Minden idők 5 legjobb filmes befejezése

Egy gondosan előkészített, ötletes zárójelenet még egy kevéssé emlékezetes filmet is megfűszerezhet, hiszen a néző retinájába sokszor az utolsó képkockák égnek bele igazán.

Az élmény persze akkor teljes, ha a hatásos zárójelenet egy amúgy is színvonalas kivitelű, aprólékosan megmunkált filmet koronáz meg. Általánosságban véve mégis igaz, hogy egy szívünknek kedves befejezést többre értékelünk, mint magát a cselekmény egészét – még akkor is, ha a film mind dramaturgiáját, mind formai megoldásait, mind stílusvilágát tekintve tetszetős.

Ennek egyik oka, hogy a zárlat sok esetben a darab érzelmi tetőpontja is: ebben a mozzanatban nyeri el végső értelmét a történet, s ekkor látjuk a figurákat a végsőkig kibontakozva, a maguk teljességében, kristálytisztán.

Nagy terhet vettünk a vállunkra, amikor összeállítottuk minden idők legkitűnőbb filmes befejezéseinek ötös listáját. Egy ilyen szelekció ugyanis óhatatlanul önkényes – mindenki ízlésének nem is lehet megfelelni, bármennyire is szeretnénk -, azonkívül minden kiválasztott zárójelenet egyedi indoklást igényel. Mi most mégis megpróbálkozunk a „lehetetlennel”, jöjjön hát az összesítés! (Figyelem: a következőkben az egyes filmek végkifejleteit is ismertetjük, vagyis spoilerek sokaságába futhatsz bele, ha tovább olvasol!)

5. Whiplash (2014, r.: Damien Chazelle)

A Whiplash egy feltörekvő dzsesszdobos (Miles Teller) és rigorózus tanára (J.K. Simmons) ambivalens kapcsolatáról, illetve a zene iránti – már-már megszállottsággal határos – elhivatottságról és a művész-lét bizarr fonákságáról is szól. Damien Chazelle tizenegy évvel ezelőtti drámája összességében is míves, intelligens mozi, de a non plus ultráját a minden tekintetben ragyogó befejezés jelenti, melyben hősünk utoljára kerül „összetűzésbe” hidegszívű, ám következetes oktatójával. A szcéna igazi erejét az adja, hogy egyetlen párbeszédfoszlányt sem hallunk benne: csupán dobszó perdül, tekintetek villannak össze, vállak rándulnak, ifjú főhősünk arca pedig izzadságban fürdik – és a néző mégis mindent megtud e két karakter egymáshoz fűződő viszonyáról, jelenéről, sőt jővőjéről is.

4. Kínai negyed (Chinatown, 1974, r.: Roman Polanski)

Roman Polanski a hetvenes évek derekán készítette el minden idők talán legütősebb neo-noirját, mely a Hollywoodi Reneszánsz korszakának is meghatározó, úgyszólván reprezentatív alkotása. J. J. Gittes magánnyomozó (Jack Nicholson) a harmincas évek bűnös Los Angelesében egy csapodár férj után kezd nyomozni, de a kezdetben rutinszerűnek tűnő megbízás hirtelen szövevényessé válik. A slágfertig, ám pszichésen sérült detektív végül egy vízügyi panamára bukkan, melynek szálai egészen a városi elöljárókig vezetnek. A vigasztalan, depresszív hangulatú, sőt az amerikai mozgóképes mitológia alappilléreit lebontó bűnügyi opusz végül a megátalkodott főhős teljes kudarcával végződik. A gátlástalan és nagyhatalmú Noah Cross (John Huston, a legendás mozidirektor az amerikai filmtörténet egyik legellenszenvesebb antagonistáját alakítja, méghozzá fantasztikusan) végül megússza a felelősségre vonást (pedig korrupció, emberölés és incesztus is van a bűnlajstromán), lelkileg megnyomorított, jobb sorsra érdemes lányát, Evelyn-t (Faye Dunaway) egy rendőr lövi agyon, Jake-nek pedig végül be kell látnia, hogy olyan pokoli erőkkel dacol, melyek sokkal hatalmasabbak nála. „Felejtsd el, Jake! Ez a kínai negyed!” – tanácsolják összetört főhősünknek, aki végül lehajtott fejjel elsétál a füstös, sötét éjszakába.

3. Párbaj (Duel, 1971, r.: Steven Spielberg)

Steven Spielberg hitchcock-i ihletettségű thrillere, a műfajteremtő Párbaj egy békés utazóügynök, David Mann (Dennis Weaver) és egy titokzatos kamionos országúti hajszáját meséli el. A mozi-fenegyerek már e rengeteg – egymásnak olykor ellentmondó – olvasatot kínáló, baljós hangulatú tévéfilmmel bebizonyította, hogy generációja talán legtehetségesebb rendezője. A Mann által vezetett Plymouth Valiant és a fekete, olajos, füstöt okádó gépszörnyeteg heroikus párbaja – mely Dávid és Góliát küzdelmét juttathatja eszünkbe – akkor ér véget, amikor a kamion – hősünk ügyes cselszövésének köszönhetően – egy óriási szakadékba gurul. Az utolsó szcéna több szempontból is zseniális. Egyrészt nem tudjuk meg, hogy ki Mann makacs üldözője – a sofőr ugyanis a mélyben landoló roncsban leli halálát -, ami az egész történetet végigkísérő titokzatosságot erősíti. Másrészt Mann diadala is ellentmondásos érzéseket kelt a befogadóban. A korábban félszeg, gyámoltalan kisember – aki még a feleségével sem mert perlekedni a telefonban – hirtelen neurotikus, őrült kacagásban tör ki, amikor a szakadékba zuhant kamion maradványaira pillant. Bizonyos értelemben ugyanolyan tébolyult agresszorrá válik, mint az életére törő idegen. (A karakterfejlődés ugyanezt a merész ívet járja be a kor számos más klasszikusában, például A gyilkos túrában és A texasi láncfűrészes mészárlásban is.) Az átalakulást még megrendítőbbé teszi, hogy a végefőcím alatt nem csendül fel a joggal várt kísérőzene, de még diegetikus hangokat, zörejeket sem igen hallhatunk. A világ dermesztő némaságba merevedik Mann körül. A „diadalmas” hős az út mentén ücsörög, kavicsokat hajigál a messzeségbe, miközben az aranyló napkorong egyre nagyobbra duzzad mögötte. Vizuálisan, akusztikailag és hangulati szempontból is hibátlan befejezés.

2. Észak-északnyugat (North by Northwest, 1959, r.: Alfred Hitchcock)

Alfred Hitchcock sziporkázóan izgalmas és bámulatosan feszült klasszikusában a sármos, ám facér reklámszakember, Roger O. Thornhill (Cary Grant) vesszőfutását követhetjük nyomon. A protagonista véletlenül egy bonyolult kémjátszmába csöppen, melynek során megismeri a vonzó kormányügynököt, Eve Kendallt (Eva Marie Saint), akivel kalandjaik során románcban forrnak össze. Hitchcock műremekének zárójelenete nemcsak hihetetlenül ötletes, de még pimasz is. Eve a Mount Rushmore egyik sziklatömbjébe kapaszkodva lóg egy feneketlen szakadék felett. Roger a karját nyújtja a nőnek, aki ennek dacára egyre lejjebb csúszik. Hősünk összeszedi minden erejét, és mégis magához emeli a nőt, mozdulata azonban csak a hirtelen vágást követően ér véget: a párost egy zakatoló vonat hálófülkéjében találjuk, s Roger épp az emeletes ágyra segíti fel ifjú feleségét. Zseniális, ahogy Hitchcock egyetlen apró formai leleménnyel álomszerűvé varázsolja a happy endet, de a hab a tortán a legutolsó kép. A száguldó szerelvény berobog egy alagútba, így aztán a nézőknek kétsége sem lehet afelől, mivel is foglalatoskodik a Thornhill-házaspár a hálófülkében. (És végül egy apró érdekesség: a legendás komédia, a Csupasz pisztoly második epizódjában, Frank és Jane ágyjelenetében szintén felvillan ugyanez a kép.)

1. Casablanca (1942, r.: Kertész Mihály)

A Casablanca valószínűleg az utolsó jelenet nélkül is előkelő helyet foglalna el minden idők legnagyszerűbb filmjeinek örökranglistáján, de valljuk be, a feloldhatatlan szerelmi háromszög-helyzetre épülő melodrámát tulajdonképpen a végső pillanatok teszik felejthetetlenné. Rick (Humphrey Bogart), a kérges lelkű bártulajdonos kitörhetne a reménytelenségből, amikor véletlenül újra ráakad régi szerelmére, Ilsára (Ingrid Bergman). Igaz, vágyának tárgyáról kiderül, hogy férjes asszony (hitvese ráadásul a második világháború egyik igazi hőse, vérbeli forradalmár, aki nem elszenvedője, hanem alakítója a történelemnek), de ez sem gátolhatná meg újbóli egyesülésüket. Csakhogy a cinikus és rezignált Rickben végül győzedelmeskedik a másokért érzett felelősség. A mesterien megkomponált reptéri búcsújelenetben önként válik meg Ilsától, mert túlságosan mélyen szereti, és tudja, hogy bűnt követne el ellene, ha elragadná a férjétől, mivel ezzel életre szóló lelkiismeret-furdalásra ítélné őt. Sőt, felhorgadó hazafias érzelmei sem engednék meg, hogy újból meghódítsa hajdani szerelmét. Mennyi érzelem, mennyi nyaktörő fordulat néhány percbe sűrítve! És ez még mind semmi: amikor Rick és régi-új szövetségese (ivócimborája), Renault kapitány (Claude Rains) elsétálnak az egyre sűrűsödő ködbe, minden idők leghíresebb mozgóképes zárómondata is felcsendül.

(Kiemelt kép: Sony Pictures Classics)