjektív válogatásunk következik.

5. Twister (1996, r.: Jan de Bont)

Oklahomára az utóbbi évtizedek legpusztítóbb vihara készül lecsapni. Régóta erre az eseményre várt két rivális tudóscsoport, akik most egymással vetélkedve próbálják a saját berendezésüket a tornádó belsejébe juttatni, hogy értékes információkat nyerjenek annak viselkedéséről. A vakmerő kutatók versenyt futnak egymással, az idővel és a könyörtelen viharral is, miközben persze emberéletek sokaságát kell megmenteniük. Az egyszerű felépítésű, de pokolian szórakoztató Twistert eredetileg Steven Spielberg rendezte volna, ám aztán átadta a lehetőséget a méltán népszerű akciófilm, a Féktelenül (1994) direktorának, Jan de Bontnak, aki ekkoriban épp a kútba esett Godzilla-projektje miatt kesergett. Nos, a Twister voltaképpen olyan, mintha maga is Godzilla-film lenne, csak a rendező az óriásszörnyet száguldó-örvénylő légoszlopra cserélte, az élményt pedig már-már Spielberget megszégyenítő látványvilággal tette teljessé. És arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy tulajdonképpen a Twister izzította be Hollywood ezredvégi katasztrófafilmes reneszánszát.

4. A Poszeidon katasztrófa (The Poseidon Adventure, 1972, r: Ronald Neame)

A Poszeidon nevű gigantikus luxus-óceánjáró utolsó útjára indul, amikor – a személyzet biztonsági hanyagsága miatt – egy jókora hullám felborítja a járművet. A legénység azonnal a tengerbe vész, a túlélők apró csapata pedig „az Istennel perlekedő” tiszteletes, Frank Scott (Gene Hackman) vezetésével próbál meg kiszabadulni csapdahelyzetéből. Bár a filmben Hackman, illetve a Mike Rogót alakító Ernest Borgnine figuráján kívül nem találunk igazán rétegzett karaktereket, a csapatdinamika kitűnően működik, Ronald Neame pedig őrültebbnél őrültebb szituációkba taszítja a kétségbeesett hősöket. A kor mércéjével mérve A Poszeidon katasztrófa nagyszabású és igényes kivitelű alkotás, de  még a műfaj mai képviselőivel összehasonlítva is megállja a helyét. A hajó kapitányát egyébként – érdekes módon – az ekkor még jobbára ismeretlen Leslie Nielsen alakítja. Jaj annak az óceánjárónak, melynek kormánykereke mögött Frank Drebin hadnagy áll!

3. Ne nézz fel! (Don’t Look Up, 2021, r.: Adam McKay)

Adam McKay mindig is óvatosan közlekedett a virtigli vígjátékok és a társadalomkritikus szatírák határmezsgyéjén. Három évvel ezelőtti katasztrófafilmje, a Ne nézz fel! inkább az utóbbi műfajhoz – annak is nívósabb ágához – sorolható. Az alapsztori rémesen egyszerű, sőt szinte már sablonos: két tudós felfedezi, hogy óriási üstökös közeledik a Föld felé, ami akár a bolygót is elpusztíthatja, de az emberek nem veszik igazán komolyan a fenyegetést. McKay ebből az igencsak fonák szituációból végül nem gyárt klasszikus hőstörténetet: a főszereplők (Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence frenetikus alakításában) nem térítik el pályájáról az üstököst, a politikai vezetőkben és az átlagemberekben nem tudatosul, hogy mekkora is a tét, a tömegmédia pedig cirkuszi látványosságként, egynyári szenzációként kezeli a közelgő világvégét. A direktor sikeresen fosztja meg a műfajt a romantikus cukormáztól: a kamera frontálisan ütközik az iszonyattal és a pusztulással, mi pedig – ahelyett, hogy a civilizációt megmentő hősöket ünnepelnénk – könnyezve kacaghatunk saját gyarlóságainkon. És persze reménykedhetünk benne, hogy egész másképp viselkednénk, ha a világűr messzi sötétjében egyszer tényleg feltűnne az a bizonyos üstökös.

2.Pokoli torony (The Towering Inferno, 1974, r.: Irwin Allen – John Guillermin)

A hetvenes évek a hollywoodi katasztrófafilm valóságos fénykorának számít, nem csoda, hogy a máig nagy nimbusznak örvendő Pokoli torony is az évtized terméke. Irwin Allen és John Guillermin nagyszerű trükktechnikával megtámogatott, pergő ritmusú, elegáns vonalvezetésű műremeke a jelenkor nézőit is lebilincseli. Ráadásul a Warner és a Fox aranykezű mesterei nem CGI, hanem ötletes díszletek, furfangos világítás és némi háttérvetítés segítségével teremtettek nyugtalanítóan valószerű illúziót. A lángok mardosta felhőkarcoló örökbecsű meséje olyan, mint egy érzelmi hullámvasút: nemtől és korosztálytól függetlenül minden nézőt magával ragad, és nem ereszt egészen az utolsó percig. A két és fél órás játékidő villámgyorsan elillan, amiben persze a nagyszerűen megválogatott színészgárdának is komoly szerepe van: a Pokoli toronyban együtt látható a vásznon Faye Dunaway, Paul Newman, Steve McQueen, William Holden és Richard Chamberlain.

1. Titanic (1997, r.: James Cameron)

Az 1997-ben bemutatott Titanic a huszadik század egyik legnagyobb mozgóképes vállalkozása. Ebben az esetben a színvonalat tényleg nem az elnyert Oscar-díjak számában, illetve a tinilány-szobák falára kifüggesztett Leonardo DiCaprio-poszterek mennyiségében érdemes mérni. Cameron már a nyolcvanas években is az egyik legnagyobb és legeredetibb hollywoodi vizionáriusnak számított, de látnoki zsenialitása bizonyos értelemben a Titanic idején csúcsosodott ki. A látványvilág és a díszletezés tökéletes (maga a film 200 millió dolláros büdzséből forgott, vagyis többe került, mint a legendás luxusgőzös megépítése, de a beruházás a legutolsó centig megérte), az ütközés jelenete szorongatóan realisztikus (a beszámolók szerint maga az esemény összesen 37 másodpercig tartott, amit Cameron tűpontosan rekonstruált), a hajó pusztulásának szekvenciáit pedig annyi feszültséggel, fordulattal, humorral (!) pumpálja tele a rendező, hogy a néző szinte el is feledkezik a történet gerincét képező szerelmi szálról. A Titanic igazi modern klasszikus, felülmúlhatatlan mese a hübriszről, a gépkultuszról, a társadalmi előítéletekről és a baljós csillagzat alatt született szerelemről.